Szitakötő

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHETEDIK KÖNYVE – Vámos Miklós: Szitakötő

Az, hogy ez a regény nálam felkerült a Nagy Könyves Kihívás listájára, annak köszönhető, hogy alkalmam volt személyesen találkozni Vámos Miklóssal. Televíziós riporteri pályám során sok közismert emberrel, írókkal, művészekkel volt alkalmam találkozni, és persze interjút készíteni, de Vámos Miklóssal eddig még nem hozott össze a sors. Most, az idei Ünnepi Könyvhéten találkoztam, és interjút is készítettem vele. A beszélgetés rövid volt, mégis élmény maradt.

Honnan is ismertem eddig Vámos Miklóst? Egyrészt onnan, ahonnan mindenki: a televízióból. Rendszeresen néztem a Lehetetlen című műsorát. Szeretem azokat a beszélgetős műsorokat, ahová színészeket, művészeket hívnak meg. Imádom a színházat, szeretek sokat tudni magukról a színészekről, a velük megtörtént sztorikról, és a kulisszatitkokról, az pedig külön öröm számomra, ha egy beszélgetés alkalmat ad arra, hogy valakit igazán megismerhessen az ember, nem csupán 3-4 percet szánnak egy vendégre, aztán úgy eresztik szélnek, hogy az égvilágon semmit meg nem tudtunk róla. Vámos Miklós műsorából mindig sok minden kiderült egy-egy vendégről, és kedveltem azt a műsorvezetői stílust is, amit képviselt. Valójában ilyen a stílusa. És nekem tetszett. Aki egykor nem látta az adásokat, nézze az M3-mat, ahol ismétlik a régi műsorokat. Érdemes.

Maradva Vámos Miklósnál: máig egyik kedvenc magyar filmem a „Csók, Anyu!”. Írta: Vámos Miklós. Jó az ötlet, remek a színészi játék (Koltay Róbert, Udvaros Dorottya, Bánsági Ildikó, és még sokan mások). Aki nem látta, nézze meg. Érdemes.

Akkor most Vámos Miklós könyveiről. Tavaly olvastam tőle először regényt, a Zenga zének című könyvet. A történet 1955-56-ban játszódik, s az eseményeket egy kisfiú szemével láthatja az olvasó. Remek könyv. Aki nem olvasta, vegye a kezébe. Érdemes.

Ennyit tudtam Vámos Miklósról az idei Ünnepi Könyvhétig, amikor személyesen találkoztunk. Nyíregyházán a rendezvénysorozat megnyitóján ő volt a díszvendég. Kutyafuttában készítettem vele interjút, még a rendezvény előtt, a fúvósok már játszottak a téren, neki lassan menni kellett a színpadra, hogy elmondja a köszöntőt, mi meg siettünk, mert az anyagot gyorsan vágni kell. Hétköznapi menetrend a televízióban. Az interjú így, kutyafuttában is jól sikerült. És Vámos Miklóst személyesen megismerve is nagyon szimpatikusnak találtam. Akkor határoztam el, hogy keresek tőle egy könyvet, ami illik a Nagy Könyves Kihívás valamelyik pontjához. Sorra vettem a könyveit, és megtetszett a Szitakötő.

Idén úgy alakult, hogy az Ünnepi Könyvhéten Budapesten a Vörösmarty téren én is éppen aznap dedikáltam, amikor Vámos Miklós. A kiadóm sátránál éppen akkor végeztem, amikor kedves íróm, Jókai Anna kezdte a dedikálást, őt, mint minden évben, most is megkerestem, aztán mentem sorba állni Vámos Miklóshoz. Megvettem a Szitakötőt, és dedikáltattam. Amikor elmeséltem neki, hogy eddig egyetlen könyvét olvastam, azt mondta, a Zenga zélet jó kezdés. Én pedig azt mondom: a Szitakötő jó folytatás.

A Szitakötő − az ajánlás szerint − a barátság és a nemzedék regénye. Nyolc ember gyermekkora óta ismeri egymást, a történet során az ő életüket követhetjük végig. Persze, hogy érdekelt a téma. Hepi Börszdéj című regényemben egy hat fős baráti társaság mindennapjaiba pillanthatnak bele az olvasók, úgyhogy éreztem némi párhuzamot. Vámos Miklós regénye, persze, teljesen más, de tényleg jó választás volt. A Szitakötő nyolc főhőse, és ahogyan a szerző fogalmaz, néhány „kültag” a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyermek, a puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. És életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Én magam kicsit később voltam gyermek, de még a szocializmusban, és éppen leérettségiztem, amikor változott a rendszer. De azért tudom, milyen volt, amikor Magyarországon állomásoztak a szovjet katonák, tudom, milyen egy gyermektábor és egy építőtábor, szóval vannak emlékeim a rendszerváltás előtti évekből, és − mivel ezt a korszakot gyermekként éltem át − , nincsenek rossz emlékeim. Érdekes volt hát olvasni ezt a könyvet, és néha kicsit nosztalgikus is. A történet tele hétköznapi sztorival, olyanokkal, amelyek mindenkivel megesnek, s a szereplők éppen úgy élik meg, ahogyan bármelyikünk megéli, akivel megtörténik. Szerelmek, házasságok, gyerekek, válások, betegség, halál. Megélik az érzelmeket, és olvasás közben én is átéltem. Bevallom, a történet végén a betegséget, halált nehezen viseltem. De tudom, ilyen az élet. Jó regény: a történetben a gyerekek igazi gyerekek, a felnőttek emberiek.

Külön öröm volt számomra, hogy a regény egyik helyszíne Szarvas, egyik kedvenc magyar városom. Aki még nem járt ott, menjen el, nézze meg. Érdemes.

És egy érdekesség, ami megmosolyogtatott. A regény egyik szereplője, egy sci-fi író így morfondírozik:

„Lehet, hogy most az egyszer mégis bele kéne fognom egy amolyan „rendes” könyvbe. Hagyományos regénybe, ami róluk szól. (Rólunk?) Adva van egy társaság, évente elutaznak valahová, a könyvben nem találkozunk velük máskor, mint ezeken a közös nyaralásokon. Múlnak az évek, házasságok, gyerekek, válások, öregedés, gondok, bajok, örömök, satöbbi.”

Nevettem egyet: ezek szerint én már írtam egy „rendes” regényt. Aki nem hiszi, olvassa el a Hepi Börszdéjt!

Vámos Miklós Szitakötő című regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 14. pontját teljesítettem, mert ez egy szépirodalmi mű. De teljesíthető vele a lista 11. pontja is, mert ennek a könyvnek a címe csupán egy szóból áll, ha pedig valaki Vámos Miklóstól még nem olvasott semmit, választhatja a lista 41. pontját.

Vámos Miklóstól most már két könyvet olvastam. Mindkettő tetszett. Biztos, hogy lesz harmadik és negyedik is.