Szingli nő párt keres

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCÖTÖDIK KÖNYVE – Helen Fielding: Bridget Jones naplója 1., 2., 3.

Valójában nem is csupán a harmincötödik könyvről írok, hanem a Nagy Könyves Kihívás harmincötödik, harminchatodik és harminchetedik könyvéről, mert most három regényt is górcső alá veszek. De ez a könyvkihívás szabályai szerint mégis csak egynek számít, hiszen a listán egy trilógia szerepel, én pedig ezt a három könyvet választottam trilógiaként. Hogy miért? Valójában azért, mert tudtam, hogy, annak ellenére, hogy film még nem készült belőle, könyvben már megjelent Bridget Jones harmadik naplója, és kíváncsi voltam rá. Mindenképpen el szerettem volna olvasni, és nézegettem is a kategóriákat, melyikbe soroljam. Volt miből válogatnom, rengeteg feltételnek megfelelt. És akkor jött az ötlet: mivel a napló 1. és 2. részét is csupán filmen láttam, elolvasom most Bridget Jones mindhárom naplóját. A három könyvön túl azt mondom: jó ötlet volt.

Először is leszögezem: mindkét Bridget Jones-filmet imádom. Ez azt jelenti, hogy annyiszor nézem meg, ahányszor belebotlok a tv-ben. Nem igazán kedvenc témám a szingliség, és akkor még nagyon enyhén fejeztem ki magam, nem szeretem hallgatni az egyedülálló nők nyavalygását, és cseppet sem hobbim kitárgyalnom a férfiakat. Mesélni persze, lehet egymásnak arról, hogy életünk párjával éppen mi történt, de soha nem értettem, hogy egyes nőknek hogy lehet, hogy nincs más témájuk. Amikor annyi, de annyi mindenről lehet beszélgetni. Ezt csak azért írtam le, hogy emeljem a Bridget Jones-filmek értékét, mert ha már nekem is tetszik a szingli világról, a párkeresésről és annak nyűgjéről szóló film, akkor arra biztosan azt lehet mondani, hogy jó. Most, elolvasva Bridget Jones naplóit, azt kell mondanom, amit könyv és film összehasonlításában nagyon ritkán mondok: a film sokkal jobb!

Először is: a regények történetei köszönőviszonyban sincsenek a filmek sztorijaival. Ami közös bennük, az a főszereplő, Bridget Jones, a két férfi, Mark Darcy és Daniel Cleaver, és még egy-két barát. És egy-két jelenet. Azt mondhatom: Helen Fielding első Bridget Jones-regényéből valaki írt egy nagyon jó forgatókönyvet, amelynek köszönhetően a film igazi siker lett. Aztán a sikeren felbuzdulva született egy második filmforgatókönyv is, ami szintén sikert aratott. A regények pedig jó alapot adtak. Legalábbis az első. Mert a második regény történetéből szinte semmi nem került be a filmbe. Bridget Jones filmen látott második naplója a filmvászonra lett kitalálva, a könyvben leírt napló egészen más.

Az első könyv sztorija hasonlít a film történetéhez. Bridget állandóan fogyókúrázik, tetszik neki Daniel, akivel összejönnek, aztán Bridget otthagyja a munkahelyét és elmegy egy tv-hez dolgozni, képbe kerül Mark, szóval minden elem megtalálható a könyvben, csak nem úgy történnek a dolgok, mint ahogyan a filmvászonról ismerjük. A filmben karakteresebbek a szereplők, érdekesebbek, humorosabbak a jelenetek. De azért maga a regény sem rossz. A második könyv viszont elég unalmas. Nem csoda, hogy nem került be a filmbe a történet szinte egyetlen mozzanata sem. Azért írom, hogy szinte egyetlen sem, mert egy fontos jelenet bekerült a filmbe is, csak éppen nem a második filmbe, hanem még az elsőbe. Egy szó, mint száz: ezerszer jobb a film, mint bármelyik könyv a kettő közül. De azért senkit nem szeretnék lebeszélni róla, mert azért elolvasható.

Írok inkább a harmadik könyvről, gondolom, ez sokakat érdekelhet, mert ebből a regényből még nem készült film. Egyszer persze biztosan készül majd, mert lehet ebből is egy jó forgatókönyvet írni. Valahogy úgy, mint ahogyan az első két film forgatókönyvírója tette. Hogy feldobja kicsit a sztorit. A harmadik naplóban kicsit előre ugrunk az időben, a történet szerint Bridget Jones már ötvenéves. És, persze, újra egyedül van. Amikor elolvastam a könyv fülszövegét, arra gondoltam, hogy biztosan elvált, újra szingli, csak most már két gyermekkel, és megint keresi a párját. De a magányának nem ez az oka. Nem árulok el nagy titkot, mert a könyv első oldalairól azonnal kiderül: Bridget megözvegyült. A férje, Mark Darcy meghalt. Ezért egyedülálló anya Bridget Jones. Ez így sokkal szomorúbb történet, mintha valami hebehurgyaságból tönkrement volna a nő házassága − szerintem egyébként egy ilyen sztori Bridgethez és az eddig ismert történetekhez is jobban illett volna, de az író nem így döntött. Szegény Brigdet megözvegyült, és még csak alig-alig áll készen egy új kapcsolatra. Azért próbálkozik, ismerkedik, randizgat, amiben segítségére van a modern technika, állandóan a neten lóg. A történetet nem írom le, aki kíváncsi rá, olvassa el. Annyit elárulok, hogy minden olyan probléma megjelenik a regényben, ami egy középkorú nőt érint. Én várom, hogy film készüljön belőle.

Még egy megjegyzés Bridget Jones harmadik naplójáról: edzésnek sem rossz. Ha valaki olyan elszánt olvasó, mint én vagyok, és nap mint nap cipeli a könyvet a táskájában, amit éppen olvas, akkor ezzel a könyvvel nem könnyű feladatot vállal. A kötet mérete óriási és súlyra sem könnyű, majdnem egy kilót nyom. Úgyhogy mondja valaki, hogy az olvasás nem sport! Mindennap cipelni egy ilyen könyvet egy egyébként sem könnyű női táskában...

Bridget Jones naplóinak elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 32. pontját teljesítettem, mert ez egy trilógia. De választható a lista több pontja is, ha valaki el szeretné olvasni a három napló bármelyikét. Például a 3. pont, mert a regényekből film is készült, a 8. pont, mert ezek vicces könyvek, a 9. pont, mert a regényeket nő írta, a 13. pont, mert a történetek egy másik országban játszódnak, vagy a 44. pont is, mert ezek a regények eredetileg  nem az anyanyelvünkön íródtak.

Nem bántam meg, hogy elolvastam Bridget Jones három naplóját. Egyrészt mindig érdekes egy regényt és egy filmet összehasonlítani. Másrészt gazdagabb lettem egy tapasztalattal: láthattam, hogy egy jó ötletű regényből készülhet egy ragyogó filmforgatókönyv.  

Úton

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCNEGYEDIK KÖNYVE – Jack Kerouac: Úton

Ez a könyv már nagyon következett nálam. Vagy ahogyan a Nagy Könyves Kihívás listáján is szerepel az egyik feltétel: ez egy könyv az „Ezeket egyszer el kell olvasnom” listám aljáról. Szóval az Úton már nagyon következett. Gondoltam: most! Most, hogy elolvastam, azt mondom, semmi gond: legalább túlestem rajta!

Az eredeti tekercset olvastam el. Mi is ez? A regény eredeti változata. Amit Kerouac állítólag 1951-ben egy végeláthatatlan tekercsre írt. Legalábbis a legenda szerint úgy vitte be a kéziratot az egyik kiadóhoz. Hosszú-hosszú papírtekercsen, bekezdések, tagolás nélkül, pusztán egyetlen összefüggő szövegben. A Kerouac-mítosz része, hogy a regény eredeti változatát a szerző három hét alatt írta, miközben kábítószert használt és kávéval élénkítette magát. Mit mondjak: maga a regény elég hosszú, majdnem 500 oldal, szóval ha három hét alatt írta, akkor bizony szorgalmasan körmölnie kellett, de, végül is akár három hét alatt is megírhatta, mert a sztorin gondolkodnia nem sokat kellett. Történet ugyanis nem igazán benne…

Előre leszögezem: bármilyen sokan is tartják nagyra ezt a könyvet, én untam. Az elején nagy lendülettel láttam az olvasásnak, mert hallottam, hogy mennyire híres regény, és hogy a megjelenése mekkora port kavart, aztán, amikor elkezdtem olvasni, megörültem, hogy milyen klassz is ez a regény, mert a főszereplő végigutazza Amerikát, úgyhogy sok mindent meg tudok majd az Egyesült Államokról, úgyis régi vágyam, hogy én is végigutazzam, úgyhogy nagyon derűlátóan kezdtem az olvasásnak. Aztán vagy 100 oldal után feltettem magamnak a kérdést: ez a regény végig arról szól majd, hogy a srác hogyan jut el egyik pontból a másikba, és út közben kikkel találkozik? A 185. oldalnál tartottam, amikor egy baráti társaságban témaként véletlenül éppen felvetődött az Úton, és az egyik barátnőm azt mondta, hogy ő többször belekezdett, de nem bírta végigolvasni. Akkor én még nem tartottam ott, hogy feladom, de bevallottam, hogy már én is unom. De nagyon.

A történet valójában tényleg ennyi: a fiú utazgat, mindig el szeretne jutni valahová és találkozni szeretne valakivel, és el is jut, és találkozik is. A főhős, mondhatni, keresztül-kasul szántja Amerikát, közben találkozik ismeretlen emberekkel, összejön a barátaival, akikkel beszélgetnek. A cél tényleg mindig az, hogy eljussanak valahová, és ezért mindent meg is tesznek, úgyhogy a tervük mindig sikerül is. Ha van pénzük, akkor könnyebben, ha nincs, akkor nehezebben, de mindig szereznek pénzt, úgyhogy ha elhatározzák, hogy valahová odaérnek, akkor oda is érnek. Ennyi. Persze, él bennük a szabadságvágy, és tényleg ott a könyvben a szabadságérzet, ami a regény lényege, de attól még unalmas. Persze, csodálatos utazgatni, izgalmas állandóan úton lenni, én magam is szeretek beülni a kocsiba, és csak menni, imádok úticélokat kitűzni, és azt a nap végén elérni, és azt is szeretem, ha valahol csupán azért állunk meg, mert egyszerűen arra szottyan kedvünk. De ezt a regényt akkor is untam. Sajnálom, de én szeretem, ha egy regényben történik valami. És ezt az életérzést, a szabadság érzését úgy is meg lehetett volna mutatni, ha van közben sztori.

Nem hinném, hogy Kerouac Úton című regénye kapcsán bárkinek is eszébe jutna Hemingway Fiestája, de nekem igen. Ezt a regényt is a Nagy Könyves Kihívás során olvastam el, írtam is róla, és bizony, azt a könyvet is nagyon untam. A Fiesta című regényben is utaznak a szereplők, elmennek Pamplonába a bikaviadalra, esznek, isznak, nincs más céljuk, csak hogy jól érezzék magukat, és nincs ezzel semmi baj, értem én, erre van szükségük, mert a háború megviselte az idegrendszerüket. De attól még a regényben történhetne valami. Hemingwaynél és Kerouacnál is. Mert akkor nem unnám olyan cudarul. Persze egykor, 1957-ben, amikor először kiadták ezt a könyvet, még biztosan érdekesebb volt a téma. Akkoriban nemigen ültek be az emberek csak úgy egy autóba, nem stoppoltak, és nem utazgattak össze-vissza. Ez ma már természetesebb. Ennek a könyvnek ebben rejlik a különlegessége, de ma már nem olyan varázslatos a varázs. 1951-ben, amikor a szerző megírta és 1957-ben, amikor a könyv megjelent, még biztosan újszerű volt egy ilyen témájú regény, a nyelvezet, a stílus, nem volt még ilyen szókimondó írás, de ez ma már csak úgy lenne számomra érdekes, ha lenne hozzá egy izgalmas sztori.

Miután végigolvastam a könyvet – végül csak átrágtam magam rajta, gondoltam, ha már belekezdtem… − elolvastam a regényről néhány véleményt. Találtam róla ilyet is, olyat is. Szóval kijelenthetem: nemcsak én vagyok, akinek nem tetszett.

Egyébként érdekes véleményt találtam a wikipédián is:

„Egyesek szerint Kerouac írói technikája nem mindig eredményez lendületes vagy energikus prózát. Híressé vált Truman Capote megjegyzése Kerouac munkáiról: „Ez nem írás, ez gépírás.” ”

Az Úton című regény elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 20. pontját teljesítettem. De teljesíthető vele a lista 11. pontja is, mert a könyv címe egyetlen szóból áll, a 13. pont, mert ez a történet egy másik országban játszódik, ha valaki mindig is el szeretett volna jutni Amerikába, választhatja a 29. pontot, ha valaki az én véleményemre ad, akkor választhatja a lista 31. pontját is, mert tőlem erről a könyvről rossz véleményt hallott, ha valaki még nem olvasott olyan könyvet, amelyet Kerouac írt, választhatja a 41. pontot, és a 43. pontot is, mert ez a regény eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Kerouac Úton című regénye az én tetszésemet nem nyerte el. Sőt, ha nem a könyvkihívás során kerül a kezembe, és nincs „kihívás”, lehet, hogy végig sem olvasom. De nem bántam meg, hogy elolvastam, mert így legalább tudom, milyen is ez a könyv. 

A szeretőm szerelme

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCHARMADIK KÖNYVE – Maggie O’Farrell: A szeretőm szerelme

Maggie O’Farrell nevét most, a Nagy Könyves Kihívás teljesítése során hallottam először. Valójában véletlenül. Nemcsak hogy semmit nem tudtam az Észak-Írországban született, jelenleg Londonban élő írónőről, de azt sem tudtam, hogy létezik. Persze, az ember sok szerzővel van így, mindenkit nem lehet ismerni, pláne nem olvasni tőle, ezért mondtam én már év elején, hogy jó ötlet a könyves kihívás, mert az ember – mivel egy szigorú szempontok szerint összeállított lista szerint olvas – olyan szerzőket is megismer, akikről eddig még csak nem is hallott. Hogy hogyan találtam Maggie O’Farrell könyveire, nem írom le újra, ezt már megtettem egy korábbi bejegyzésemben, aki kíváncsi rá, ITT elolvashatja. Egy biztos: gyümölcsöző volt a találkozás, mert a könyvkihívás során az írónőtől már a harmadik könyvet olvastam el. Először a Miután elmentél című regényt, aztán A kéz, amely először fogta az enyémet című könyvet, és most, harmadikként A szeretőm szerelme című regényt.

A regényről először is annyit, hogy szerintem a cím nagyon jó. A szeretőm szerelme - igencsak figyelemfelkeltő. Aki szereti a bonyolult emberi kapcsolatokat boncolgatni, keresni és megtalálni a választ a miértekre és eligazodni az érzelmek kusza világában, azt legalábbis érdekelheti. Nekem felkeltette a cím az érdeklődésemet. A könyv elolvasása után azt mondom: a cím kitűnő, a regény kicsit kevésbé.

A regény története szerint a fiatal lány, Lily egy partin megismerkedik az építésszel, Marcusszal, aki azonnal megtetszik neki. A fiú éppen albérlőt keres, a lány pedig lakást, így Lily beköltözik Marcus lakásába, ahol egyébként egy harmadik társuk, egy fiú is lakik. Lily elfoglalja a lakásban üresen álló szobát, amely azért nem teljesen üres: a szekrényben egy sötétkék ruha lóg. A szoba korábbi lakója Marcus korábbi barátnője volt, aki mintegy kísértetként fel-feltűnik Lily életében. Nem csoda: Lily és Marcus között szerelem, vagy legalábbis egyfajta kapcsolat szövődik, s ahogyan Lilyn egyre inkább elhatalmasodnak az érzelmek, egyre kevésbé tudja kiszűrni az életéből azokat a gondolatokat és félelmeket, amelyeket Marcus korábbi barátnőjéről fogalmaz meg és él át. Szinte törvényszerű, hogy a történet során a valóságban is találkozzanak. Lily nyomoz, mert nem hagyja nyugodni, miért távozott olyan gyorsan Marcus lakásából a lány, hogy még a holmijait is hátra hagyta. Mi volt a szakítás oka? A regény során megelevenedik a múlt, és Lily választ kap a kérdésekre. Az olvasó is megkapja a választ, de nem annyira izgalmas történetet kap, mint amilyet a hosszú felvezetés után vár. Én legalábbis sokkal rejtélyesebb dologra gondoltam, mint ami valójában történt. Emiatt csalódtam. És nem véletlenül írtam, hogy hosszú felvezetés után derül ki, hogy igazából mi is történhetett, mert a Lily indokolatlan félelmei, mondhatni, indokolatlanul hosszú ideig tartanak, én legalábbis már kicsit untam, hogy a regény első harmadában ez a lány a semmiből ekkora hűhót csinál. Ettől függetlenül nem rossz a könyv. Az írónő stílusát pedig kimondottan szeretem. Nem véletlen, hogy már a harmadik könyvére voltam kíváncsi.

Maggie O’Farrell regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 9. pontját teljesítettem, azaz ez egy olyan könyv, amelyet nő írt. De teljesíthető A szeretőm szerelme című könyv elolvasásával a 13. pont is, mert ez a könyv egy másik országban játszódik, aki ettől a szerzőtől még nem olvasott semmit, választhatja a lista 41. pontját, de a 44. pontot is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Három Maggie O’Farrell-regény elolvasása után azt mondhatom, a leginkább a Miután elmentél című könyv tetszett, azután jön ez, A szeretőm szerelme című könyv, és azt követi A kéz, amely először fogta az enyémet. Ki tudja, mit hoz a sors? Idén, a könyvkihívás során már biztosan nem, de később lehet, hogy olvasok még regényt ettől az írónőtől. 

Mesterségem a halál

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK  HARMINCKETTEDIK KÖNYVE - Robert Merle: Mesterségem a halál

Egy olyan könyvet kerestem, ami ijesztő. És Robert Merle regényéről úgy tudtam, hogy az. Még tavaly vetődött fel a könyv egy beszélgetés alkalmával, amikor rádöbbentem, hogy erről a regényről már hallottam, de még nem olvastam, ezt viszont mielőbb pótolnom kellene. Azonnal keresni kezdtem, és az interneten meg is találtam pdf-ben. Elkezdtem olvasni, de az első pár oldal után abbahagytam, pusztán azért, mert − bár eddig még csak 2 könyvet olvastam el gépen −, rájöttem, hogy nem szeretek a notebook-omon olvasni. Úgyhogy ezt a regényt választhattam volna a könyves kihívás azon pontjához is, hogy egy könyv az „Ezeket egyszer el kell olvasnom” listám aljáról, mert tényleg készültem rá, hogy elolvassam, de mivel most jutott eszembe, a kihívás ijesztő könyveként, mégis úgy gondoltam, hogy inkább a lista 22. pontját pipálom vele ki. Egyrészt, mert nem nagyon kedvelem az ijesztő könyveket, és több rémisztő könyvet nem szerettem volna idén elolvasni, másrészt azért, mert az „Ezeket egyszer el kell olvasnom” listámon rengeteg könyv szerepel, onnan még válogathatok. A könyvtárból sikerült kivennem a regény nyomtatott változatát, úgyhogy belekezdtem az olvasásba. Jó választás volt!

A regényről sejteni lehet, hogy ijesztő. Merle regénye ugyanis  Rudolf Höß (a könyvben Rudolf Lang) az auschwitzi koncentrációs tábor vezetőjének fiktív önéletrajza, amely a holokausztot újszerűen, morbid módon mutatja be. Az író, Höß a nürnbergi per során tett tanúvallomásait felhasználva alkot képet a bürokrata, gyilkos életéről. A férfi tanúvallomásában az szerepel: „Minden elgázosítással végrehajtott tömegkivégzés az RSHA közvetlen parancsára, felelősségére és felügyelete alatt történt.” „Mindazt, amit a táborban teszek, parancsra teszem! Engem nem terhel felelősség!” – nyilatkozta később Krakkóban, egykori vádlóinak. 1947. április 16-án Auschwitz I. krematóriuma előtt akasztották fel, háborús bűnei miatt, miután a Lengyel Nemzeti Törvényszék halálra ítélte. Ha egy férfi így vall a bíróság előtt, a története nem kétséges, hogy ijesztő.

A regény elején már a légkör is rémisztő. A könyv egy nagyon furcsa apa-fiú viszonyt mutat be, ami már önmagában elég ijesztő. A fiút a szigorú, lelkileg beteg apja katolikus papi pályára szánja, de a gyerek nem akar pap lenni. Fiatalként részt vesz az első világháborúban. Hazaérkezése után a német szabadcsapatoknál szolgál katonaként és harcol Litvániában, valamint Lengyelországban, a harcok elültével azonban sorsa rosszabbra fordul, nem találja helyét a polgári életben. Valójában megszokta azt az életet, amit élt, és azt is, hogy mindent parancsra tett. Belép a náci pártba, börtönbe kerül, aztán az SA, majd az SS tagja lesz. Egyre fontosabb megbízatásokat kap – így indul sikeres katonai karrierje, amelynek csúcspontjaként megbízzák az auschwitzi haláltábor megszervezésével, és a táborba szállított zsidók megsemmisítésével. A feladata, hogy gázkamrákat és krematóriumokat építsen. Azon dolgozik, hogy a lehető legtöbb zsidó meggyilkolásával és a holttestek eltüntetésével, technikailag minél magasabb fokon lássa el feladatát. A férfi az emberirtás mestere lesz. Munka után pedig hazamegy a családjához, és, mintha napközben csupán iratokon dolgozott volna egy irodában, éli a hétköznapi ember életét. Nemcsak a leírt sorok, az emberirtás, a holttestek elégetése félelmetes, és az a „látvány”, ami olvasás közben az ember elé tárul, hanem a férfi viselkedése. Hogy a leghétköznapibb nyugalommal dolgozik azon, hogy minél rövidebb idő alatt minél több embert küldhessen a halálba.

És ami igazán félelmetes és megdöbbentő: miközben a történet során a főszereplő, Rudolf Lang az auschwitzi koncentrációs táborból egy másikba igyekszik azért, hogy megnézze, ott hogyan gázosítják el az embereket, milyen módszerrel érik el azt hogy minél több embert megölhessenek és megsemmisíthessenek, mert a cél a „csúcsteljesítmény”, azaz a napi 10 ezer fő elgázosítása, beül az autóba, és a regény így írja le a férfi gondolatait:

„Nagyon szép reggel volt, és néhány perc múlva úgy határoztunk, hogy megállunk, és leeresztjük a tetőt. Gyönyörűség volt érezni, hogyan csapkodja arcunkat a sebesség támasztotta szél a meleg nyári napfényben. Ennyi átkínlódott, agyondolgozott hét után boldog voltam, hogy egy kevés időre megszabadulhattam a tábortól, szívhatom a szabad, friss levegőt, s ráadásul szinte bizonyos lehetek benne, hogy megpróbáltatásaim végéhez közeledem.”

Robert Merle Mesterségem a halál című könyvének elolvasásával én a könyves kihívás 22. pontját teljesítettem, mert ez a könyv ijesztő. De választható a lista 13. pontja is, mert ez a történet egy másik országban játszódik, a 19. pont is, mert valójában ez egy igaz történeten alapuló mű, a 44. pont, mert ez a regény eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott, és ha valaki még nem olvasott Merle regényei közül egyet sem, akkor kipipálhatja ezzel a könyvvel a lista 41. pontját is.

Ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, mert érdekes. Különös látni egy ember ridegségét, hidegségét, még akkor is, ha nehéz elhinni, hogy valaki érzelmek nélkül ilyen hűvösen, pusztán parancsra öl. Érdemes elolvasni.

Krásznájá Moszkvá

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCEGYEDIK KÖNYVE - VASS VIRÁG: KRÁSZNÁJÁ MOSZKVÁ

Amikor ezt a könyvet leemeltem a könyvtárban a polcról, már tudtam, hogy tökéletesen illik a Nagy Könyves Kihívás egyik pontjához. Mert ez egy olyan könyv, amely egy olyan helyen játszódik, ahová mindig el szerettem volna jutni. Ez a hely pedig Moszkva. Sok-sok éve nagyon kíváncsi vagyok rá. De, sajnos, eddig oda még nem jutottam el. Korábbi bejegyzéseimben már írtam, hogy imádok utazni, úgyhogy a könyves kihívás ezen pontját könnyedén teljesíthetem: szinte  nincs a világnak olyan pontja, ahová ne utaznék el szívesen. Tengernyi könyv állt hát rendelkezésemre, valójában csak azokat az országokat kellett volna kiszórnom, ahol már jártam. Szerencsére nem panaszkodhatok, mert ilyen is sok van. Főként Európa. Igazából Európa rajongó vagyok. De nagy álmom egyszer végigautózni Amerikát. Amerikát is…

De most: Moszkva. Hogy miért vágyom annyira oda? Egyrészt azért, mert, szerintem Moszkvát egyszer látni kell. Pláne annak, aki sokat tanult róla. Mint például én. Most olyat fogok írni, amit, szerintem Magyarországon nem sokan írnának: nagyon jó orosztanárom volt, szerettem (szerettük) az oroszt és általános iskolában kiválóan megtanultam oroszul. A Debreceni Tanítóképző Főiskolán volt ugyanis egy Gajdics Sándor nevű tanár, akinek az első diplomája egyébként tanító volt, és, mondhatom: remekül értett a gyerekekhez, úgyhogy főiskolai oktatóként a fejébe vette, hogy kisiskolásokkal megtanítja az orosz nyelvet. A Tanítóképző Főiskola Gyakorló Iskolájában indított is egy kísérleti orosz nyelvi csoportot, amelybe bekerültem. Második osztályos korunkban, 8 évesen kezdtük tanulni az orosz nyelvet, úgy, hogy egy éven át tollat sem kellett fognunk a kezünkbe, és tankönyvünk sem volt. Csupán a tanár beszélt hozzánk, beszélgettünk és játszottunk. Természetesen, a kezdetektől fogva oroszul. Voltak csuda klassz játékaink, amiket az óra előtt elővettünk a szekrényből, ott volt a „zíljonij mjács” a „színyij mjács”, a „zsoltij trámváj” és persze minden lány kedvence, a „ruszkájá kúklá, Kátya”. Nem tudom, ezeket a szavakat hányan értik, akik a rendszerváltás előtt jártak iskolába, azok biztosan. Persze, nem, cseppet sem „biztosan”. Inkább „talán”. Mert, valljuk meg, az orosztanítás azért akkoriban nem állt a helyzet magaslatán, a diákok pedig pláne nem szerették az oroszt. Kivétel a mi kis csoportunk, akikkel „Gyágyá Szása”, felsőbb osztályokban már „Alekszandr Jurijevics” játszva tanította meg a nyelvet. Azt nem mondom, hogy néha nem éreztük soknak a rengeteg orosz házi feladatot, azt sem, hogy felső tagozatban – látván, hogy a többi osztályba járóknál mennyivel alacsonyabb a követelmény és kevesebb a tanulnivaló, és hogyan kapnak könnyedén jobb osztályzatot, mint mi – nem lázadtunk, és nyolcadik osztályban nem tartottuk feleslegesnek azt, hogy oroszul tanuljunk, mert de, bizony, mindez előfordult. Egy azonban biztos: az általános iskola 8. osztályában – akkor még miniszteri engedéllyel, mert még nem voltunk 14 évesek – orosz nyelvből alapfokú nyelvvizsgát tettünk. Azt hiszem, abban az egykori csoporttársaim ennyi év után is egyetértenék velem: a gimnáziumi orosz óra mindannyiunk számára „sétagalopp” volt. És, aki a középiskolában a tanultakhoz még hozzátanult egy kis nyelvtant, le tudta tenni a középfokú nyelvvizsgát. Úgyhogy én – bár nem használom, mert nincs rá szükségem, de - bizony máig tudogatok oroszul!

Vágyom Moszkvába, mert annyi mindent tanultam róla. Máig előttem van a nagy, rajzolt kartonkép, amelyen minden orosz órán ott volt a „Krásznájá plóságy”, és büszkén mondtuk, mert tudtuk, hogy a Vörös Téren mi volt jobbra, balra, hol a Vaszilij Blazsennij székesegyház, a Kreml, a Lenin Mauzóleum és a Gum Áruház. Persze, hogy szeretném ezeket élőben is látni! Ezért volt jó olvasni a Krásznájá Moszkvát. Mert több lapot olvasva is úgy érezhettem, ott vagyok Moszkvában.

Vass Virág történetének főszereplője három nő. A harmincas éveikben járnak, és egyikük sem elégedett az életével. Kátya, a Bolsoj sikeres és szép balerinája szakmai megbecsülésben, kényelmesen, gazdagon, de szponzora kénye-kedve szerint él, és szíve szerint szakítana a férfival. Lili válása után Magyarországról Moszkvába utazik, hogy ott kezdjen új életet. Nonita pedig indiai újságíró, aki rossz házassága elől menekül Moszkvába és helyezkedik el az ottani TV csatornánál. A három nő sorsát az ismert orosz parfüm, a Krásznájá Moszkvá reklámkampánya fonja össze. S ahogy bepillantunk a nők életébe, kirajzolódik előttünk a moszkvai élet, a balerinák belső világa, megtudjuk, mi játszódik le a női lelkekben, ki mit tart fontosnak, pénzt, szerelmet vagy függetlenséget, és a három nő közül melyikük olyan bátor, hogy mer új életet kezdeni.

Vass Virág regénye számomra azért is volt érdekes, mert a regényeimben én magam is hasonló témákat boncolgatok: mire vágyik egy nő, mi a fontos az életében, mit tehet, ha az élete nem úgy sikerült, ahogyan elképzelte, hogyan tudja megvalósítani az álmait, és, ha nem érzi magát jól a házasságában, mer-e új életet kezdeni.  És az én regényeimre is jellemző a „három nő” szereplő hármas. Incognito c. regényem éppen három nő lelki egymásra találásának története. Ja, és el ne felejtsem, az én egyik könyvem címe is fonetikus írással került a borítóra: Hepi Börszdéj.

Különös a sors: már nálam volt a Krásznájá Moszkvá című könyv, és tudtam, hogy amint rá kerül a sor, el fogom olvasni, pár nap múlva megtudtam, hogy személyesen is találkozni fogok a könyv szerzőjével, Vass Virággal. Pár hét múlva egy nyíregyházi irodalmi rendezvényen aztán tényleg találkoztunk is. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár nőnapi zenés irodalmi délutánjának voltam a vendége Vass Virág és Erdős Virág társaságában. Hármunkkal Gerliczki András irodalomtörténész beszélgetett. Nagyon hangulatos irodalmi délután volt. A Vass Virággal való találkozás után  még inkább kíváncsi lettem a Krásznájá Moszkvá című regényére.

A Krásznájá Moszkvá című könyv elolvasásával én a könyves kihívás 29. pontját teljesítettem, mert ez a könyv egy olyan helyen játszódik, ahová mindig is el akartam jutni. De teljesíthető vele a kihívás 9. pontja, mert a könyvet nő írta, a 13. pont, mert egy másik országban játszódik, ezt a könyvet (pláne ha nő az olvasó) ki lehet választani csupán a borítója alapján is, úgyhogy teljesíthető a lista 24. pontja is, a 37. pont is, mert (ha oroszul is, de) a címében szerepel egy szín, és ha valaki Vass Virágtól még nem olvasott semmit, kipipálhatja ezzel a könyvvel a lista 41. pontját is.

Bár a könyv némi betekintést nyújtott Moszkva életébe, azért nem hagyom ki: egyszer igenis elutazom Moszkvába!

A kéz, amely először fogta az enyémet

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCADIK KÖNYVE – Maggie O’Farrell: A kéz, amely először fogta az enyémet

Az egyik korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy ha felfedezek egy szerzőt, és tetszik egy könyve, szeretek tőle másik könyvet is elolvasni. Így került a kezembe Maggie O’Farrell A kéz, amely először fogta az enyémet című regénye. A könyvkihívás során elolvastam az írónő Miután elmentél című könyvét, ami – annak ellenére, hogy az időbeni ugrások logikáját nem igazán értettem – tetszett. (Erről a könyvről itt olvasható az írásom.) Ezért gondoltam, hogy egy másik regényt is elolvasok a szerzőtől. A könyvtárban megtaláltam A kéz, amely először fogta az enyémet című könyvet, és, gondoltam, megnézem, milyen. Elöljáróban annyit: szerintem nyomába nem ér az írónő másik könyvének. 

Elsőként a címlapról: megtévesztő. Két idős ember ül egy-egy kerti székben, egymás mellett, fölötte pedig a Boston Globe idézete:

„Álomszerű… a szenvedélyes szerelemről, az anyaság és apaság örömeiről és megpróbáltatásairól, és a családi titkok láthatatlan, kibogozhatatlan szálairól.”

Az idézetet olvasva és látva a címlapot, az ember arra gondol: a regény egy férfi és nő szenvedélyes és elmúlhatatlan szerelméről szól, miközben persze élik a mindennapokat annak sok-sok gondjával és bajával, némi izgalommal fűszerezve, mert titkok bukkannak elő a múltból, s a szálakat nehéz összerakni, de a férfi és a nő, akik egymás mellett öregszenek meg, mindezek ellenére elválaszthatatlanok, mert örökké él bennük az egymás iránt érzett szerelem. De szép történet is lenne! Lehet, hogy egyszer írok is egy ilyen regényt. Megtehetem, nem lenne utánzás, mert Maggie O’Farrell könyve cseppet sem erről szól. A történet egészen más.

Két szálon fut a cselekmény. Az egyik az 50-es évek Angliájába kalauzol minket, ahol egy fiatal lány elköltözik otthonról, meg sem áll Londonig, ahol szerelmével él, és egy képes újságnál dolgozik. A másik szálon egy másik nő életébe pillanthatunk be, ő a mai Londonban él, férjével és újszülött kisbabájával. A hétköznapjai nehezek, pontosan nem tudjuk, hogy mi, de a szülés közben fellépett valamilyen bonyodalom miatt rossz egészségi és lelki állapotban van, a férjét pedig valamilyen régi trauma miatt gyötrik testileg is megjelenő lelki tünetek. Míg az első hölgynél, az 50-es években élő Lexie-nél eseménydús hétköznapokat kísérhet végig az olvasó, addig a jelenben élő nőnél, Elinánál minden nap szinte ugyanolyan: az a gyermekgondozás és nevelés problémáival telik el. Lexie-vel sok rossz és számtalan jó dolog is történik, karrierje szépen épül, Elina pedig nap mint nap gondjaival küszködik. Valójában ennyi történik a regényben. A végén pedig – ahogyan a könyv fülszövege is ígéri – a két nő sorsa összefonódik. Ezt, mondjuk a fülszöveg nélkül is lehetne gondolni, mert a párhuzamosak – ahogyan a geometriában a végtelenben találkoznak - a regényekben is valahol mindig összeérnek. A regény fülszövege szerint, ami a két nőt összeköti, az „szívszorító és gyönyörű”, de én egyik jelzőt sem használnám. Amint azt olvasás közben sejteni is lehet, egyszer majd kiderül, hogy az egyik nő a másiknak valakije, és valójában ennyi derül ki, semmi több. Attól persze a sztori még sztori, csak nem túl izgalmas. Az, egyébként, hogy a két nő között mi a kapocs, éppen a könyv utolsó 100 oldala előtt derül ki, és egy névből egyértelműen kiderül, úgyhogy nem kell nyomozni, nem kell találgatni – nem is lehet, mert egészen addig párhuzamosan zajlik a két nő élete -, pusztán várhatja az olvasó, hogy hogyan fejeződik be a történet. Nem mondom, hogy rossz könyv (ráadásul egy 2010-es díjnyertes regény), de nekem egyrészt azért csalódás, mert teljesen más történetre számítottam, másrészt pedig a regény közepén a sok bajlódás a gyerekkel elég unalmas volt, úgy értem, egyik oldal nem mondott többet a másiknál, és számomra borzasztó monotonná tette az olvasást. Javára írom viszont a szerzőnek, hogy szépen fogalmazza meg, hogy egy anya mit érez, amikor arra gondol, mi lesz, ha nem látja felnőni a gyermekét. A regény címe egyébként a könyv végére már érthetővé válik, de a címlap még mindig nem, azt nem lehet másképp érteni, mint hogy egy idős pár ül a székeken. Ilyenkor szoktam én megnézni, hogy eredeti nyelven milyen címlappal adták ki, hát sokkal inkább a történethez illővel. Úgyhogy a félrevezető borító a magyar kiadás számlájára írható.

A könyvnek van egy érdekessége is, legalábbis számomra. A történet elején, az 50-es évek Angliájában élő fiatal lány egy jelenetben megismerkedik egy férfival, aki később a szerelme lesz. A lány anyja megjelenik, és Sandrának szólítja a lányát, aki erre felcsattan, hogy ne nevezze így, ő Alexandra. Később pedig a férfi megírja levélben a lánynak, hogy megérti, hogy nem szereti a neve rövidítését, a Sandrát, de hozzá akkor sem az Alexandra, hanem a Lexie név illik. Nos, hogy ez miért érdekes? Mert Incognito című regényem három nő rejtélyes találkozásáról szól, s a hölgyeket éppen így hívják: Szandra, Alexandra és Lexi. A történet és a nők közötti kapcsolat persze a két könyvben teljesen más, csak éppen különös volt ezeket a neveket olvasni egy Skóciában élő írónő regényében. Maggie O’Farrell könyvében egyébként a három nevet említő rész egy teljesen lényegtelen, sőt, akár kihagyható jelenet, az én regényemben viszont van jelentősége.

A kéz, amely először fogta az enyémet című könyv elolvasásával én a könyves kihívás 13. pontját teljesítettem, mert ez a könyv egy másik országban játszódik. De teljesíthető vele a lista 9. pontja, mert a könyvet nő írta, ha valaki világ életében el szeretett volna jutni Londonba, akkor teljesítheti a lista 29. pontját, ha valaki még nem olvasott eddig semmit Maggie O’Farrelltől, akkor teljesítheti a 41. pontot, és kipipálható a könyvvel a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A kéz, amely először fogta az enyémet című könyvet nem találtam olyan érdekesnek, vagy legalábbis hozzám közel állónak, mint Maggie O’Farrel első regényét, a Miután elmentél című könyvet, de azért nem bánom, hogy elolvastam. És szerintem olvasok még könyvet ettől az írónőtől, mert a stílus, ahogyan ír, tetszik, és kíváncsi vagyok a többi regényére is. 

A férj, aki elfelejtette a feleségét

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONKILENCEDIK KÖNYVE – John O’Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét

Igen! Ez az! Nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amelynek a története, a mondanivalója és a stílusa is ennyire magával ragadt, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem, és olvashassam, és közben nem akartam, hogy vége legyen. Ez volt az a könyv. John O’Farrell A férj, aki elfelejtette a feleségét című regénye.

A regény kimondottan szórakoztató. Valójában úgy is bukkantam rá, hogy a könyvkihívás weboldalán ezt a regényt a vicces kategóriában ajánlották. Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben írtam, el is mentem a könyvtárba, hogy megkeressem ezt a könyvet, gondoltam, elég figyelemfelkeltő a címe, és ha viccesnek tartják, hát biztosan az is, ki lehet vele pipálni a kihívás listájának egy pontját. De hiába kerestem, nem találtam meg a könyvtár polcán. És milyen szerencsém volt! Mert helyette akkor találtam egy másik O’Farrell-könyvet, ami szintén felkeltette az érdeklődésemet, igaz, azt nem John, hanem Maggie O’Farrell írta, de, gondoltam, nem számít, kivettem a könyvtárból, elolvastam, és nem bántam meg: tetszett a Miután elmentél című könyv. Annak ellenére, hogy közben a vicces kategóriához találtam egy másik regényt, mégis csak kíváncsi voltam A férj, aki elfelejtette a feleségét című könyvre, így amikor legközelebb elmentem a könyvtárba, újra keresni kezdtem. Megtaláltam. Igaz, akkor még nem tudtam, melyik kategóriához olvasom majd el, de kivettem, mondván: van még jó néhány olyan kategória, amit szabadon hagytam, pl. a nem az anyanyelvemen íródott, vagy a külföldön játszódó történet. Ezekhez a kategóriákhoz direkt azért nem kerestem könyveket, hogy ha megtetszik egy regény, és elolvasnám, még valahová be tudjam sorolni. Elolvastam hát John O’Farrell könyvét. És nagyon tetszett!

A történet szerint egy férfi hirtelen elveszti az emlékezőképességét. Nem tudja, hová megy, sőt, azt sem, hogy valójában ki. Azt nem tudjuk, hogy igazolványok miért nincsenek nála, de nincsenek, szóval senki nem tudja, hogy a férfi kicsoda, még önmaga számára is ismeretlen. Mivel érzi, hogy gond van, bemegy egy kórházba, ahol kivizsgálják, de semmi más bajt nem találnak nála, pusztán annyit, amennyit már tudnak: amnéziás. Mivel nem tudják kideríteni, ki is a férfi, betesznek róla egy hirdetést az újságba, hátha valaki felismeri. És jelentkezik is egy férfi, a barátja, aki mindent tud róla, tudja, hogy a neve Vaughan és egy iskolában tanár. Nem csoda, hogy jól ismeri, olyan jó barátok, hogy a férfi most éppen náluk lakik. A jó barát elviszi hát a kórházból a barátját, és közben megmutatja neki, hogy hol lakik, és korábban hol lakott. Vaughan közben meglát egy csinos, vörös hajú nőt, akiről kiderül, hogy a felesége. Csak sajnos éppen válófélben vannak. Vaughan pedig csak bámulja, és nem érti, miért. Miért akarna ő elválni ettől a bombázótól? Valójában erről szól a regény. Hogy hogyan éltek. Hogy miért akarnak elválni. Hogy milyen konfliktushelyzeteket éltek meg. És hogy a férfi hogyan próbál mindent megtenni azért, hogy együtt maradhasson a feleségével. Mert, mivel egyetlen konfliktushelyzetre sem emlékszik, cseppet sem érti, miért ne maradhatnának együtt. A feleség persze mindenre jól emlékszik, elmeséli, sőt, fel is hánytorgatja a férjének a régi sérelmeket. Vaughan emlékezete elő-előjön, a folyamat közben az olvasó sokat mosolyoghat, nevethet. Pláne, hogy a regénybeli férj egyes emlékeivel még az addig rovására írt problémáknál is nagyobb bajt kavar. A könyv komoly témát boncolgat, mégis szórakoztató. Nem csoda: humorista írta. A stílus mosolyogtató, a helyzetek humorosak, sok szituáció pedig igazán vicces. A főszereplő öniróniája lenyűgöző.

„Azon tűnődtem, létezik-e vajon olyan életmódmagazin, amely az én jelenlegi helyzetemet írja le?”

A szerző kritikai érzéke is kitűnő.

„Vannak kultúrák, melyek hagyományosan úgy búcsúztatják halottaikat, hogy a közösség gyászhetet tart; együtt énekelnek, táncolnak és vallásos szertartásokon vesznek részt. A nyugati társadalom azonban úgy döntött, hogy a gyászoló családnak leginkább bonyolult ügyintézésre van szüksége.”

Kiválóan fogalmazza meg, amit én magam is gyakran látok az embereken.

„Fiatalon olyan szenvedélyes voltál mindenben; pontosan tudtad, mi a baj a világgal és hogyan kéne megváltoztatni. Aztán az évek múlásával ez a kritikus hang valahogy általános siránkozássá fajult.”

És egy itt egy nagy „bölcsesség”, vagy csak egy mondat, ami illik az optimizmusomhoz.

„De végül elrendeződik minden, és meglátod, az új szar nem lesz olyan szar, amilyen szar a régi szar volt.”

John O’Farrell könyvét én végül a könyvkihívás listájának 44. pontjához soroltam, vagyis ez egy olyan könyv, ami nem az anyanyelvemen íródott. De teljesíthető a regénnyel a lista 8. pontja, mert ez egy vicces könyv, a 13. pont, mert másik országban játszódik, és, ha valaki még John O’Farrelltől nem olvasott semmit, akkor kipipálhatja a 41. pontot is.

A férj, aki elfelejtette a feleségét című könyv nagyon tetszett. Mindenkinek ajánlom, aki párkapcsolati, házassági problémák boncolgatásával szeretne jól szórakozni. 

Sóhajok hídja

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONNYOLCADIK KÖNYVE – Richard Russo: Sóhajok hídja

2015. vagyis a Nagy Könyves Kihívás kezdete előtt azt sem tudtam, hogy létezik egy Richard Russo nevű író, most pedig már a második regényét is elolvastam. Sejthető: nem véletlenül. Az első könyvébe, A múlt fogságában című regénybe úgy botlottam bele, hogy Pulitzer-díjas könyvet kerestem, és a wikipédia listáján ez a könyv is rajta volt, mint Pulitzer-díjas regény. Akkor az összes, általam addig még nem ismert Pulitzer-díjas könyvről elolvastam, mit lehet róluk tudni, és Richard Russo regénye megtetszett. Elolvastam, és nem csalódtam: nagyon tetszett. (Erről egy korábbi bejegyzésemben már írtam.) Lenyűgözött A múlt fogságában stílusa, története, és az, hogy a sztori fokozatosan, a múltba visszatekintve bontakozik ki. Már A múlt fogságában című regény elolvasása után úgy gondoltam, hogy Richard Russo bekerült a kedvenc íróim közé. Úgyhogy nem volt kérdés, hogy más könyvet is elolvasok tőle. 

Richard Russo regénye, a Sóhajok hídja így került a kezembe. Kíváncsi voltam a könyvre, és gondoltam, majdcsak találok a könyvkihívás pontjai közül egyet, amelyik illik erre a regényre. Jó vastag könyv, úgyhogy könnyedén találtam is: több mint 500 oldal.

A Sóhajok hídja történetében megjelenik egy férfi, Louis Charles Lynch, aki az amerikai Thomastonban él, az életéről könyvet ír és feleségével éppen Olaszországba készülnek. Aztán megjelenik egy másik férfi, aki festőművész, és Velencében tölti a mindennapjait. Fejezetenként hol az egyik, hol a másik férfi életébe pillantunk be, miközben az olvasó gondolhatja, hogy a két ember sorsa, élete valahol összefonódik. Nem meglepetés, hogy tényleg így van. Gyermekkoruk köti össze őket, amit a regény során folyamatosan, Louis gondolatain keresztül a múltba be-bepillantva ismerünk meg. A szemünk előtt zajlik egy gyermekkorban megélt trauma, és a szereplőkkel együtt átélhetjük annak minden következményét, látjuk, ahogyan a két fiú felnő, tanul, szerelmes lesz, és végignézzük, melyik fiúnak milyen a saját és a másik fiú családjához való viszonya. Jó történet, érdekes, folyamatosan történik valami, és folyamatosan kiderül valami új. Tetszett a könyv. Nagyon szeretem azokat a regényeket, amelyek a múltban kalandoznak, és folyamatosan árulnak el az olvasóknak újabb és újabb tényeket és titkokat. Én is így írom a regényeimet, ilyen a szerkezete a Napfényes Riviéra, az Incognito és a HepiBörszdéj című könyvemnek is. Ezért is tetszett nagyon a Sóhajok hídja. És tény: Richard Russo vitán felül a kedvenc kortárs, ma is élő írómmá vált!

A Sóhajok hídja című könyv elolvasásával én a könyves kihívás 1. pontját teljesítettem, mert ez a könyv több mint 500 oldal. De teljesíthető vele a könyvkihívás 13. pontja is, mert ez a történet egy másik országban játszódik, a lista 34. pontja is, mert van benne szerelmi háromszög, ha valaki még nem olvasott Richard Russotól könyvet, akkor választhatja a 41. pontot is, és teljesíthető vele a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A Sóhajok hídja című könyvet mindenkinek ajánlom, aki szereti, ha a történet során folyamatosan, a szereplők múltjának megismerésével rajzolódik ki egy regény teljes története. Aki kedveli az ilyen történeteket, annak viszont a saját könyveimet, a Napfényes Riviéra, az Incognito és a Hepi Börszdéj című regényeket is ajánlom, mert az én történeteimben is lapról lapra, a múltba vissza-visszapillantva ismerhető meg a szereplők sorsa, és derülnek ki érdekességek, meglepetések és titkok.