Történet képekben

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENEDIK KÖNYVE – Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben (képregény)

A Nagy Könyves Kihívás teljesítésének egyik feltétele, hogy egy képregényt is el kell olvasni. Őszinte leszek: ebben nincs nagy gyakorlatom. Néha egy-egy újság utolsó lapján elolvastam a képregény csíkon Garfield nyúlfarknyi történetét, egyébként képregényt soha nem olvastam. Most a könyvkihívás kedvéért megtettem. Megkérdeztem ugyan a könyvtárban, hogy lehet-e kölcsönözni képregényt, azt mondták,van, nézzek körül, de a böngészést későbbre halasztottam. Aztán úgy döntöttem: hátha találok az interneten is. Találtam. Méghozzá Rejtő Jenő regényeit. Gondoltam: jó lesz. Annak ellenére, hogy Rejtő Jenő könyvei nem állnak hozzám közel.

Összesen két könyvet olvastam el Rejtő Jenőtől. Volt egy általános iskolai osztálytársam, aki rajongott Rejtőért, akkor már gondoltam rá, hogy elolvasok tőle egy könyvet, hogy megtudjam, milyen. De csak később, gimnazista koromban vettem a kezembe Rejtő egyik könyvét, azt hiszem, a Fehér folt volt a címe. Nem igazán tetszett. Akkor ajánlották A tizennégy karátos autót, úgyhogy azt is elolvastam. Az sem tetszett. Rejtő Jenő stílusa egyszerűen nem áll hozzám közel. A bohózatait viszont szeretem. Azokat szívesem nézem színházi előadásként és örömmel olvasgatom is.

Most képregény formájában olvastam el a Vesztegzár a Grand Hotelben című írást. A történet nem igazán kavart fel, és, hát… képregény. Itt aztán alig érzékelhető Rejtő stílusa. Aki szereti a könyveit, annak nem ajánlom, hogy képregény formájában olvassa el, mert az a nyelvezet, az a stílus, ami a regényeket jellemzi, képregényben olvasva nem jön át. Én magam egyszerűen elolvastam a képregényt, mély nyomokat nem hagyott bennem. Egyszerűen teljesítettem a kihívást. Rejtőt sem kedveltem meg, és, azt hiszem, képregényt sem fogok olvasni.

Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 40. pontját teljesítettem, mert a történetet képregényben olvastam el. A kihívás más pontjának ez így nem is felelne meg. Aki szereti Rejtő műveit és a képregényeket, annak ez a történet biztosan nagyobb örömöt okoz. 

Lányok fényben és árnyékban

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCKILENCEDIK KÖNYVE – Lányok fényben és árnyékban

Nem gondoltam, hogy könnyű feladat lesz találni egy olyan könyvet, amelynek a címében ellentétes jelentésű szavak szerepelnek. Persze, amióta rátaláltam egy ilyen könyvre, sorra találkozom hasonlóval, de ez gyakran van így az élet más területén is, először keresget az ember, aztán talál egyet, és utána egyszerűen „szembe jön”, amit keresett. Nem is lehet kérdés, hogy az ellentétes jelentésű szavakból álló címet a könyves kihívás kedvéért kerestem. A listán ugyanis szerepel egy ilyen pont is. Persze, egyből eszembe jutott a Háború és béke, de ahhoz most nem volt kedvem. Gondoltam, körülnézek a könyves polcomon, hátha találok valamit. És találtam. Az egyik könyvnek az volt a címe: Lányok fényben és árnyékban. Fény-árnyék, gondoltam, nagyszerű. És még nem is olvastam ezt a könyvet!

Először persze csak nézegettem, forgattam a kezemben. Nem voltam biztos benne, hogy ez a nekem való könyv. Mert ez a Móra Kiadó kiadásában megjelent, régi-régi Csíkos Könyvek sorozat egyik darabja. És ugye, az tudvalévő, hogy ez nem egészen felnőtteknek, inkább tizenéveseknek való sorozat. Jól ismerem, nekem is volt belőle több polcnyi. Gyerekkoromban – csak úgy, mint a Pöttyös sorozatot − szerettem olvasni. Jó könyvek voltak azok, gyerekeknek, fiataloknak. Csakhogy már felnőttem, és valószínűleg kinőttem a Csíkos és Pöttyös történetekből. Ezért is írtam azt, hogy nekem is „volt” belőle több polcnyi. Mert ezek a könyvek már nincsenek meg. Rengeteget elvittem a Nyíregyházi Könyvmegállóba. Aki nem tudja, mi ez, annak leírom: ez Nyíregyházán a Jósa András Múzeum előtt álló telefonfülke. A fülkében telefon már nincs, vannak viszont polcok, ahová bárki vihet egy könyvet, és cserébe elhozhat onnan egy másikat. Kitűnő ötlet! Mondhatni: kitűnő ötlet lenne, ha működne. Úgy tudom, más városokban is van ilyen. Nem tudom, máshol hogyan működik, de Nyíregyházán, sajnos, nem túl jól. Mert a fülkéből több könyvet visznek el, mint amennyit beraknak. Gondolhatják az emberek, hogy persze, a szemfülesek kiveszik és eladják egy antikváriumnak, de az nem lehetséges, mert a könyvek elejébe belepecsételik, hogy kereskedelmi forgalomba nem hozhatók. Szóval úgy tűnik, könyvbarátok viszik el. Ami nem baj. Csak jó lenne, ha tennének be helyettük más könyveket. Én néha bepakolok néhány kötetet, na, én vagyok az, aki többet viszek oda, mint hozok el, mert vinni már többször vittem, de még egyetlen könyvet sem hoztam. Valójában nem is igen tudtam volna miből válogatni… 

De, térjünk vissza az én Csíkos könyvemre. Amikor rátaláltam a polcon, és forgattam, azon gondolkodtam, vajon ez miért maradt nálam. Miért nem vittem el ezt is a Könyvmegállóba. Tudtam, hogy ennek valami oka van. Amikor elolvastam a tartalomjegyzéket már tudtam is: ez egy novellás kötet, amely tartalmaz egy-egy novellát két kedvenc írómtól, Jókai Annától (akinek egyik könyvét, a 4447 című regényét a könyves kihívás egyik pontjához kiválasztottam, és egy korábbi bejegyzésemben már írtam róla), akivel nagy örömömre minden évben van alkalmam találkozni az Ünnepi Könyvhéten Budapesten, és Szabó Magdától (akinek valamelyik regényét elképzelhető, hogy kiválasztom még a könyves kihívás valamelyik pontjához, és majd írok róla), akivel, sajnos, személyesen nem volt alkalmam találkozni. Hát ezért tartottam meg ezt a könyvet. Mert két kedvenc írómtól is van benne novella. Sajnáltam tőle megválni.

Gondoltam, ha már megtartottam, elolvasom a könyvet. Nagy reményeket nem fűztem hozzá, de, mivel nem hosszú, csak 310 oldal és 25 elbeszélést tartalmaz, úgy döntöttem, belevágok, és nem keresgetek másik könyvet, amelynek a címében ellentétes jelentésű szavak vannak. Amúgy a novellák szerzői között Jókai Anna és Szabó Magda mellett vannak még olyan elismert írók, mint például Szakonyi Károly, Kolozsvári Grandpierre Emil vagy Mándy Iván. Arra jutottam: egy olvasást megér a kötet.

A Lányok fényben és árnyékban című kötetről röviden: nem éppen mai történetek. A könyv kiadásának éve 1987. Ahogy a címe is mutatja, a novellák lányokról szólnak, a kötet ismertetője szerint „sorsok, történetek, hangulatok, szituációk és életérzések formálódnak az elbeszélésekben”. Ez így is van. S a lányokról szóló történetek felidézik a 80-as évek hangulatát. Nekem a gimnazista koromat idézik fel. Nekem ettől voltak az írások érdekesek. Egyébként nem mai olvasmány. És, megjegyzem, a könyvet végigolvasva Szabó Magda és Jókai Anna elbeszélései álltak hozzám a legközelebb. De azért tőlük is jobban szeretem a regényeiket.

A Lányok fényben és árnyékban című kötetet elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 28. pontját teljesítettem, mert ennek a könyvnek a címében ellentétes jelentésű szavak szerepelnek. De választható a könyv a lista 12. pontjához is, mert novellás kötet és a 14. ponthoz is, mert szépirodalmi mű.

A könyvet kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretnének nosztalgiázni, felidézni azt a kort, amikor ők voltak fiatalok. 

Igazi meglepetés: Rozshegyező?

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCNYOLCADIK KÖNYVE – John David California: Rozshegyező

Igazi meglepetés volt számomra ez a könyv. Nem akkor ért a meglepetés, amikor elolvastam, hanem még akkor, amikor megláttam. Nem tudtam ugyanis, hogy létezik egy ilyen könyv. Véletlenül találtam rá. A postán a csekkek befizetésére várakoztam, s közben – szokásom szerint − megnéztem a polcokon az eladó könyveket. Ott találtam rá erre a regényre, amelynek, természetesen a címe keltette fel az érdeklődésemet. Azonnal tudtam, hogy valahogyan kötődik a Salinger Zabhegyezőjéhez. Amikor megláttam ezt a regényt, már egyébként is „Zabhegyező lázban” égtem, akkor már elhatároztam, hogy elolvasom a Zabhegyező idén megjelenő új magyar fordítását, a Rozsban a fogót, de előtte, hogy össze tudjam hasonlítani a két szöveget, újra elolvasom a Zabhegyezőt is, úgyhogy a sorba éppen illett ez a könyv, a Rozshegyező. A sorrendet tartottam is. (Korábbi bejegyzésemben írtam is erről a két könyvről, itt olvashattok a Zabhegyezőről és a Rozsban a fogóról.) A Rozshegyező fülszövegéből értesültem, hogy a regény szerzője továbbgondolta Salinger Zabhegyezőjének történetét, vagyis elképzelte a főhőst, Holden Caulfieldet öregen. Szóval ez a történet folytatása. Vagy, ahogyan a borítón is olvasható: „A zabhegyezés vége.” Gondoltam: akkor lássuk a végét!

 A könyvön ez olvasható:

„Nézd ezt a kis nyulat, ezt a fiatal fiút, itt van egy öregember köpönyegében, és nem gyanít semmit. Valahogy rosszul is érzem magam, hogy belerángattam ebbe. Az én hibám, csak az enyém. Már rég tennem kellett volna valamit. De hát honnan tudhattam volna? 

Hogy őszinte legyek, nem tudom igazán pontosan, hogyan is működik ez az egész. Még ha én vagyok is az, aki kézben tartja a szálakat, nem tudom, mi történik velük, ha ilyen hosszú ideig a sorsukra hagyjuk őket.”

A regény ismertetőjéből kiderül, hogy a fent olvasott sorok maga, Salinger, a Zabhegyező írójának szavai, legalábbis a Rozshegyező szerzője fantáziája szerint. Mert a szerző, John David California, aki valójában egy svéd szerző, Fredrik Colting (ezt a könyvet álnéven írta), a történetben elképzeli, hogy milyen a Zabhegyező főhőse idősen, illetve hogy hogyan viszonyul a szerző, Salinger a saját szereplőjéhez, a saját történetéhez és a főhőse jövőjéhez. Előfordult már, hogy egy szerző egy híres írótól kölcsönzött egy-egy szereplőt a saját regényéhez, így bukkanhat fel egy-egy új regényben egy régebbi irodalmi mű neves szereplője. Őszinte leszek: az én fejemben is megfordult már ez. Elképzeltem, hogy egy műnek megírnám a folytatását, mert el tudnám képzelni, hogyan folytatódott az élete, milyen a felnőttkora. De nem merném. Még akkor sem, ha John David Californiával ellentétben, aki nem kért engedélyt a könyve megírására Salingertől, én engedélyt kérnék − ha nem is a szerzőtől, mert akiknek a műveire és szereplőire gondoltam, azok ma már nem élnek − a szerzők leszármazottaitól. De, én úgy érzem: hogy jövök én ahhoz… John David California viszont megtette, megírta a Zabhegyező folytatását, ráadásul Salinger engedélye nélkül, ezért ezt a regényt Amerikában be is tiltották. Nem a tartalma miatt. Salinger, amikor a Rozshegyező az Egyesült Királyságban megjelent, plágiumpert indított Colting ellen, így Amerikában a regény már nem jelenhetett meg. Őszintén szólva, egyetértek Salingerrel. Én sem szeretném, ha valaki megírná a regényem folytatását. Hogy később mi történik a szereplőimmel, azt csak én tudhatom. Ezt egyébként a Hepi Börszdéj című regényemmel majd tervezem is. Mert érdekes dolog továbbgondolni egy szereplő sorsát. Fredrik Colting ötlete nem elvetemült, csak Salingerrel szemben éppen nem volt fair. 

A regény egyébként nem tetszett. A könyv eleje még igen, akkor a szerző még valamelyest visszaadta a Zabhegyezőből ismert fiatal Holden karakterét, és el tudtam képzelni, hogy az az idős ember, aki a Rozshegyező szereplője, az időskorú srác. De később már nem. És a történet sem kavart fel. A regényben megvannak a visszautalások a Zabhegyezőre, kiderül, hogy annak idején ki lopta el Holden kesztyűjét, de igazán csak az a jelenet tetszett, amikor az idős Holden találkozik a már szintén idős, régi barátjával, Stradlaterrel. Az ötlet nem rossz − az idős Holden is céltalanul bolyong New Yorkban, csak úgy, mint a fiatal srác tette, amikor kicsapták az iskolából, és még nem akart hazamenni, hogy elmondja a szüleinek, hogy kibukott −, és  a Zabhegyező kedvelői tényleg kíváncsiak lehetnek arra, hogy mi történik idős korában Holdennel, de, szerintem cseppet sem azt kapják, mint amit mondjuk Salingertől kaphattak volna, ha maga az író gondolja úgy, hogy folytatja a történetét. Az író megjelenítését a regényben, Salinger elképzelt gondolatait pedig kimondottan zavarónak tartottam. Érdekelt a könyv, azért vettem meg, de amikor olvastam, cseppet sem izgatott a sztori.

A Rozshegyező című regény elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 48. pontját teljesítettem, mert ez egy betiltott könyv. De ehhez a ponthoz majd elolvasok egy mai mesekönyvet is, mert a könyvkihívás egyes listáján ezt a pontot egy mai mesekönyvre módosították. Hát azon már ne múljon! A Rozshegyező elolvasásával teljesíthető a lista 11. pontja, mert ennek a könyvnek a címe csupán egy szóból áll, a 13. pont, mert a történet egy másik országban játszódik, a ha valaki mindig el akart jutni New Yorkba, akkor teljesítheti a lista 29. pontját is, de kipipálható vele a lista 41. pontja is, mert szerintem a Rozshegyező szerzőjétől eddig nem sokan olvastak bármilyen könyvet is, ha valaki az én véleményemre ad, mivel erről a könyvről rossz véleményt hallott, teljesítheti a lista 31. pontját, és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Aki kíváncsi arra, hogy egy svéd szerző hogyan képzeli el a Zabhegyező főhősét idős korban, az olvassa el a Rozshegyezőt. Aki nem olvasta még a Zabhegyezőt, annak viszont nem ajánlom, vagy legalábbis a sorrend a Zabhegyezővel kezdődjön, mert akkor gondolkodhat el azon, hogy ő maga így képzelné-e el Holdent idősen. 

Rozsban a fogó

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCHETEDIK KÖNYVE – J. D. Salinger: Rozsban a fogó

Ezt a könyvet azóta szerettem volna elolvasni, amióta megtudtam, hogy megjelenik, vagyis hogy új fordításban és új címmel jelenik meg Salinger Zabhegyező című regénye. Ahogy azt az előző bejegyzésemben írtam, a regényt még főiskolás koromban olvastam, és nagyon tetszett. Lehet, hogy egyébként is újraolvastam volna valamikor, de most, hogy tudtam, hogy lesz új fordítás, felkeltette az érdeklődésemet. S ha már Rozsban a fogó, akkor, gondoltam, legyen Zabhegyező is: eldöntöttem, hogy egymás után elolvasom a két fordítást. Megvártam, amíg megjelenik Barna Imre fordítása, a Rozsban a fogó, és belevágtam! Először elolvastam a Zabhegyezőt, aztán a Rozsban a fogót.

Magáról a regényről most nem írok, azt megtettem az előző bejegyzésemben, amikor a Zabhegyezőről írtam. A regény, természetesen, most is nagyon tetszett, aki kíváncsi a részletekre, az elolvashatja ITT. Most inkább arról írok, hogy én milyennek láttam a két könyvet, és nem nyelvészként, nem magyar szakosként és nem fordítóként, hanem csupán olvasóként milyennek érzékeltem a két fordítást, és ez által magát a regényt. Jöjjön hát az összehasonlítás!

Először is: be kell vallanom, hogy amikor meghallottam, hogy lesz a regénynek új fordítása, mint a könyv nagy kedvelője, nem hogy nem lélegeztem fel, hogy „Végre!”, de még csak azt sem éreztem, hogy erre szükség lenne. Szerintem a Zabhegyező a mai fiatalok számára is érthető, annak ellenére, hogy nem mai a nyelvezete. De, miért is lenne mai, amikor a történet a 60-as évek Amerikájában játszódik? Én magam sem akkor voltam fiatal, sőt, még meg sem születtem, amikor a regény íródott, s amikor főiskolásként elolvastam, már jócskán a 90-es években jártunk, de nem volt gond sem megértenem, sem elfogadnom azt, ahogyan a főhős, Holden beszél. Szóval  nem igazán értettem, miért van szükség aktualizálásra, új fordításra, pláne új címre is. Persze, tudom, hogy a regény első magyar megjelenése nagy port kavart, többek között amiatt, hogy túlzottan szókimondó, sok benne a szleng, másrészt pedig a címe miatt. Az eredeti cím, a The Catcher int he Rye ugyanis semmiképpen nem Zabhegyező, az csak egy adott cím, ami viszont, szerintem, kitűnő. Mert ki ne hallott volna erről a regényről? Biztosan az is tudja, hogy létezik, aki soha nem olvasta. Mert remek a cím. A kritikák szerint persze a Zabhegyező cím azt sugallja, hogy a főszereplő fiú nem akar semmit csinálni, csupán „Kukutyinban zabot hegyezni” , és ez nem igaz, mert Holden nem ilyen. Egyébként tényleg nem ilyen, de, ha belegondolunk, hogy elhagyja az intézetet, és napokon át csupán csavarog, hát akkor azokon a napokon bizony tényleg nem akar semmit tenni, úgyhogy, ha azokat a napokat nézzük, amikor a történet játszódik, éppen hozzá lehetne kötni a Zabhegyező címet. Szóval a Rozsban a fogó címmel – ami az eredeti regény címének a fordítása – én soha nem leszek kibékülve. Ezt már akkor tudtam, amikor a kezembe vettem az új könyvet. Na, de nézzük a szöveget!

A Zabhegyezőt, Gyepes Judit fordítását most, újraolvasva a regényt, és persze figyelve a nyelvezetre, néhol kicsit „döcögősnek” tartottam. Írok egy példát, mindjárt az első oldalról:

„Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat.”

Néhol nehézkesnek éreztem a fogalmazást, de nem a Holden által használt és a Gyepes Judit által fordított kifejezések miatt. A fiú gyakran használja a „vagy mit tudom én” kifejezést, ami eredeti nyelven, gondolom, úgy hangozhat, hogy „and so”, bár, nem tudom, mert nincs meg a regény eredeti angol változata, mindenesetre ez gyakori szófordulat a történetbeli fiúnál, amit, szerintem el lehet fogadni, tapasztalataim szerint ezt a kifejezést még ma is használják, használjuk. Holden a történet során többször „bezsong”, ez a szó már idegenebb számomra. De, mondom, nincs problémám ezekkel a kifejezésekkel, szerintem ezeket a mai fiatalok is megértik. Egy kicsit „lendületesebb” fordítás persze néhol ráfér a regényre, de csak elvétve éreztem ezt, és szerintem azt is csupán azért, mert olvasás közben most kimondottan a nyelvezetre koncentráltam. Barna Imre fordítása, a Rozsban a fogó kétségkívül lendületesebb szöveg, könnyebben olvasható. Az előbb idézett, „döcögősnek” ítélt mondat viszont mégsem tetszik az új fordításban. Idézem:

„És ilyen önéletrajzra, vagy mi a szarra se számíts. Csak azt mondom el, hogyan szállt el az agyam a múlt karácsony táján, mielőtt úgy kibuktam, és idehoztak, hogy lenyugodjak.”

Ez bizony sokkal inkább mai szókincs. De szükség van rá? Szerintem nincs. A „vagy mit tudom én” szerintem semmiképpen nem ugyanaz, mint a „vagy mi a szar”. Az új fordításban a mai szleng jelenik meg – persze nem a legdivatosabb szavak, amelyek a leghamarabb cserélődnek, erre figyelt a fordító, ha nem figyelt volna, és maradunk annál az álláspontnál, hogy a Zabhegyező szókincsét aktualizálni kell, akkor ezt akár pár évente meg kellene tenni. De ha már aktuális szlengről beszélünk, akkor vannak furcsaságok. Például hogy kerül a fordításba az iskola szó megfelelője az „isi”? Melyik fiatal használja ma ezt a szót? Ha „suli” lenne, elfogadnám a Zabhegyező „gimi” szava helyett. De az „isi” nem is tudom, mikor volt használatos? Ma biztosan nem.

Nem olvastam a regényt eredeti nyelven, sajnos, így nem tudom, hogy Salinger használt-e Holden szavaiban trágár kifejezéseket. Most én csak a két magyar fordítást hasonlítom össze, és azt mondhatom, Gyepes Judit nem használt, Barna Imre viszont igen. A Gyepes Judit féle fordításban csupán ilyen káromkodás szerepel: „Tudod, mi szeretnék lenni? Tudod, mi? Már úgy értem, ha lehetne, az istenbe is.” Barna Imrénél egyébként ez így hangzik: „Tudod, mi lennék én? Mármint ha választhatnék, a rohadt életbe?” Én, persze, nem erre a trágárságra gondolok, ennél csúnyább szavakra. Ha az eredeti regényben Holden nem káromkodik, szerintem nincs is rá szükség. Mert öncélú. Szerintem ettől a fiatalok nem fogják elolvasni a könyvet. Nem vagyok ellene a trágár kifejezéseknek, ha annak helye van, funkciója van, mert azzal tükrözi a szereplő egyéniségét. De ha az eredeti regényben nincs káromkodás, akkor felesleges belefordítani. Mert így a regény egészen más. És mondhatom: egymás után elolvasva a két regényt, Holden személyében két különböző fiút ismertem meg. Az új fordítás miatt más lett a főszereplő karaktere. Holden alapjában véve nem rossz, sőt, egészen jólelkű, néha meglepően fura dolgokat tesz. Például egy kávézóban a reggelijük közben apácákat szólít meg, elbeszélget velük, és pénzt ad nekik. Szerintem ez egy tizenéves fiútól különös. De, talán egy a Zabhegyezőből megismert fiúról, aki a Gyepes Judit fordítása szerint beszél, elképzelhető, viszont arról a srácról, akinek Barna Imre adta a szájába a szavakat, nem. Az új fordítással megváltozott Holden karaktere. Más lett a személyisége. A Rozsban a fogóból megismert tizenéves srác egy másik fiú. A Rozsban a fogó főszereplője, mit is mondjak: bunkóbb. A Zabhegyező sráca sokkal intelligensebb.

És akkor nézzük a címet – ami (újra csak ezt tudom mondani) nekem nem tetszik. Itt most jöjjön egy hosszabb idézet, amelyben össze lehet hasonlítani a kétféle fordítás szövegét. Ebből a két hosszabb idézetből lehet következtetni arra, hogy a kétféle fordítás szerint hogyan lett Zabhegyező illetve Rozsban a fogó a cím.

Zabhegyező:

„− Ismered azt a dalt: Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken…? Én…

− Az úgy megy: Ha valaki lel valakit a zabföldeken… Ez egy vers, Burns írta.

− Tudom, hogy Burns írta.

Neki volt igaza. Tényleg így van. Ha valaki lel valakit a zabföldeken. Azzal együtt nem tudtam.

− Azt hittem, hogy Ha valaki zabot hegyez. Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy zabot hegyezzek. Aztán a kis krapekok közül egy bele akar szaladni, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre menjenek, akkor én letenném a zabot, amit hegyezek, és megfogom a krapekot. Csak ezt csinálnám egész nap. Én lennék a zabhegyező.”

Rozsban a fogó:

„− Ismered azt a dalt, hogy „Ki kap el, ha hanyatt-homlok futsz a rozson át?”. Na, hát én…

− Az úgy van − javít ki Phoebe −, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. − Vers. Ez egy Burns-vers.

− Jó, igen, egy Burns-vers.

De neki volt igaza. Tényleg úgy van, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. Nem jól tudtam.

− Azt hittem, úgy van, hogy „Ki kap el” − mondom. − Na, mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön, meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs velük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dolgom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé rohan… szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát.”

Lehet, hogy a Rozsban a fogó a The Catcher int he Rye eredeti cím és maga az alapot szolgáló Burns-vers hűebb fordítása, de szerintem a történet szempontjából teljesen mindegy, hogy melyik változatot olvassa az olvasó, és a Zabhegyező sokkal frappánsabb cím.

 És akkor jöjjön, ami az új fordításban a leginkább zavart. Barna Imre a szövegében a személynevek elé nagyon sok esetben kiteszi a határozott névelőt. A főszereplő fiú, Holden így elég pestiesen fogalmaz: „a Jane”, „az Ed”. Azt, hogy a budapesti barátaim így beszélnek, valahogy csak-csak megszokom, de egy regényben ezt nem szeretném így olvasni. Pláne egy amerikai történet magyar fordításában. Itt egy szövegrész, ami szemlélteti, mennyire zavaró:

„Szóval, hogy van-e valahol cigi, de a Jane nem válaszolt. A csávó erre még egyszer felteszi a kérdést, megint semmi válasz. Fel se nézett a játékból a Jane. Végül visszament a csávó a házba. Mi a fene volt ez, kérdeztem akkor a Jane-től. De nekem se válaszolt.”

Én magam meglennék a Zabhegyező új fordítása nélkül is, de nem bántam meg, hogy egymás után elolvastam a két könyvet. Én a Rozsban a fogó c. regény elolvasásával a Nagy Könyves Kihívás 4. pontját teljesítettem, mert ez a könyv ebben az évben jelent meg. De teljesíthető vele a lista 13. pontja is, mert ez a regény egy másik országban játszódik, a 14. pont, mert ez egy szépirodalmi mű, ha valaki azt hallotta, hogy ez a fordítás rosszabb, mint a régi, akkor választhatja azt a pontot is, hogy ez az a könyv, amelyről rossz véleményeket hallott, vagyis a lista 31. pontját, kipipálható a 41. pont is, ha valaki még semmit nem olvasott Salinger könyvei közül, és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Aki kíváncsi a Zabhegyező új fordítására, az olvassa el a Rozsban a fogót. De, akit érdekel Salinger regénye, én annak továbbra is az eredeti fordítást, a Zabhegyezőt fogom ajánlani.

Zabhegyező

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCHATODIK KÖNYVE – J. D. Salinger: Zabhegyező

A Nagy Könyves Kihívás teljesítése során ez az első könyv, amit már nem először olvastam el.(Természetesen kivétel a gyermekkorom egyik könyve, mert azt nyilvánvalóan a gyermekkoromból ismerem.) Igaz, megfogadtam, hogy most, a könyvkihívás listájához kizárólag olyan könyveket választok, amelyeket eddig még nem ismertem, vagy még csak terveztem, hogy elolvasom, de ezzel a könyvvel mégis kivételt tettem. Megjelent ugyanis a Zabhegyező új magyar fordítása, amely ráadásul új címet is kapott, azaz másképp fordították le az amerikai regény The Catcher in the Rye címét, és az új fordításra, a Rozsban a fogó c. könyvre nagyon kíváncsi voltam. De, gondoltam, összehasonlítani a régivel, vagyis megérteni vagy legalábbis elfogadni azt, hogy szükség volt egy új fordításra, csak úgy lehet, ha elolvasom újra az első magyar fordítást, majd utána az újat, és úgy hasonlítom össze a két magyar szöveget. Levettem hát a polcomról újra a Zabhegyezőt.

Még főiskolás voltam, amikor a Zabhegyezőt elolvastam. Angol szakon tanultunk róla, és én nagyon szerettem az amerikai irodalmat, nem volt hát kérdéses, hogy minden regényt elolvasok, amiről csak tanulunk. Tetszett a könyv. A történet egy tizenéves fiúról szól. Holden Caulfield kibukik a középiskolából, még a félév vége előtt csomagolnia kell, és eljön az intézetből. Tart a szüleitől, fél, hogy mit szólnak hozzá, hogy ott kellett hagynia a Pencey-t, ami nem egy rossz iskola, kellemesebbnek tartja hát, ha  a téli szünet kezdetéig nem megy haza, ezért pár napon át csavarog. Barátokkal, haverokkal találkozik, idegenekkel ismerkedik, próbálja elütni az időt. A történetet a fiú saját szemszögéből ismerheti meg az olvasó. A fiú gazdag családból származik, és egyáltalán nem buta, a lustasága, linksége miatt bukott meg, és csapták ki már nem az első iskolából. Holden egyszerűen nem találja a helyét. Jó gondolatai vannak, kíváncsi, gyakran elmélkedik a világról, és érezhetően jóindulatú, sőt, jótékony, és egy-egy helyzetben kimondottan jó fiú. Kamasz srácra egyáltalán nem jellemzően képes például egy kávézóban a reggelijük közben apácákat megszólítani, kedélyesen elbeszélget velük és még adománnyal is megajándékozza őket. Nem mindennapi eset. És a tizenéves fiúknál az sem kimondottan megszokott, amekkora szeretettel Holden gondol a húgára, több boltban is kutat egy olyan lemez után, amit a lány nagyon szeretne, megveszi neki, s amikor személyesen találkoznak, a kamasz srác különösen kedves a húgával. Szóval jólelkű. Csak valahogy nem úgy sikerülnek a dolgai, ahogyan az elfogadott.

A regény most, sok év után újraolvasva is tetszett. Most persze teljesen másképp olvastam, mint egykor, főiskolásként. Figyeltem a fordítást. Az új fordítás indoka az volt, hogy más szavakat kellene használni az amerikai szleng lefordítására, vagyis modernebb, a mai fiatalok számára érthetőbb szavakat kellene használni. Ezt én nem gondolom. Szerintem, ha egy amerikai regény a 60-as években játszódik, akkor nem kell, hogy a fiatalok mai szókincsét tükrözze. Az első fordítás, Gyepes Judit fordítása persze már a regény első megjelenésekor nagy port kavart, elsősorban a szleng használata miatt, másrészt pedig sok vitás kérdés merült fel a fordítással kapcsolatban is. Többek között vitás kérdés volt a cím is. Hogy a „The Catcher int he Rye” miért éppen Zabhegyező. Mert a zabhegyező azt sugallja, hogy ez a fiú nem akar semmit csinálni, legfeljebb „Kukutyinban zabot hegyezni”. Ez persze igaz, a cím tényleg ezt sugallhatná. De attól még nagyon jó cím. Szerintem legalábbis az. És a regénybeli Holden az alatt a pár nap alatt, amikor a regény játszódik, valójában tényleg nem csinál semmit. A regény fordításáról nem akarok most írni, azt majd megteszem a következő bejegyzésemben, amikor a Rozsban a fogó című könyvet veszem górcső alá. A Zabhegyező nyelvezetéről most csupán annyit írnék, hogy úgy, hogy olvasás közben erre is figyeltem, a szöveg néhol „döcögős”. Mondok egy példát (mindjárt az első oldalról): „Ebből úgyse lesz itten életleírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat.” Egyébként nem olvasás közben nem gondoltam, hogy a szöveg megérett az újrafordításra. A fiú szavaiban negatív jelzőként gyakran megjelenik a „tetű” szó, ez nem éppen mai kifejezés, bár, nem tudom, hogy Magyarországon valaha is használták-e a fiatalok, én soha nem hallottam, legfeljebb azt, hogy „tetves”, de, szerintem az olvasó könnyen elfogadja, hogy Holden ezt a jelzőt használja, és ez kortól független. Szóval én nem éreztem annyira elavultnak Gyepes Judit fordítását.

Salinger Zabhegyezőjével én a Nagy Könyves Kihívás 11. pontját teljesítettem, mert ennek a könyvnek a címe csupán egyetlen szóból áll. De teljesíthető vele a lista 14. pontja is, mert ez egy szépirodalmi mű, aki Salingertől még nem olvasott semmit, az teljesítheti a 41. pontot, teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott, és a lista 13. pontja is, mert a történet egy másik országban játszódik.  

A Zabhegyező egy jó regény. Mindenkinek ajánlom. Szerintem nyugodtan kézbe vehető az eredeti fordítás, de ha valaki úgy gondolja, hogy inkább az újat szeretné, keresse a Rozsban a fogót.