Mikor olvasok? Amikor nem írok. :)

„Hogy tudsz ennyit olvasni?” Idén a már sok-sok éve napirenden lévő „Hogyan tudsz ilyen csinos maradni?” mellett ez volt az a kérdés, amelyet a legtöbben feltettek nekem. Arra a kérdésre, hogy mi az oka annak, hogy még mindig ennyire vékony vagyok, mindig szoktam valamit válaszolni, általában azt, ami éppen az eszembe jut, például, hogy nem gyakran eszem zsíros ételeket (bár a látszat ellenem szól: éppen malac hús sül a sütőmben), amikor csak tehetem, nem eszem fehér lisztet (bár nemrég vettem ki a sütőből egy adag sajtos-sós süteményt), hogy nagyon ritkán eszem süteményt, mert nem nagyon szeretem az édességet (ez a süteményekre tényleg igaz, nem igazán tudom megkívánni, ellentétben a csokoládéval…), vagy hogy cukor nálam nincs is itthon (na, ez legalább évek óta igaz). Szóval valamiféle válasszal mindig szolgálok – bár ha teljes bizonyossággal tudnám, hogy hogyan tudom megőrizni az alakom, akkor erről írnék könyvet. Biztosan sokakat érdekelne. De, ha már erről is a könyv jutott eszembe, térjünk vissza az idei év másik gyakori kérdésére: hogyan tudok ennyit olvasni? Erre is mindig adok valamiféle választ.

A kérdés azért aktuális, mert teljesítettem 2015. Nagy Könyves Kihívását, ami abból állt, hogy ebben az évben 50 megadott szempont szerint kellett összeválogatni és elolvasni 50 könyvet, ami valójában 53 volt, mert az egyik olvasmánynak trilógiának kellett lennie. Akit érdekel, hogyan állt össze a lista, melyek voltak, a kritériumok, az év eleji bejegyzésemben ITT elolvashatja. A kihívás során végig blogot vezettem, hogy milyen könyveket olvastam el, és azok tetszettek-e, azt a korábbi bejegyzéseimben mindenki megnézheti. Felállítottam egy TOP listát is a legjobbnak tartott könyvekről, ezeket mindenkinek ajánlom. 

1. Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

2. Pierre La Mure: Moulin Rouge

3. Richard Russo: Sóhajok hídja

+ kedvenc, ami épp csak lecsúszott a "dobogóról": John O'Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét

A könyvkihívást már jóval év vége előtt teljesítettem, az olvasást persze folytattam, úgyhogy ebben az évben 61 könyvet olvastam el. Jó móka volt!

És akkor a válasz a kérdésre, hogyan tudok ennyit olvasni?

Amikor azt kérdezik, mikor olvasok, akkor azt felelem: „Amikor nem írok.” És tényleg. Akkor olvasok, amikor írni már fáradt vagyok. Három év alatt három regényt írtam meg, úgyhogy most, három könyv megjelenése után tűnt csak igazán fel, mennyi időt töltök írással, most, amikor elhatároztam, hogy kicsit pihenek, kevesebbet írok, és többet olvasok. Sokan panaszkodnak, hogy este már túl fáradtak olvasni. Mivel a regényírás nagyon megterhelő és agyat dolgoztató munka, én úgy vagyok vele, hogy írni vagyok túl fáradt, és ahhoz képest az olvasás semmi: a történetet ott készen kapom, már csak el kell olvasni. Úgyhogy főként este, amikor írni már fáradt vagyok, akkor olvasok.

De olyan is előfordul, hogy napközben is a kezembe kerül a könyv. Például néha a TV-ben a konyhában, miközben ebédelek is olvasok. Ez akkor fordul elő, ha nem csupán pár percem van arra, hogy egyek, hanem mondjuk, van egy órám a következő forgatásig, és éppen nincs olyan műsorom, amit elő kellene készítenem a vágáshoz. Nem mondom, hogy gyakran van ilyen, de előfordul. Ezért örülök annyira a születésnapomra kapott e-book olvasónak, mert emlékszem, volt olyan könyv, amelyet idén olvastam, ami majdnem másfél kilót nyomott; azt hurcolni a táskámban felért egy edzéssel. De ebben az évben volt olyan alkalom, amikor egy-két órát is várnom kellett arra, hogy egy rendezvényen interjút készíthessek, milyen jó is volt akkor elővenni a táskából az olvasnivalót! És, persze, olyankor is olvasok, amikor várok valamire vagy valakire. Amikor 10-15 percem van indulásig, már felöltöztem, és nem akarok semmibe kezdeni, mert 10 perc alatt mire is jutnék. Éppen ilyen pillanatok azok is, amikor jön hozzám valaki, várom, de már nincs sok idő, úgyhogy megint csak nem kezdek hozzá semmihez. Néhány oldal elolvasására éppen alkalmasak ezek a percek is. És az olvasásban az a nagyon jó, hogy bármikor el lehet kezdeni, és bármikor abba lehet hagyni. Nem jár semmiféle kipakolással, kosszal, csak le kell tenni a könyve, és, mintha mi sem történt volna, zajlik tovább az élet. Csak éppen volt néhány értelmes, szórakoztató percem. Tudom, sokan az ilyen percekben bekapcsolják a TV-t. Hát én nem azt teszem. És este sem.

Higgyétek el, remekül megvagyok úgy, hogy csak hírből tudom, ki az a Berki Krisztián. És hogy egy percet nem láttam az Éjjel-nappal Budapest vagy az Édes élet adásaiból, nem tudom, kik a szereplők és mi történik velük. Sokan mondják, hogy nincs idejük olvasni, ez éppen olyan, mintha én azt mondanám, hogy nekem nincs időm TV-t nézni. Mert ez pusztán választás kérdése.  Mindenki választhat, hogy a televíziót nézi vagy olvas. Egyébként lehet választani mindkettőt. Napi egyetlen óra olvasással egy hét alatt el lehet olvasni egy átlagos hosszúságú regényt. Aki nem egész este TV-t néz, annak belefér az idejébe az olvasás is. És, véleményem szerint, sokkal jobban szórakozik. Gondoljátok csak át: egy év múlva emlékeztek majd arra, hogy Berki Krisztiánékkal mi történt az adott műsorban (címet azért nem írok, mert nem tudom, hogy a két említett sorozat közül melyikben szerepel), vagy hogy a képernyőn futó valóságshow két szereplője összeveszett-e valamin, és pontosan min? Szerintem nem fogtok rá emlékezni, és nem is kell emlékezni rá, mert nem számít. Egy jó könyvre viszont emlékeznétek. Sok évvel később is. Vannak persze jó filmek, egy-két beszélgetős műsor, amiket érdemes megnézni, és ha valaki nagyon szereti a sportot, akkor valamelyik csatornán biztos, hogy talál magának igényes és szórakoztató nézni valót, de mellé még elférnek a könyvek. Aki szeret olvasni, az nyilván egyetért velem, aki nem olvas, az hátha kipróbálja…

Ja, és a házimunka: nekem sem azért van ennyi időm olvasni, mert bejárónőm van. Nincs bejárónőm, magam vásárolok, főzök, mosok, takarítok, vasalok, és teszem, amit a mindennapi életben tenni kell. A nap nekem is éppen 24 órából áll. Aki azzal jön, hogy nincs ideje olvasni, mert neki otthon mennyi mindent kell csinálnia, gondolja át a napirendjét. Lehet, hogy van, akinél így van, de mindenkinél biztos, hogy ez az ok? Tudja, hogy kik az Édes élet szereplői? Ismeri Berki Krisztiánt? Van fogalma arról, mi történik az Éden Hotelben? Mert nekem nincs. Ezért tudok ennyit olvasni.

És a kedvencem: „Neked könnyű…!” Vannak olyan emberek, akiktől ez rendszeres válasz mindkét sláger kérdésre, akár arról van szó, hogy hogyan tudok ennyit olvasni vagy éppen arról, hogy miért vagyok még mindig ilyen vékony. „Neked könnyű…!” Miért is???

És olyan is van, aki egyszerűen így reagál: „Én is tudnék ennyit olvasni, csak nincs rá időm.” Persze…

Ugyanezek, persze, azt is mondják: „Én is írhatnék regényt, csak nincs rá időm.”

Na, persze…

Kellemes Szilveszter estét, boldog új évet, sok-sok jó könyvet és rengeteg felejthetetlen olvasmány élményt kívánok mindenkinek!

Nyilas Misi pakkot kapott

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK ÖTVENEDIK KÖNYVE – Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Egy könyv, amely a szülővárosomban játszódik. Utolsónak hagytam ezt a kategóriát, nem véletlenül. Január óta gondolkodtam rajta, melyik könyvet olvassam el. Mert azokat a regényeket, amelyekről tudtam, hogy Debrecenben játszódnak, már olvastam. És a Nagy Könyves Kihívás teljesítésekor olyan könyveket szerettem volna elolvasni, amelyek korábban még nem kerültek a kezembe. Keresgettem hát az interneten olyan történeteket, amelyek Debrecenben játszódnak, de ez idáig nem találtam olyat, amit még nem olvastam. Úgyhogy döntenem kellett: Szabó Magda egyik könyve, vagy a Légy jó mindhalálig. Móricz regénye mellett döntöttem. (Sajnos nem találtam meg a könyvespolcomon a regényt, majdnem egy órát töltöttem el vele, hogy megkeressem, de annyi könyvem van, és biztosan valamelyik hátsó sorban bújt meg, hogy rá ne találjak, úgyhogy kénytelen voltam a regényt elektronikus formában elolvasni. ) Egyrészt azért döntöttem Móricz regénye mellett, mert már nagyon régen volt, amikor olvastam, másrészt felnőtt fejjel szerettem volna újra átolvasni, és „igazságot tenni” a mostanában dúló „kötelező-nem kötelező” vitában, vagyis eldönteni: jó-e, hogy általános iskola felső tagozatában kötelező olvasmány a Légy jó mindhalálig, vagy le kellene venni a listáról.

Az ellenzők véleménye az, hogy a gyerekeknek elmegy a kedvük az olvasástól a kötelező olvasmányok miatt. Szerintem nem ez a baj. A gond az, hogy a gyerekek ma eleve nem olvasnak. Ott van nekik a tv, a video és a számítógép, sőt, a tablet és a telefon. Ma nem nagy divat könyvet olvasni, nem is ezt látják egymástól. Szóval a modern technika világában a gyerekeknek egyáltalán nincs kedvük olvasni. Függetlenül attól, hogy melyek a kötelező olvasmányok. Mert ugye nem arról van szó, hogy a gyerekek olvasnak és olvasnak, mindent, amihez csak kedvük van, de azok a fránya, unalmas kötelező olvasmányok elveszik az időt a sokkal izgalmasabb olvasmányoktól, a helyzet sokkal inkább az, hogy az iskolai olvasmányoktól várnák el a tanárok és a szülők is, hogy általuk kedveljék meg a gyerekek a könyveket. Szerintem ettől nem lehet túl nagy eredményt várni. Otthon, a szülőknek, nagyszülőknek kellene megszerettetniük a gyerekekkel már kicsi korban az olvasást. Mert az egy remek dolog! Ha a gyerek nem olvas, a kötelezőt, legyen bármi is, utálni fogja. Ha pedig olvas, akkor a fantázia történetek , a Harry Potter és a Szent Johanna Gimi mellett belefér egy-két komolyabb regény is. Mint például a Légy jó mindhalálig.

Miről is szól Móricz Zsigmond regénye?

Él egy kollégista kisfiú Debrecenben, a nagy múltú Református Kollégiumban, komolyan veszi az iskolát, jól tanul, és ingyen kap a kollégiumban olyan ételt, amit otthon a szülei nem tudnának neki biztosítani. Nyilas Misi magányos, mert szegény családból származik, amit szégyell. És állandó lelkiismeret-furdalás gyötri. Például azért, mert tudja, hogy otthon a szüleinek és a testvéreinek nem jut olyan étel, mint neki Debrecenben a kollégiumban. Egy rossz sorban élő családból származó gyermek sorsát ismerhetik meg az olvasók. Nos: nagy baj, ha az általános iskola felső tagozatában a gyerekek ebből a regényből megismernek egy ilyen sorsú gyermeket? Szerintem nem.

Nyilas Misi rajong a könyvekért. Gyűjtögeti a pénzét, spórol, hogy megvehessen egy Csokonairól szóló kötetet. Aztán a megspórolt pénzén papírokat vesz, amit szépen beköttet, és örömmel tervezgeti, mennyi mindent ír majd bele. És vágyakozik arra, hogy eljuthasson színházba, el is határozza, hogy gyűjt a színházjegyre, mert arra nem sajnálja a pénzt. Nos: baj, ha a felső tagozatos gyerekek egy olyan fiúról olvasnak, aki könyvre, olvasásra, színházra vágyik? Szerintem nem.

A Református Kollégiumban, mint minden iskolában, zajlik az élet. S ahol diákok vannak, ott diákcsínyek is történnek. Persze, nem olyanok, mint manapság, de a történet ettől érdekes. S az olvasó azt is megtudhatja, miről beszélgetnek a tanítás után a diákok. Van, amikor a történelemről, az olvasmányaikról és olyan is, amikor a tanárokról. Nos: baj, ha a felső tagozatos diákok megtudhatják, hogy a régi debreceni Református Kollégiumban milyen volt a diákélet? Szerintem nem.

A regénybeli Nyilas Misi sok időt tölt felnőttek között. Egy idős, vak úrhoz jár felolvasni, és tanítja az egyik diáktársát. A szeme előtt zajlanak viták, veszekedések, feltárulnak a problémák, a magánéleti gondok, és a legnagyobb baj, a pénztelenség. Bár a történet nem ma játszódik, akár ma is történhetne. A debreceni kisdiák pedig hol együtt érző, hol pedig ítélkező. Érdekes látni, milyen gyermekszemmel a felnőttek világa. Nos: baj,ha a felső tagozatos diákok egy gyermek szemszögéből látják a felnőtt világ problémáit? Szerintem nem.

Szóval: szerintem az általános iskola felső tagozatosai nyugodtan elolvashatják Móricz Zsigmond regényét. Én azt gondolom, jókat lehet beszélgetni a Légy jó mindhalálig című regényről. A történet Nyilas Misije Móricztól bizony hatalmas nagy „pakkot” kapott: borzasztó érzékeny gyermek, aki magára veszi a világ gondját. Szerintem van rajta mit megvitatni. Akár tizenévesen is.

Azért egy kis kritika: van, ami most újraolvasva nem tetszett a regényben. Amikor Nyilas Misi nem találja a reskontót, az olvasó hamar tudni szeretné, hogy vajon hol van, ki lopta el, ehelyett viszont előbb hosszú oldalakon arról kell olvasnia, hogyan zajlanak a tanítási órák, részletesen meg kell ismerkednie az iskolában éppen napirenden lévő tananyaggal, és még azon a részen is túl kell esnie, amikor egy sokat olvasó diák Magyarország történelméről mesél Misinek. Én, mint olvasó túl türelmetlen voltam: inkább szerettem volna tudni, hová tűnt az a reskontó!

És még egy megjegyzés: most, újraolvasva a regényt, megállapítottam, hogy ebből a történetből remek film készült. Kivételesen azt mondom, amit ritkán szoktam: a film jobb, mint olvasva a regény.

A Légy jó mindhalálig című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 43. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, ami a szülővárosomban, Debrecenben játszódik. De teljesíthető vele a lista 3. pontja is, mert ebből a regényből film is készült, a 14. pont is, mert ez egy szépirodalmi mű, ha valaki kötelező olvasmányként nem olvasta el az iskolában ezt a könyvet, akkor teljesítheti a lista 25. pontját, de kipipálható vele a lista a 33. pontja is, mert ez gyermekkorunk egyik könyve, és a 36. pont is, mert ez a könyv egy gimnáziumban játszódik.

Szeretem Nyilas Misi történetét. Érdekes, ahogyan ez a kisfiú látja a világot. És biztos vagyok benne, hogy, bár más korban élünk, ilyen kisfiúk ma is vannak. 

Asszony zöld arccal

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENKILENCEDIK KÖNYVE – Pierre La Mure: Moulin Rouge

Még nyáron bukkantam rá erre a könyvre, és nagyon örülök annak, hogy rátaláltam. Egy újabb élmény, amit a Nagy Könyves Kihívásnak köszönhetek. Amikor belevágtam a könyvkihívás teljesítésébe, egy bejegyzésben megírtam, hogy miért csábít, hogy ebben az évben a kihívás listája szerint válogassam össze a könyveket, később pedig, amikor már a tapasztalataimról is be tudtam számolni, szintén egy bejegyzésben megírtam, hogy nem tévedtem, tényleg klassz dolog ez a kihívás, mert más könyvbarátoktól, akik szintén a könyvkihíváshoz keresgetik az olvasnivalót, rengeteg jó ötletet kapok. A Moulin Rouge című könyvet is más ajánlotta, a közösségi oldal egyik olvasó csoportjában írt róla valaki, sőt, fel is töltötte a könyvet. Beleolvastam, megtetszett, úgyhogy elmentem, és kivettem a könyvtárból, mert ha nem vagyok rákényszerülve, hogy elektronikus formában olvassak, akkor én inkább a könyvet választom.

A Moulin Rouge című könyvre éppen időben találtam rá, akkor még nem olvastam könyvet a könyves kihívás listájának „egy memoár” pontjához. Igaz, már választottam ehhez a ponthoz olvasnivalót, de arról úgy gondoltam, úgyis itt van a könyvespolcomon, majd elolvasom máskor. Most jobban érdekelt a Moulin Rouge, amely Henri de Toulouse-Lautrec életregénye. Szeretem a művészeteket, a festészetet is. Azt nem mondom, hogy amikor a regénybe beleolvastam, azonnal magam előtt láttam Toulouse-Lautrec egyik, vagy éppen a leghíresebb festményét, annyira nem ismerem a francia festőművészt, mégis azonnal érdekelt az élete. Alig vártam, hogy olvasni kezdhessem a könyvet. Elolvastam, és nem csalódtam. Sőt: azt hiszem, egyik kedvenc könyvemmé vált.

A regény kezdetekor Henri de Toulouse-Lautrec még kisgyermek, és folyton azzal nyaggatja az édesanyját, hogy üljön neki modellt, mert le szeretné rajzolni. Aranyos, kedves gyermek, akiről később, sajnos, kiderül, hogy beteg, és ez egész életére, és a felnőtt férfi művészetére is rányomja a bélyegét. Nagyon érdekes történet, tele-tele szomorú helyzetekkel. Mégis jó olvasni. Egyrészt azért, mert lendületes, izgalmas történet. Érdekes bepillantani a 19. század végi Párizs világába. Különleges élmény megtudni, hogy egy-egy festőtanoncból hogyan lett ismert festőművész. Mosolyogtató úgy olvasni a fiatal Tolouse-Lautrecről, Paul Gauguinről vagy éppen Vincent Van Gogh-ról, hogy a regényben még csak tanulják a festészetet, de mi már tudjuk, halhatatlan művészekké váltak. És ebből a regényből nemcsak Tolouse-Lautrec, hanem Gauguin és Van Gogh életéről is sok minden kiderül. Többek között az is, hogy nem volt egyszerű egy festőnek azt vászonra festenie, amit szeretne, és hogy mennyire nem fogadták el az impresszionistákat. Mert milyen dolog az, ha valaki egy képre nem sötét, hanem színes árnyékot fest, és micsoda elképzelés egy asszonynak zöld arcot festeni.  

Kedvenc részletem: (A fiatal Tolouse-Lautrec egy szintén festőnövendék barátjával, Rachou-val egy szórakozóhelyen ücsörög, amikor odalép az asztalukhoz egy ismerősük, Théo, aki egy másik asztalnál egy fiatalemberrel ül.)

„− Pontosan maguk azok ketten, akikkel találkozni akartam. Megengedik, hogy leüljek? − kihúzott egy széket és hátraszólt: − Rendelj, amire kedved van, Paul. Én már megvacsoráztam.

− Ez kicsoda? − kérdezte Rachou.

Théo közelhajolt hozzájuk az asztal felett, és halkan mondta:

− Paul Gauguin. Azelőtt tőzsdés volt, de feladta, hogy festő lehessen.

− Sült bolond! – sóhajtott fel Rauchou meggyőződéssel.

Théo a fejét rázta. − Nem ő az egyetlen. A fivérem is a fejébe vette, hogy festő akar lenni. Sok mindenbe belefogott már, de semmihez sem volt kitartása. Egy darabig azt gondolta, prédikátor szeretne lenni és Belgiumban a bányászok között élt, de emellett sem maradt meg.

− Mennyi idős a fivére? − érdeklődött ártatlanul Henri. Rögtön megbánta a kérdés, mert Théo zavartan elpirult.

− Harminchárom éves! Túl öreg, hogy most kezdjen festeni tanulni. Egyébként azt sem tudom, megmarad-e mellette, vagy sem. ­− Szünetet tartott, és lassan végigsimította karcsú ujjaival hullámos, vörös haját. − Mégis a fivérem, és segíteni akarok neki, amennyire tőlem telik. Azt írta, Párizsba jön a karácsonyi ünnepek után, és én beírattam Cormonhoz a második félévre. − Hangja sürgetővé vált, majdnem könyörgővé. − Kérem, legyenek kedvesek hozzá, Ne ugrassák, ahogy az az atelier-ben szokás. Nagyon ideges és érzékeny. Ne nevessenek a kiejtését, sem a korán.

− Mi a neve?

− Vincent. Vincent Van Gogh.”

Ez egy kis ízelítő volt a történetből. Ugye, hogy izgalmas, ahogyan kirajzolódik, hogyan lesznek a fiatal tehetségekből ismert festőművészek?

És ami még szintén izgalmas: bepillanthatunk Párizs életébe és történetébe is. A regényben éppen épül az 1889-es világkiállításra az Eiffel-torony. Lezajlik a világkiállítás, erről is olvashatunk pár sort. És a regény történetének egy eleme az is, amikor felépül a világhírű mulató, a Moulin Rouge.

A Moulin Rouge című regény elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 26. pontját teljesítettem, mert ez egy memoár. De teljesíthető vele a lista 13. pontja is, mert a könyv története egy másik országban játszódik, a 19. pont, mert a regény igaz történeten alapul, ha valaki mindig el szeretett volna jutni Párizsba, teljesítheti a könyvvel a lista 29. pontját is, de kipipálható a regénnyel a lista 44. pontja is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott. Ha pedig valaki még nem olvasott könyvet Pierre La Mure-tól, akkor teljesítheti a könyv elolvasásával a lista 41. pontját.

A Moulin Rouge, Henri de Toulouse-Lautrec élettörténete nagyon tetszett. Olyannyira, hogy a Nagy Könyves Kihívás elolvasott kötetei közül biztos, hogy dobogós helyre kerül. Sőt: egyik kedvenc regényemmé vált. Elhatároztam hát, hogy más festőművészek életrajzi regényét is el fogom olvasni. A Moulin Rouge kötetének hátsó lapján találtam is két ötletet, vagyis két könyvet, amit ajánlottak. Az egyik Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja, (ettől a szerzőtől olvastam idén a könyvkihívás során egy könyvet, a Színház című regényt, írtam is róla az egyik bejegyzésben), amely Paul Gauguin életregénye. A másik kötet pedig Irving Stone: A napsugár fia, amely Van Gogh élettörténete. A könyvkihívásból már csak egy könyv van hátra, ha azt elolvasom, lehet, hogy azonnal meg is keresem ezt a két regényt. És még egy érdekes könyv: a Moulin Rouge szerzője, Pierre La Mure tollából megjelent egy regény, a Mona Lisa magánélete, amely a világ leghíresebb „modelljéről” íródott romantikus és tárgyszerű kor- és életrajz. Szerintem ez a könyv is felkerül az olvasnivalóim listájára.

A legnagyobb átverés

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENNYOLCADIK KÖNYVE – Áldozati báránycomb

Egy könyv, amit édesanyám szeret. Ilyen pontja is van a Nagy Könyves Kihívásnak. A listának ezt a pontját nem volt nehéz teljesítenem. Anyukámnak ugyanis vannak kedvenc könyvei. Több is. Nem véletlen, hogy én magam is nagyon szeretek olvasni, kis gyermekkorom óta azt láttam, hogy a szüleimnek esténként könyv van a kezükben, és olvasnak. Kicsi gyermekkorom óta könyvek vettek körül, születésemtől 8 éves koromig Debrecenben egy olyan nagypolgári házban nőttem fel, ahol az egyik, jó nagy belmagasságú szoba könyvtárszoba volt könyvszekrénnyel, és földtől plafonig érő könyvespolcokkal. Nagyon szerettem ott lenni, nézegetni a könyveket, egyet-kettőt levenni a polcról, belelapozni. Olyankor kiválasztottam, hogy majd ha nagyobb leszek, melyiket fogom elolvasni. Ezt később meg is tettem. Sőt, volt olyan is, hogy nem is annyira később. Gyermekkoromban is beleolvasgattam a felnőtteknek szóló regényekbe. Nem csoda, tényleg ezt láttam otthon. Nagymama, nagyapa, apa és anya olvas. Hát persze, hogy anyának több kedvenc könyve is van. Közülük az egyik az Áldozati báránycomb.

Az áldozati báránycomb nem éppen mai könyv, de, gondolom, ezt senki nem is feltételezte. A kötet 1977-es kiadású, és novellákat tartalmaz. Konkrétan detektív történeteket. Mindjárt az elején el kell mondanom, hogy anyukám különösebben nem rajong a krimikért, azt nem is nagyon láttam soha a kezében, ebben a könyvben viszont különleges történeteket gyűjtöttek össze. És közülük van néhány, amelynek nem várt fordulat után, csattanóval van vége. És anyukám nagyon szereti az olyan történeteket, amelynek meglepetés a vége. Megjegyzem, ezért szereti nagyon Ingcognito című regényemet, mert ott a történet során van egy óriási csavar, a vége pedig meglepő. Aki szintén szereti az ilyen történeteket, annak ajánlom az Incognitot. És, persze, az Áldozati báránycomb című novellás kötetet is.

Anyukám kedvenc novellája éppen a kötet címadó története: az Áldozati báránycomb. Ebben a novellában egy feleség megöli a férjét, majd mindent elkövet, hogy a rendőrök ne jöjjenek rá, hogy ő a gyilkos. Többet nem szeretnék elárulni a történetről, hátha valakinek kedve támad arra, hogy elolvassa. Annyit csak: a sztori vége a világ legnagyobb átverése. Kedvcsinálónak még annyit mondok: ezt a történetet meg is filmesítették, ez volt az egyik epizód a Meghökkentő mesék című sorozatból. Aki emlékszik erre a sorozatra, nem kételkedhet abban, hogy az Áldozati báránycomb jó sztori. Én magam imádtam nézni a Meghökkentő meséket. Azoknak a történeteknek mindig meglepő végük volt. Az Áldozati báránycomb 18 detektív története közül is van néhány − nem csupán a címadó novella −, amely beillene meghökkentő mesének. De a kötet tartalmaz Agatha Christie-krimit, egy történetben Maigret felügyelő nyomoz, egy másikban Ellery Queen, van benne novella Arthur Conan Doyle tollából, és olvasható Edgar Allan Poe, Karel Capek, sőt, még Friedrich Dürrenmatt története is. Ha nem is az összes detektív történet, de egy-két novella nagyon tetszett.

Az Áldozati báránycomb elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 21. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, amit édesanyám szeret. De a könyv választható a lista 10. pontja is, mert a kötetben szereplő történetek mindegyike krimi, és a 12. pont is, mert ez egy novellás kötet.

Az Áldozati báránycomb című könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a detektív történeteket. Magát az Áldozati báránycomb című novellát pedig azoknak, akik kívácsiak a legnagyobb átverésre. Anyukámnak egyébként van egy másik, abszolút kedvenc könyve, az A nap szerelmese - Aranyecset. Választhattam volna azt is, de az Áldozati báránycomb című novellát már annyira régen olvastam, hogy újra kíváncsi voltam rá. De, azt hiszem, ha már nem is ebben az évben, de jövőre elolvasom A nap szerelmese - Aranyecsetet is, amely egy kétkötetes mű Munkácsy Mihály életéről. 

Szitakötő

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHETEDIK KÖNYVE – Vámos Miklós: Szitakötő

Az, hogy ez a regény nálam felkerült a Nagy Könyves Kihívás listájára, annak köszönhető, hogy alkalmam volt személyesen találkozni Vámos Miklóssal. Televíziós riporteri pályám során sok közismert emberrel, írókkal, művészekkel volt alkalmam találkozni, és persze interjút készíteni, de Vámos Miklóssal eddig még nem hozott össze a sors. Most, az idei Ünnepi Könyvhéten találkoztam, és interjút is készítettem vele. A beszélgetés rövid volt, mégis élmény maradt.

Honnan is ismertem eddig Vámos Miklóst? Egyrészt onnan, ahonnan mindenki: a televízióból. Rendszeresen néztem a Lehetetlen című műsorát. Szeretem azokat a beszélgetős műsorokat, ahová színészeket, művészeket hívnak meg. Imádom a színházat, szeretek sokat tudni magukról a színészekről, a velük megtörtént sztorikról, és a kulisszatitkokról, az pedig külön öröm számomra, ha egy beszélgetés alkalmat ad arra, hogy valakit igazán megismerhessen az ember, nem csupán 3-4 percet szánnak egy vendégre, aztán úgy eresztik szélnek, hogy az égvilágon semmit meg nem tudtunk róla. Vámos Miklós műsorából mindig sok minden kiderült egy-egy vendégről, és kedveltem azt a műsorvezetői stílust is, amit képviselt. Valójában ilyen a stílusa. És nekem tetszett. Aki egykor nem látta az adásokat, nézze az M3-mat, ahol ismétlik a régi műsorokat. Érdemes.

Maradva Vámos Miklósnál: máig egyik kedvenc magyar filmem a „Csók, Anyu!”. Írta: Vámos Miklós. Jó az ötlet, remek a színészi játék (Koltay Róbert, Udvaros Dorottya, Bánsági Ildikó, és még sokan mások). Aki nem látta, nézze meg. Érdemes.

Akkor most Vámos Miklós könyveiről. Tavaly olvastam tőle először regényt, a Zenga zének című könyvet. A történet 1955-56-ban játszódik, s az eseményeket egy kisfiú szemével láthatja az olvasó. Remek könyv. Aki nem olvasta, vegye a kezébe. Érdemes.

Ennyit tudtam Vámos Miklósról az idei Ünnepi Könyvhétig, amikor személyesen találkoztunk. Nyíregyházán a rendezvénysorozat megnyitóján ő volt a díszvendég. Kutyafuttában készítettem vele interjút, még a rendezvény előtt, a fúvósok már játszottak a téren, neki lassan menni kellett a színpadra, hogy elmondja a köszöntőt, mi meg siettünk, mert az anyagot gyorsan vágni kell. Hétköznapi menetrend a televízióban. Az interjú így, kutyafuttában is jól sikerült. És Vámos Miklóst személyesen megismerve is nagyon szimpatikusnak találtam. Akkor határoztam el, hogy keresek tőle egy könyvet, ami illik a Nagy Könyves Kihívás valamelyik pontjához. Sorra vettem a könyveit, és megtetszett a Szitakötő.

Idén úgy alakult, hogy az Ünnepi Könyvhéten Budapesten a Vörösmarty téren én is éppen aznap dedikáltam, amikor Vámos Miklós. A kiadóm sátránál éppen akkor végeztem, amikor kedves íróm, Jókai Anna kezdte a dedikálást, őt, mint minden évben, most is megkerestem, aztán mentem sorba állni Vámos Miklóshoz. Megvettem a Szitakötőt, és dedikáltattam. Amikor elmeséltem neki, hogy eddig egyetlen könyvét olvastam, azt mondta, a Zenga zélet jó kezdés. Én pedig azt mondom: a Szitakötő jó folytatás.

A Szitakötő − az ajánlás szerint − a barátság és a nemzedék regénye. Nyolc ember gyermekkora óta ismeri egymást, a történet során az ő életüket követhetjük végig. Persze, hogy érdekelt a téma. Hepi Börszdéj című regényemben egy hat fős baráti társaság mindennapjaiba pillanthatnak bele az olvasók, úgyhogy éreztem némi párhuzamot. Vámos Miklós regénye, persze, teljesen más, de tényleg jó választás volt. A Szitakötő nyolc főhőse, és ahogyan a szerző fogalmaz, néhány „kültag” a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyermek, a puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. És életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Én magam kicsit később voltam gyermek, de még a szocializmusban, és éppen leérettségiztem, amikor változott a rendszer. De azért tudom, milyen volt, amikor Magyarországon állomásoztak a szovjet katonák, tudom, milyen egy gyermektábor és egy építőtábor, szóval vannak emlékeim a rendszerváltás előtti évekből, és − mivel ezt a korszakot gyermekként éltem át − , nincsenek rossz emlékeim. Érdekes volt hát olvasni ezt a könyvet, és néha kicsit nosztalgikus is. A történet tele hétköznapi sztorival, olyanokkal, amelyek mindenkivel megesnek, s a szereplők éppen úgy élik meg, ahogyan bármelyikünk megéli, akivel megtörténik. Szerelmek, házasságok, gyerekek, válások, betegség, halál. Megélik az érzelmeket, és olvasás közben én is átéltem. Bevallom, a történet végén a betegséget, halált nehezen viseltem. De tudom, ilyen az élet. Jó regény: a történetben a gyerekek igazi gyerekek, a felnőttek emberiek.

Külön öröm volt számomra, hogy a regény egyik helyszíne Szarvas, egyik kedvenc magyar városom. Aki még nem járt ott, menjen el, nézze meg. Érdemes.

És egy érdekesség, ami megmosolyogtatott. A regény egyik szereplője, egy sci-fi író így morfondírozik:

„Lehet, hogy most az egyszer mégis bele kéne fognom egy amolyan „rendes” könyvbe. Hagyományos regénybe, ami róluk szól. (Rólunk?) Adva van egy társaság, évente elutaznak valahová, a könyvben nem találkozunk velük máskor, mint ezeken a közös nyaralásokon. Múlnak az évek, házasságok, gyerekek, válások, öregedés, gondok, bajok, örömök, satöbbi.”

Nevettem egyet: ezek szerint én már írtam egy „rendes” regényt. Aki nem hiszi, olvassa el a Hepi Börszdéjt!

Vámos Miklós Szitakötő című regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 14. pontját teljesítettem, mert ez egy szépirodalmi mű. De teljesíthető vele a lista 11. pontja is, mert ennek a könyvnek a címe csupán egy szóból áll, ha pedig valaki Vámos Miklóstól még nem olvasott semmit, választhatja a lista 41. pontját.

Vámos Miklóstól most már két könyvet olvastam. Mindkettő tetszett. Biztos, hogy lesz harmadik és negyedik is.

A rágógumitolvaj

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHATODIK KÖNYVE – Douglas Coupland: A rágógumitolvaj

Ezt a könyvet sem terveztem elolvasni, amikor belevágtam a Nagy Könyves Kihívásba, de egyszer csak „szembe jött”… Egy szombat este Nyíregyházán a NyírPlazában volt dolgom, nem könyvet akartam venni, de nem tudtam megállni, hogy betérjek a könyvesboltba. Szomorú helyzet fogadott: azok voltak az utolsó órák, amikor még az Alexandra Könyvesbolt nyitva volt. Este, a záráskor végleg bezárt. Szerettem azt a könyvesboltot, mindig lehetett ott kapni a könyveimet (Napfényes Riviéra, Incognito, Hepi Börszdéj), s bár tudtam, hogy a helyén egy másik, új könyvesbolt nyílik, akkor is szomorkásan sétáltam a polcok mellett. Megnéztem a könyveimet. Jó volt látni őket, de rossz volt tudni, hogy arról a polcról már senki nem veheti meg őket.

Az utolsó nap nagy kedvezményt adtak a könyvekre, s én, bár tényleg nem készültem könyvet venni, elcsábultam, és úgy döntöttem, ha már annyira olcsón adják, veszek néhányat. Vettem egy útikönyvet Moszkváról, mert oda készülök, megvettem A férj, aki elfelejtette a feleségét című regényt, amit idén a Nagy Könyves Kihívás során olvastam el, és nagyon tetszett (írtam is róla a blogomban, ITT olvashattok róla), és összeszedtem még néhány könyvet, köztük Douglas Coupland: A rágógumitolvaj című regényt is. A címe keltette fel az érdeklődésemet, és, elolvasva a tartalmát, úgy gondoltam, jó könyv. Nem tudtam, hogy mikor kerül rá sor, de tudtam, hogy biztosan elolvasom.

" "Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy?” –kérdezi Roger a naplójában, mert neki aztán tényleg van oka, hogy elege legyen önmagából. Negyvenhárom évesen egy írószer-nagyáruházban dolgozik, rakosgatja a tollakat és a nyomtatópapírokat, vedeli a vodkát, és csak úgy csöpög belőle a bánat, mert valahol, valamikor nagyon elronthatott valamit az életében…” Így kezdődik a könyv tartalmi ismertetője, ami, valljuk be, elég kecsegtető. Sokan gondolják úgy, hogy változtatnának az életükön, mert unják azt, amit csinálnak, aztán vagy adódik rá lehetőségük, vagy nem, s ha adódik, vagy mernek változtatni, vagy nem. Érdekel ez a téma. Én magam is gyakran foglalkozom a regényeimben az élet nagy változásaival, olyanokkal is, amiket a sors produkál, és olyanokkal is, amelyekről az emberek döntenek. Napfényes Riviéra című regényem több szereplője is elégedetlen az életével, az Incognito főszereplője kifejezetten azért utazik el egy határmenti hotelbe, hogy átgondolja, mer-e változtatni az életén, Hepi Börszdéj című regényemben pedig minden szereplőm élete megváltozik. Mert, ahogy mondják, az életben csak egyetlen dolog állandó: a változás. Ezért is érdekelt A rágógumitolvaj című regény.

A regény főszerplője, Roger tényleg elégedetlen az életével. A Staples irodaszer-nagyáruházban dolgozik, amit igencsak unalmasnak talál, és a mindennapjairól naplót vezet. Ebből ismerhetjük meg az életét, a gondolatait. Közben regényt is ír, amelynek címe: Kesztyűk tava. Ebbe is beleolvashatunk. De Roger naplóját az egyik kolléganője, Bethany is olvassa, aki úgy néz ki, mert úgy öltözik, mint egy halott, vagy legalábbis mint aki szeretne meghalni. Nem túl vidám karakter. Nem csoda, hogy Roger és Bethany jól megértik egymást. A kapcsolat közöttük az, hogy olvassák egymás naplóját. Nehéz eldönteni, hogy melyiküké a lehangolóbb. Az olvasó így hol Roger, hol Bethany naplójába pillanthat bele, de beleolvashat Roger regényébe is. A könyvbeli regény legalább némely ponton megmosolyogtató. Amikor Roger kézirata a Staples dolgozói kezébe kerül, a munkatársak remekül szórakoznak rajta, egyenesen kigúnyolják Rogert. Nem túl vidám történet hát A rágógumitolvaj.

A regény elejét érdekesnek találtam. Aztán kicsit unalmassá vált. De, a történet vége felé felpörögtek az események, akkor megint csak tetszett a könyv. Azért összességében jobbra számítottam.

A rágógumitolvaj című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 42. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, ami az enyém, de eddig még nem olvastam el. De teljesíthető vele a lista 13. pontja is, mert a történet egy másik országban játszódik, aki még nem olvasott semmit a regény szerzőjétől, kipipálhatja vele a lista 41. pontját is, és teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A rágógumitolvaj nem lett a kedvenc könyvem. És még azoknak sem kimondottan ezt a könyvet ajánlom, akik úgy érzik, hogy „ki akarnak szállni”, vagyis változtatni szeretnének az életükön. Azokat inkább arra buzdítom, hogy olvassák el Incognito című regényemet. 

Én, a szexmániás

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENÖTÖDIK KÖNYVE – Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás

Ezt a bejegyzést 18 éven felülieknek szánom. Azért, mert így kívánja az illem. Hogy is fogalmazzak: trágár kifejezéseket tartalmaz. Nem magamtól fogalmazok így, Szepesi Nikolett könyvéből idézek. Persze, ha az illendőségre nem gondolnék, akkor a bejegyzésemet ajánlhatnám fiatalabbaknak is. Mondjuk a 16 éveseknek. Lehet, hogy számukra tanulságos lenne. Abban legalábbis biztos vagyok, hogy tanulságosabb, mint a felnőttek számára, akik semmi újat nem tudhatnak meg sem ebből a bejegyzésből, sem Szepesi Nikolett könyvéből. A könyvből maximum annyit, hogy az elmúlt években hogyan alakult Szepesi Nikolett úszó karrierje és ezzel párhuzamosan a szexuális élete, a bejegyzésemből pedig annyit, hogy mi a véleményem a könyvről. Na, de maradjunk a 18-as karikánál. Mert tényleg trágár kifejezéseket használok. Illetve csak idézek. Elolvastam ugyanis Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című könyvét.

Hogy hogyan került a kezembe éppen ez a könyv? A válasz: sehogy. A könyvet a kezembe sem fogtam. A szövegét viszont a közösségi portálon az egyik olvasói csoportban valaki feltöltötte. Én pedig azt mondtam: ha már itt van előttem, na, nézzük! Minden könyvre kíváncsi vagyok, még a botránykönyvekre is, hát lássuk, mivel lehet „hülyíteni” a fiatalokat, mert az ünnepi könyvhéten bizony, sorban álltak a Vörösmarty téri standnál ezért a könyvért. Gondoltam, belenézek, beleolvasok. Majd. Ha lesz időm. Aztán Budapesten járva-kelve, „tömegközlekedve” jól jött volna egy olyan olvasnivaló, ami a tabletemre van töltve, és hát, miután a két feltöltött könyv közül az egyiket már elolvastam, rákényszerültem erre, és a metrón beleolvastam. Miközben olvasgattam, láttam, milyen gyorsan lehet vele haladni, és akkor eszembe jutott, hogy ez egy olyan könyv, amelynek egy nap alatt a végére lehet érni. A Nagy Könyves Kihívás ezen kategóriájához pedig még hiányzott a választott könyvem. Úgyhogy gyorsan ezt választottam. És gyorsan a végére is értem. Nem bántam. Mármint azt, hogy gyorsan. Egyébként mindegy: egy napot bármilyen könyvre rá lehet szánni. Még akár Szepesi Nikolettére is.

A könyv címét látva, semmi kétség: Szepesi Nikolett a szexuális életéről ír. Most mondanánk: kit érdekel? De, látod, kicsit engem is, mert ha pénzt nem is adnék érte, de ha szöveges dokumentumként tálcán kínálják, hát érte nyúlok. Lehet, hogy ez szerzőként nálam szakmai ártalom is, érdekel, mi az a könyv, amiből sokat lehet eladni. Ennek ellenére nem fogok ilyen könyvet írni.  Nem is tudnék, én ugyanis kölcsönös érzelmek nélkül senkivel nem bújok ágyba. Egyszerűen ilyen vagyok. Szóval: Szepesi Nikolett a szexuális életéről ír, és az úszó karrierjéről is. Bevallom, engem az úszó karrierje jobban érdekelt, azokat az oldalakat nagyobb érdeklődéssel olvastam, de azért ez a könyv mégis inkább a szexről szól. Az ő dolga. Én a könyvről írok, arról, hogy abban mit olvastam, és arról mi a véleményem. Nem fogalmazok meg véleményt Szepesi Nikolettről, nem jellemzem, nem ítélkezem. Íme, egy idézet a könyvből, amit ő maga írt, tegezi az olvasót, és egyenesen neki szegezi a kérdést, amit ő maga meg is válaszol:  

„Mit gondolsz rólam, jó nagy kurvának tartasz, nem? A férfifarkak nagy ismerőjének, a baszóbajnokság esélyesének. És igazad is van.”

Ez áll a könyvben. Nem én írtam. Akkor ezt a kérdést tisztáztuk. Léphetünk tovább. A könyvben Szepesi Nikolett ismeretlen és ismert partnereivel való kapcsolatáról ír, jól körülírja a közszereplőket, akikre akár rá is ismerhet a celeb világban tájékozott olvasó. Engem nem érdekelt. A részletesen leírt szexuális aktusok sem. Az sem, hogy mikor, hol és mennyit bulizott, mit ivott, kiket akart felszedni, ami, persze, hogy sikerült neki, mert minden férfi ráhajtott, mert, ahogyan írja, ő volt a legcsinosabb. Lehet. De, csoda, ha egy szórakozóhelyen a férfiak körében az a nő a legnépszerűbb, aki lebarnulva miniszoknyában, a mellén pedig egyetlen vékony hajpánt csíkkal jelenik meg? Szerintem nem csoda, hogy mindenki ágyba akarja vinni. (És akkor még szépen fogalmaztam, a könyv szerzője nem így fogalmaz.) Egy szórakozóhelyen, ha egy férfi skalpot keres, nem hagyja ki a nőt, aki felkínálja magát. Szerintem ezt mindenki tudja, férfiak és nők is. Nincs ebben semmi újdonság. A könyv szerzője szerint attól értékes, hogy a szórakozóhelyen ő, a démon választhatja ki, hogy aznap este ki az, aki megkaphatja. (Megint finoman fogalmaztam, a szerző nem használ ilyen árnyalt kifejezéseket.) És még egy érdekesség, ha már a démon kifejezésnél tartunk (amit viszont kimondottan a könyvből idéztem): Szepesi Nikolett úgy gondolja, létezik a csinos, kívánatos démon és a főzelékszagú, elhízott háziasszony. Más nőtípus nincs. Még szerencse, hogy mi tudjuk, hogy van. Tudják ezt a nők és a férfiak is. Szepesi Nikolett szerint a démon azzal bújik ágyba, akivel csak akar, mert minden férfi őt kívánja, a fakanalat fogó, unalmas háziasszony meg sárgul az irigységtől, mert a kutyának sem kell. Még szerencse, hogy mi tudjuk, hogy ez nem így van. Tudják ezt a nők és a férfiak is. Szerencsére.

Ha már az irigységnél tartunk: Szepesi Nikolett szerint mindenki úgy szeretne élni, ahogyan ő, csak nincs rá lehetősége, vagy, ha lenne, nem mer.

„Én megcsináltam mindent, amiről ti csak álmodtatok. Megcsináltam és bevállaltam.”

Akkor nézzünk a könyvből néhány idézetet, mi is az, amiről mások csak „álmodhatnak”:

„Hány és hány ilyen kudarcélményem volt. Talán ezért is váltogattam olyan gyakran a szeretőimet, mert a legtöbb pasi képtelen volt kielégíteni.”

„Borzalmas volt vele a szex. És a végtelenségig megalázó, nemcsak azért, mert nem akart velem csókolózni, mintha ott se lett volna, az egész hat percig tartott, hat nyavalyás percig. Ennyit kaptam tőle, forgatott, rángatott, s csak magára figyelt. Aztán megfogta, erősen megragadta a fejem, és a számba élvezett. Nem akartam, tiltakoztam, már amennyire képes voltam rá persze, de vasmarokkal szorított. Fuldoklottam, öklendeztem, ő pedig, mint aki jól végezte dolgát, felhúzta a kisgatyáját, a sortját, elköszönt és otthagyott.”

„Ám mielőtt maga is levetkőzött volna, azt kérdezte tőlem: „Volt már igazi orgazmusod?” Én meg csak csóváltam a fejem. Mondtam neki, hogy nem. Azt hiszem, hogy nem.”

S ha a könyvben egy kicsit tovább lapozunk, akkor lehet, hogy az is kiderül, valójában a szerző mire is vágyik:

„Szerelmesen szerelmeskedtem. Nem tudom ezt másként kifejezni. De alighanem te is tisztában vagy vele, mi a különbség, amikor nyersen, érzelmek nélkül jól megbasznak (micsoda mámor az is), és mit jelent, amikor érzelmekkel csordultig telve odabújhatsz valakihez, aki akkor mindennél és mindenkinél fontosabb számodra.”

„Mert erre vágyom, a harmóniára, az átlagos, főzős, popcornos, tévé előtt ülős, befőttes hétköznapokra. „

Ugye, hogy jók is azok a tévés, popcornos percek, amikor oda lehet bújni a másikhoz, és ugye, hogy jó az, amikor szerelmesen lehet szerelmeskedni? És még csak véletlenül sem kell tartani a megaláztatástól, mert miért alázna meg az, akinek nem egy szórakozóhelyen egy szál fejpántban felkínálkozó becsípett nőre van szüksége, hanem egy olyanra, akit szeret és becsül, és aki őt is szereti és becsüli.

Szepesi Nikolett könyvéről ennyi jutott eszembe. Hamar elolvastam, gyorsan összefoglaltam a véleményem. Ennyit ért.

Szepesi Nikolett könyvének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 27. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, amelynek egy nap alatt a végére lehet érni. De az Én, a szexmániás című könyvvel teljesíthető a lista 9. pontja is, mert a könyvet nő írta, a lista 19. pontja, mert a könyv igaz történeten alapul, és ha valaki még nem olvasta Szepesi Nikolett másik könyvét sem, akkor választhatja a lista 41. pontját is.

Az Én, a szexmániás könyv elolvasása után azt mondom: szerintem mi, olvasók jobban jártunk volna, ha Szepesi Nikolett kizárólag az úszó karrierjéről ír, mert az érdekesebb. Az úszónő persze anyagilag nyilván sokkal jobban járt így, hogy a könyv fő témája a szex. Hogy később az élet hogyan igazolja, nem tudni, ha komoly állást vállalna, akkor gátolhatja a karrierjét. Ha egyszer valamiért mondjuk sportért felelős államtitkárnak jelölnék, jóval több csámcsognivaló lenne rajta, mint azon a sikeres úszónőn, aki sok évvel ezelőtt csupán egyetlen újságban megmutatta bájait.

Sötét jövő

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENNEGYEDIK KÖNYVE – Estelle Brightmore: 13. napon

Ilyen könyvet még soha nem olvastam. Amíg bele nem vágtam a Nagy Könyves Kihívás teljesítésébe - ami határt szab annak, hogy az ember mit olvas, hiszen a kihívás kategóriákat állít fel, és az azokba besorolható könyveket kell választani – elsősorban szépirodalmi könyveket vettem a kezembe. Néha egy-egy krimit. Mást nemigen. De most úgy döntöttem: ha már belevágok a könyvkihívásba, nyitott leszek, és már a kezdetekkor hajlottam arra, hogy más műfajt is a kezembe veszek. A 13. napon című könyv esetében éppen ez történt. Ez ugyanis egy disztópikus regény.

Amikor belevágtam a kihívásba, hamar rájöttem, hogy jól döntöttem, mert ez egy klassz dolog. Írtam is egy korábbi bejegyzésemben, hogy mennyire érdekes mindenféle könyvet olvasni, olyanokat is, amelyek egyébként biztosan nem kerültek volna idén a kezembe, és hogy azért is jó ez a könyves kihívás, mert a közösségi portálokon olvasó csoportok alakultak, s a tagok egymásnak ajánlanak könyveket. Tényleg klassz, mert egy csomó olyan könyvről olvashatok, amelyekről eddig még nem is hallottam.

Egy könyv, amely a jövőben játszódik. Ehhez a kategóriához kerestem könyvet, amikor az egyik ilyen olvasói csoportban valaki ajánlotta Estelle Brightmore: 13. nap című könyvét. Sőt, fel is töltötte. Mivel a könyvhöz rövid tartalmat is írt, az ajánló elolvasása után érdekesnek találtam a regényt. Nyár volt, az az időszak, amikor az ember az utazáshoz nem visz egy rakás könyvet, éppen Budapesten voltam, „szaladgálós” dolgaim voltak, sokat utaztam tömegközlekedésen, ahol jól jön, hogy csak elő kell kapni a tabletet (e-book olvasóm még nincs), és máris el lehet ütni az időt. Gondoltam, elolvasom a 13. nap című könyvet.

A történet szerint 2195-ben járunk, s akkorra a Föld egy elnéptelenedett, összefüggő sivataggá vált. Akik élnek, csupán egyetlen helyen maradhatnak életben, egy falakkal körbevett városban. A várost 12 zsarnok irányítja, az emberek pedig, attól függően, hogy gazdagok vagy szegények, különböző körzetekben, körökben laknak. A körzetek között nincs átjárás, nemcsak hogy nem költözhet át valaki, de még csak át sem mehet. Aki a sajátos törvények ellen vét, az az arénába kerül, ahol meg kell küzdenie ez életéért. A történet főszereplője egy fiatal újságíró lány, Ana, aki hisz az igazságban. S amikor a városban valaki úgy akar igazságot szolgáltatni, hogy sorra öli a város vezetőit, Ana a gyilkos nyomába ered. Mindenképpen meg akarja találni a tettest. A regényben van nyomozás és egy szerelmi szál is, mindkettőt végigkövethetjük, amíg kiderül, ki a gyilkos, és mennyit ér Ana és az alacsonyabb társadalmi körben élő fiú szerelme.

A regény története jó ötlet. Kimondottan jó. De a megírása… Azzal semmi problémám, hogy egyszerű nyelvezetű, nem vártam mást tőle. Legalább könnyű volt olvasni a metrón. De ahogyan a gyilkosságok megtörténtek… A fantáziadús történeteket szeretem, de a hihetetleneket nem. Bármit elhiszek, hogy 2195-re kihalt az emberiség nagy része, hogy egyetlen város van csak, ami nem fertőzött, hogy ott valahogy hirtelen 12 zsarnok magához ragadja a hatalmat, hogy az embereket kordában lehet tartani, hogy elfogadják, hogy körzetekben kell élniük, ezzel semmi gond, éppen elhihetem. De hogy egy gyilkosnak ebben a közegben 12 nap alatt sikerül megölnie 12 szigorúan őrzött vezetőt úgy, hogy a közelükbe kell férkőznie, miközben mindenki tudja, hogy a tettes mindennap gyilkolni fog, újabb és újabb áldozatot szed, és azt is tudják, hogy kik közül választ, na, az már hihetetlen. De, rendben, még azt is elhiszem, ha a szerző el tudja velem hitetni. De az ilyen mondatok, hogy (nem pontosan idézem, mert már nincs meg a regény, úgyhogy nem tudom a pontos szöveget) „Végül sikerült bejutnia…” . Felteszem a kérdést: hogyan? Erre persze már nem kapok választ, mert a regény szerzője nem írja le. Hát… több, mint érdekes. Ezért mondom, hogy a regény története jó ötlet, de a kivitelezés... Valójában ami kisül a történetből (ezt nem írom le, nem akarom lelőni a poént – már ha az poénnak nevezhető −, hátha valaki elolvasná  a könyvet) sem tetszett. De tudom, most divatosak az ilyen könyvek.

A 13. napon című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 35. pontját teljesítettem, mert ez a könyv a jövőben játszódik. De teljesíthető vele a lista 5. pontja is, mert a könyv címében szerepelnek számjegyek, a 9. pont, mert ezt a könyvet egy nő írta (aki egyébként a szerzői neve ellenére magyar), kipipálható a könyvvel a kihívás 6. pontja is, mert ennek a könyvnek a szerzője – ha jól olvastam −, még nincs 30 éves.

Jövőben játszódó könyvnek egyébként először egyik kedvenc íróm, John Updike Az idő vége felé című könyvét néztem ki, de azt később is elolvashatom, itt van a polcomon, bármikor levehetem. Egyébként örülök, hogy a könyvkihívás során el kellett olvasni egy jövőben játszódó könyvet, mert rájöttem, hogy érdekelnek az ilyen könyvek − már, ha jól vannak megírva. De a kihívás során már belebotlottam egy ilyen témájú nagyon jó novellába, Kurt Vonnegut kötetében, erről írtam is az egyik korábbi bejegyzésemben. Érdekesnek találom, hogy egy-egy szerző hogyan képzeli el a jövőt. Ilyen történeten én magam még nem gondolkodtam. Incognito c. regényemben persze van egy kis kalandozás a szereplőm jövőjébe, de az mégsem jövőben játszódó regény. Ki tudja: lehet, hogy egyszer írok egy olyan történetet, amelyben én is elképzelem az emberiség jövőjét!

Feketekávé egy kis méreggel

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHARMADIK KÖNYVE – Agatha Christie: Feketekávé

Ismét egy Agatha Christie – miért is ne, ha egyszer szeretem a krimikirálynő könyveit. Ráadásul ennek a könyvnek a címében szerepel egy szín, ami épp feltétele is a Nagy Könyves Kihívásnak, vagyis el kellett olvasni egy olyan könyvet is, amelynek a címében szerepel egy szín. Agatha Christie-nek nem egy ilyen regénye van, többet is találtam volna a polcomon, de megint csak olyan könyvet szerettem volna elolvasni, amit eddig még nem olvastam. Ilyen volt például a Feketekávé.

Erre a könyvre azért is esett a választásom, mert ez a regény eredetileg színdarabnak íródott. Idén a Nagy Könyves Kihívás keretében már olvastam egy ilyen Agatha Christie-könyvet, a Váratlan vendég című könyvet, amelyről ITT írtam. Nagyon tetszett, lendületesen megírt könyv, amit, többek között annak tudtam be, hogy a színdarab „pörgős” műfaj, tehát könnyű belőle feszes, lendületes regényt írni. Gondoltam, választok újra egy olyan krimit, ami eredetileg színdarabnak készült. Nem csalódtam.

A történet szerint Hercule Poirot, a detektív és barátja Hastings kapitány meghívást kap egy világhírű fizikus házába, mivel a tudós attól tart, hogy valaki el fogja lopni a találmányát, egy olyan robbanószer képletét, amely háború esetén akár Anglia megmentésében is kulcsszerepet játszhat. Nem kérdés: ha Agatha Christie történetében egy szereplő a lopástól tart, és Poirot a helyszínre érkezik, akkor az a lopás meg is történik. És a gyilkosság sem maradhat el. És, persze, az sem kérdés, hogy Poirot megtalálja a tettest. Tényleg nem csalódtam, a Feketekávé jó krimi. És tényleg: olvasás közben az ember mint egy színdarabot, úgy látja maga előtt a történetet.

Agatha Christie Feketekávé című krimijével én a Nagy Könyves Kihívás 37. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, amelynek a címében szerepel egy szín. De teljesíthető vele a lista 10. pontja is, mert a Feketekávé egy krimi, a lista 11. pontja, mert a könyv címe egyetlen szóból áll, a 13. pont, mert ez a könyv egy másik országban játszódik, kipipálható vele a lista 27. pontja is, mert ezt a könyvet egy nap alatt el lehet olvasni és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Érdekes, izgalmas, lendületes krimi a Feketekávé. A krimi kedvelőinek, nemcsak Agatha Christie rajongóinak ajánlom. Könnyed kikapcsolódás. 

Majomház

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENKETTEDIK KÖNYVE – Kurt Vonnegut: Majomház

Azt, hogy ezt a könyvet megismertem és elolvastam (ahogyan eddig már több könyvet is) a Nagy Könyves Kihívásnak köszönhetem. Korábbi bejegyzésemben már írtam, milyen előnyei vannak annak, hogy belevágtam a könyvkihívás teljesítésébe, most már azt is mondhatom − és, talán ismétlem magam, talán nem, már nem igazán emlékszem −, hogy annak is örülök, hogy a  Nagy Könyves Kihívás, ha csak az interneten is, de összeismertetett olyan emberekkel, akik szintén szeretnek olvasni, és ötleteket adnak ahhoz, mit olvassak. A közösségi portálon írt ugyanis egy könyvbarát Vonnegut egyik művéről, amelynek címe Harrison Bergeron. Ezt az írást eredetileg a könyvkihívás azon pontjához ajánlották, amely egy olyan mű elolvasását írja elő, amely a jövőben játszódik. A tartalmáról csak annyit írtak, hogy ebben a jövőben játszódó történetben az emberek egyenlőek, mégpedig azért, mert a hátrányügyi miniszter erről gondoskodik. Aki például túl okos, annak a fülében gondolkodászavaró készüléket kell viselnie, aki túl jól mozog, annak ólomsúlyokat kell magán hordania, aki pedig túl szép, annak maszkkal kell eltakarnia az arcát. Nos, ennyit tudtam erről a műről, de ennyi is felkeltette az érdeklődésemet. Később kiderült, hogy ez nem regény – sajnos, mert szívesen olvastam volna −, csak egy novella, úgyhogy keresni kezdtem. Meg is találtam a Majomház című kötetben. Gondoltam, akkor ezt a könyvet olvasom el ahhoz a ponthoz, amely szerint el kell olvasni egy novellás kötetet.

A Harrison Bergeron című novella tetszett. És ezen kívül még több novella is. A témák változatosak. Az Ezúttal ki vagyok?, amelyet szintén élmény volt olvasni, például egy színjátszókör tagjairól szól (persze, hogy tetszett, amikor imádom a színházat), de tetszett az Ádám című novella is, amelyben frissen apukává vált férfiak a főszereplők, és nagyon jó volt A hazugság című írás is. A kötet érdekessége, hogy több novella is a jövőben játszódik, a már említett Harrison Bergeronon kívül például a Holnap, holnap, holnap is, amelynek helyszíne a Föld, de azt úgy képzeli el 2158-ban az író, hogy már nincs elég hely és élelem, a túlnépesedés miatt az emberek kis lakásokban zsúfolódnak, nincs intimitás, van viszont olyan szer, ami meghosszabbítja az életet, úgyhogy van, aki 175 évig is él, a 100 éves pedig még igazán fiatalnak számít. De a kötetben vannak olyan novellák is, amelyek elég abszurdak, az egyik történetben például az emberek élő sakkjátszma résztvevői, egy másik írásban pedig a szereplők testeket kölcsönöznek maguknak. Szerintem ebben a kötetben mindenki találhat magának érdekes novellát.

Kurt Vonnegut novellás kötetével én a Nagy Könyves Kihívás 12. pontját teljesítettem, mert ez egy novellás kötet. De a Majomház elolvasásával teljesíthető a lista 11. pontja is, mert a kötet címe egyetlen szóból áll, a 13. pont, mert  minden történet más országban játszódik, mint Magyarország, teljesíthető a 41. pont is, ha valaki még Vonnegut művei közül nem olvasott semmit, és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A Majomház történetei nem mindennapi sztorik. A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnek elrugaszkodni a valóságtól, mert sok novella olvasása közben bizony ezt kell tennie az olvasónak. 

Őfelsége, a szerelem

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENEGYEDIK KÖNYVE – Robin Polakovsky: Vilmos és Kate (avagy őfelsége, a szerelem)

A Vilmos és Kate című könyv minden kétséget kizáróan illik a Nagy Könyves Kihívás utolsó pontjához, amely így szól: egy könyv, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig. Ez tény. De az is, hogy nem azért hagytam félbe legalább háromszor ezt a könyvet, mert rossz. Egyszerűen csak így alakult. 

Volt úgy, hogy azért kezdtem bele ebbe a könyvbe, mert amit éppen olvastam, túl vaskosnak találtam ahhoz, hogy a táskámba tegyem, ezért ezt pakoltam be, de az út, ami alatt olvastam, nem volt olyan hosszú, hogy a könyv végére jussak, úgyhogy félbe maradt. Aztán amikor legközelebb belekezdtem, már elfelejtettem az elejét, gondoltam, kezdem újra, de akkor sem volt elég időm ahhoz, hogy elolvassam, ezért megint csak abbahagytam, kb. a felénél. Nem véletlen persze, hogy többször is arra gondoltam, ezt a könyvet hurcolom magammal, mindössze 158 oldal, hamar el lehet olvasni, szóval nem volt rossz gondolat, csak mindig kevés volt rá az idő. De most, gondoltam, a kihívás utolsó pontjához passzol, úgyhogy végigolvasom. Meg is tettem.

A könyv Vilmos herceg és Kate Middleton kapcsolatáról szól. A könyvből kiderül, hogyan ismerkedtek meg a fiatalok, milyen volt a kapcsolatuk, és még az is, hogy miért éppen akkor házasodtak össze, amikor megtartották végre az esküvőt. A könyv lapjairól a fiatalok életútja mellett sok érdekesség kiderül a királyi családról is. Szó esik benne a tradíciókról, II. Erzsébetről, Károlyról, Dianáról és Kamilláról is. Sok minden kiderül arról is, hogy mi zajlik a „színfalak” mögött. A könyv 2011-es kiadású, úgyhogy az utolsó lapokon még csak találgatás olvasható arról, hogy Vilmos és Kate esküvője után vajon mikor születik meg a trónörökös. Azóta ez a kérdés már nem kérdés.

A Vilmos és Kate érdekes könyv. Semmi nem indokolja, hogy a könyves kihívás utolsó kategóriájába kerüljön, ez az én esetemben pusztán a véletlen műve.

Számomra azért is érdekes volt ez a könyv, mert jártam Angliában, láttam a Buckingham-palotát és a windsori kastélyt is, újságíróként tudom, hogyan működik a sajtó, mi a szenzáció, mi az, ami eladhatja a lapokat, sőt, Skóciában, St. Andrewsban is jártam, ahol Vilmos és Kate az egyetemi éveit töltötte, és jártam abban a kávéházban is, amelyen a kirakatban nagy betűkkel hirdetik, ez az a hely, ahol Vilmos és Kate randevúzott.

A Vilmos és Kate című könyvvel én a Nagy Könyves Kihívás 50. pontját teljesítettem, mert ezt a könyvet többször elkezdtem, de eddig még soha nem olvastam végig. De teljesíthető vele a lista 27. pontja is, mert ezt a könyvet egy nap alatt el lehet olvasni, ha pedig valaki világ életében el szeretett volna jutni Londonba, akkor teljesítheti a 29. pontot is.  Teljesíthető a 19. pont is, mert ez a könyv igaz történeten alapul, és a 13. pont is, mert a történet egy másik országban játszódik.

A Vilmos és Kate (avagy őfelsége, a szerelem) című könyvet mindenkinek ajánlom, aki meg szeretné tudni, mi zajlik a Buckingham-palota falai között, és kíváncsi Vilmos és Kate szerelmének történetére.