Nem derült fény a titokra

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONHETEDIK KÖNYVE – Jane Austen: A klastrom titka

Ezt a könyvet kimondottan a Nagy Könyves Kihíváshoz választottam, azért, hogy eleget tegyek annak a követelménynek, mely szerint el kell olvasni egy klasszikus, romantikus könyvet. Tizenévesen nagyon szerettem a Brontë nővérek könyveit, mindet el is olvastam, de valójában a Jane Eyre-en kívül a többi regény történetére már nem emlékszem. Megérnének egy újraolvasást. Ennek ellenére nem akartam a könyvkihívás során megint elolvasni a Brontë nővérek valamelyik könyvét, mert, ahogy azt már korábban is írtam, a könyves kihívásban azt a lehetőséget láttam meg, hogy olyan könyveket olvashatok el, amelyeket eddig még nem vettem a kezembe, olyan szerzőket és regényeket ismerhetek meg, amelyeket eddig még nem ismertem. Úgyhogy úgy döntöttem, legyen inkább Jane Austen valamelyik regénye, amit romantikus könyvként választom. Meg is kértem a testvéremet, aki könyvtárban dolgozik, hogy hozzon nekem egy Austen-regényt, bármelyiket, amelyik nem az Értelem és érzelem, az Emma és a Büszkeség és balítélet. Mert ezeket korábban már olvastam. Bár, mivel ezeket a történeteket többször is láttam filmen is, nem tudom, hogy annak idején, amikor Jane Austen két könyvét elolvastam, a könyvek tetszettek-e ennyire, vagy a történetekből készült filmek nyűgöztek annyira le, hogy most Jane Austent választottam. Mielőtt belevágtam egy új Austen-regény elolvasásába, ez a kérdés fel sem merült bennem, de most, miután befejeztem a könyvet, bizony, felmerül. Sőt, most kimondottan úgy gondolom, hogy a filmekre emlékezhettem, és a filmvásznon megelevenedő történetek tetszettek annyira, és nem a könyvek. Mondom ezt azért, mert most Jane Austen egyik regényében csalódtam. Persze, lehet, hogy az Értelem és érzelem és a Büszkeség és balítélet könyvben olvasva is jó volt. De nekem, a most elolvasott A klastrom titka nem igazán tetszett.

A könyvnek örültem. Meglepetés volt, nem én választottam, az öcsém ezt a könyvet hozta el nekem a könyvtárból. De a cím alapján úgy gondoltam, jó olvasmány lesz. A cím figyelemfelkeltő, sőt, izgalmasnak tűnik. Magával a történettel sem lenne semmi gond. Egy 17 éves lány, Catherine kimozdul otthonról, egy izgalmas utazásra invitálják Bathba, ahol élénk társasági életbe cseppen. Barátnők, ifjú férfiak és udvarlók veszik körül, amelyek közül, természetesen, egy férfi el is nyeri a tetszését. Onnantól kezdve nincs is más célja, mint hogy minél több időt töltsön a fiatalember társaságában, és ő is elnyerje a férfi tetszését. A történet során az olvasó végigkísérheti a társasági élet mozzanatait, bepillanthat a rendezvényekbe, figyelemmel kísérheti, melyik hölgy melyik úrral táncol és flörtöl, ki kinek ki udvarol, de valójában nem rághatja le a körmét az izgalomtól. A regény egy pontján Catherine meghívást kap a regény címéből ismert klastromba, vagyis ahhoz a családhoz, amelynek tagja az az úriember, aki a lánynak megtetszett. És, bár ez az érzelem kölcsönös, azért nem izzik a tűz, sőt, valójában a fellángolást sem érezni. A két szerelmest aztán elválasztják, amit sem a lány, sem az olvasó nem ért, hogy miért. Ekkor már alig van hátra 30 oldal a regényből, de nekem ez volt az a pont, amikor a történet során először elkezdett érdekelni valami. Az, hogy vajon miért bántak el ilyen csúnyán a lánnyal. Nem kellett sokat várnom, ez hamar kiderült, igaz, elég kurtán-furcsán ért véget a történet, amelynek a végén természetesen minden jóra fordult. De addig, szerintem semmi olyan nem történt, ami érdekes és élvezetes. Pedig ott a klastrom, ami felkelti Catherine érdeklődését, van egy kis eső, sötétség, titokzatosság, izgalom, a lány nyomozgat, hátha valami rejtélyre bukkan, de a klastromnak, sajnos, nincs igazán titka. Számomra elég unalmas volt a regény, egyszer el lehet olvasni, és egész hamar túl lehet jutni rajta, mert nem hosszú, 356 oldal, de nagyon ritkán írt sorokkal.

A klastrom titka című regényre biztosan nem fogok úgy emlékezni, mint akár a Büszkeség és balítélet, akár az Értelem és érzelem című könyvekre. Azokban a regényekben, emlékeim szerint, sokkal karakteresebbek a szereplők, fordulatosabb a történet, az érzelmek folyamata pedig sokkal kidolgozottabb, ez által a sztori  mindkét regényben hihetőbb, érdekesebb és izgalmasabb is.

Jane Austen A klastrom titka című könyvének elolvasásával én a könyves kihívás 2. pontját teljesítettem, mert ez egy klasszikus, romantikus könyv. De teljesíthető vele a lista 9. pontja is, mert a könyvet nő írta, a 13. pont, mert ez a történet egy másik országban játszódik, ha valakinek egy egész napja van az olvasásra, akkor teljesítheti a lista 27. pontját is, mert szerintem ezt a könyvet akár egy nap alatt is el lehet olvasni, kipipálható a lista 34. pontja is, mert van benne egy kis szerelmi háromszög is, és a lista 44. pontja is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A klastrom titka nem lett a kedvenc romantikus regényem, nem találtam benne semmi érdekeset. Ezek után lehet, hogy újra elolvasom az Értelem és érzelem és a Büszkeség és balítélet című könyveket, hogy megtudjam, vajon miért emlékszem rájuk olyan szívesen, egykor a könyvek vagy a belőlük készült film tetszett annyira, hogy most a kihíváshoz romantikus könyvként Jane Austent választottam. De nem ebben az évben olvasom újra az Austen-könyveket. Most, a Nagy Könyves Kihívás során kizárólag olyan könyveket választok, amelyek számomra még ismeretlenek. 

Feketén-fehéren

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONHATODIK KÖNYVE – Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót

A könyvvel való találkozásom története éppen úgy kezdődött, mint Richard Russo könyvével, A múlt fogságában című regénnyel (amelyről egy korábbibejegyzésemben írtam): a könyves kihíváshoz egy Pulitzer-díjas regényt kerestem. Mint már írtam, ezek közül több könyv is felkeltette az érdeklődésemet, és több regényről elolvastam, miről szól, hogy megtudjam, vajon tényleg érdekelne-e. Bár a lista ezen pontjához csupán egyetlen könyv választható, több Pulitzer-díjas regényt is kerestem, sőt, ki is kölcsönöztem a könyvtárból. Köztük volt Harper Lee könyve is. A Ne bántsátok a feketerigót című regényről már hallottam, és mindenkitől kizárólag jót. Úgyhogy elhatároztam, hogy mindenképpen elolvasom. Biztos voltam benne, hogy ezzel a könyvvel teljesítem a kihívás azon pontját, mely szerint el kell olvasni egy Pulitzer-díjat nyert alkotást.

A könyv egy gyermek szemszögéből mutatja be a történetet. A kislány, Scout fiútestvérével, Jemmel nyári vakációját tölti a harmincas évek Amerikájában, egy alabamai kisvárosban. Apjuk, Atticus, aki ügyvéd, anyjuk halála óta egyedül neveli őket. A kislány és a fiú nagyon jó testvérek, ez minden mozdulatukból kiderül. Aranyosak, szeretetreméltóak, és okosak, úgy élik mindennapjaikat, mint a többi gyerek, talán a fantáziájuk kicsit élénkebb az átlagnál, így, amikor csatlakozik hozzájuk egy a vakációját a városban töltő harmadik gyermek, Dill is, színdarabokat játszanak. A nem kis gúnnyal átszőtt történetek főszereplője egyik szomszédjuk, a titokzatos Boo, a zárkózott férfi, akiről sokat tudnak, de még soha nem látták, a gyerekekben ezért egyszerre él a kíváncsiság és a félelem. Az olvasó persze tudja, hogy Boo nem rossz ember, a történet sejteti, hogy a mumusnak tartott férfi az, aki rendszeresen apró ajándékokat helyez el az út menti fa odújában, hogy azzal a két gyermeknek örömet okozzon. 

A regényben a gyermekek apja mindent megtesz, hogy fiát és lányát tisztességre, becsületre és szeretetre nevelje, ami nem könnyű abban a városban, ahol elharapódzik a fajgyűlölet, a történetet átszövi a fehérek és feketék közötti ellentét. A regényben aztán hirtelen ez kerül középpontba. A félelmetes Boo alakját egyik napról a másikra elfelejtik a gyerekek (ez az olvasónak, legalábbis nekem egy kicsit furcsa volt, mert addig Scout és Jem állandóan szegény Boo dolgain szórakozott, de közben sejtettem, hogy azért Boo a történetből csak ideiglenesen, nem végleg tűnik el), mert családjukat támadják, apjukat négerbarátnak titulálják azért, mert ügyvédként elvállalja egy fehér nő megerőszakolásával vádolt fekete férfi védelmét. A regényben a kegyetlen fajgyűlölet az ártatlan gyermeki gondolatokon keresztül tárul az olvasó elé, ami különlegessé teszi az egyébként sem mindennapi történetet.

A regény nagyon tetszett. Az idén, a Nagy Könyves Kihívás során olvasott regények közül most már ez a kedvencem. Nem tudtam, de kiderült, hogy a regényből film is készült, elképzelhető, hogy megnézem. Bár, a könyvek után a filmekben gyakran csalódom. De, ha időm engedi, azért szánok majd rá egy-két órát. Mert azért egy Oscar-díjas filmről beszélünk. 

De ami ennél is érdekesebb: kicsit utána olvastam a könyvnek és a szerzőnek, akiről megtudtam, hogy ez a könyv az első és egyetlen regénye. Most viszont kiderült, hogy van másik könyve is, amit nemsokára kiadnak. Annak ellenére, hogy a szerző, Harper Lee korábban azt vallotta, több könyvet nem akar írni. Valójában nem is írt. Egy eltűntnek hitt, korábbi kéziratának bukkantak nyomára, amelyről nem tudták, hol van. Ez a könyv az első regény kislány alakjának, Scoutnak a felnőttkori története, vagyis a Ne bántsátok a feketerigót folytatása, annak ellenére, hogy a kiadásra váró kézirat hamarabb született meg. Harper Lee ma 88 éves és egy otthonban él. Állítólag számára is meglepetés volt a kézirat előkerülte, és örül annak, hogy megjelenik egy újabb könyve. Azt is állítják, hogy a Ne bántsátok a feketerigót valójában egy tervezett trilógia első része. Hogy mi az igazság, nem tudni. Egy azonban biztos: ha lesz újabb Harper Lee könyv, biztosan elolvasom!

A Ne bántsátok a feketerigót című könyv elolvasásával a Nagy Könyves Kihívás 18. pontját teljesítettem, mert ez egy Pulitzer-díjas mű. De választható a lista 9. pontja, mert a könyvet nő írta, a 3. pont, mert a regényből film is készült, a 13. pont, mert a történet egy másik országban játszódik, ha valaki mindig is szeretett volna eljutni Amerikába vagy konkrétan Alabamába, akkor kipipálhatja vele a lista 29. pontját, a regény vége akár meg is ríkathat valakit, az választhatja a 38. pontot, de választható a 41. pont is, mert aki ezt a könyvet nem olvasta, az még Harper Lee-től nem olvasott semmit, és a 44. pont is teljesíthető a regénnyel, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Mindenkinek jó szívvel ajánlom Harper Lee könyvét. Nem véletlen a Pulitzer-díj és az sem, hogy a Ne bántsátok a feketerigót világszerte 40 millió példányban kelt el. Szerintem aki elolvassa, nem fog csalódni.

Felén innen, felén túl

2015. Nagy Könyves Kihívása felének teljesítése, vagyis 25 könyv elolvasása után újra csak azt mondhatom, amit korábban a bejegyzésemben is írtam, 10 könyv és 20 könyv elolvasása után: jó ötletnek tartom a kihívást és nagyon élvezem! De, hogy ne ismételjem magam, úgy döntöttem, most nem az élményeimet írom meg, hanem megpróbálok felállítani egy top listát, azaz kiválasztom azokat a könyveket, amelyek eddig a legjobban tetszettek.

Legyen most egy 10-es lista:

1. Richard Russo: A múlt fogságában

   

2. Maggie O’Farrell: Miután elmentél

   

3. John Updike: Brazília

     

4. Agatha Christie: A váratlan vendég

     

5. Somerset Maugham: Színház

     

6. Guy de Maupassant: Erős, mint a halál

     

7. Richard Adams: Gesztenye, a honalapító

     

8. Jóka Anna: 4447

     

9. Marga Minco: Keserű fű

     

10. Anne Frank naplója

   

Végezetül álljon itt mégis egy kis szöveges értékelés: sok élményt köszönhetek a könyves kihívásnak. Ha nincs a lista, nincsenek feltételek, a 25 könyv közül van néhány, amelyet lehet, hogy életem végéig sem olvasok el, mert soha nem akad a kezembe. Kár lett volna, ha így történik. Mert több új szerzőt fedeztem fel, akiknek szívesen olvasom a könyveit, és lett egy új kedvenc kortárs szerzőm, Richard Russo személyében.

Nem kérdés, hogy folytatom a kihívást! 

Édes élet

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK  HUSZONÖTÖDIK KÖNYVE – Carol Matthews: A csokoládéimádók klubja

Vicces könyvet kerestem, így került a kezembe Carol Matthews: A csokoládéimádók klubja című regénye. A könyves kihívás vicces kategóriájánál elsőként arra gondoltam, hogy Rejtő Jenő valamelyik könyvét kellene elolvasni, szerintem sokan vagyunk úgy vele, hogy a vicces könyvről egyből Rejtő ugrik be. De, be kell vallanom, nem volt hozzá sok kedvem. Sok-sok évvel ezelőtt elolvastam Rejtő két könyvét is, de nem találtam őket túl érdekesnek, még igazán viccesnek is. Úgy értem: én nem az ilyen vicceket szeretem. De, hogy jót is írjak Rejtőről: van egy kötetem, amely a bohózatait gyűjti össze, és azt a könyvet nagyon szeretem. Valójában választhattam volna azt is, de azt a kötetet már „rongyosra” olvastam. Úgyhogy keresgetni kezdtem, hátha találok az ízlésemnek megfelelő vicces könyvet.

Először körülnéztem az interneten, hogy a könyves kihívással foglalkozó weboldalak milyen könyvet ajánlanak a vicces kategóriához, és a címek közül többet is feljegyeztem. Aztán elmentem a könyvtárba, és a kiírt kötetek közül Carol Matthew: A csokoládéimádók klubját találtam meg. A történet könnyednek tűnt, a borítója csábító volt, gondoltam, elolvasom.

A könyv fülszövege szerint egyes nők vásárlásfüggők, mások elepednek egy finom pezsgőért. Van, akinek elég a kedvenc könyve, mások vadul partiznak. Lucy Lombard, a könyv főszereplője, csak egy valaminek nem tud ellenállni, a csokoládénak - a krémes és édes mennyei örömöknek. Lucy szerint a csoki jó fejfájásra, meggyötört lélekre, összetört szívre, és az élet egyéb apró bosszúságaira. Egy falat töltött vagy fekete csoda, és máris ízesebb a világ. Három hasonlóképpen csokihívő barátnőjével meg is alakítják a Csokoládéimádók Klubját, ahol hetente kibeszélhetik; ha lelépett a pasi, ha nyomul a főnök, ha kiállhatatlan a férj, vagy betoppan a szőke herceg...

A regény tényleg erről szól. A barátnők időről időre összejönnek, és finomabbnál finomabb csokoládékat esznek, miközben kitárgyalják az „élet nagy kérdéseit”. Ha bármelyiküknek megoldhatatlan vagy éppen megoldást igénylő problémájuk akad, sms-ben értesítik egymást, hogy sürgős találkát tartanak a csokoládé klubban. A probléma persze minden esetben egy férfi. A partner, aki a nőt megcsalja, a férj, aki számára már nem fontos a testiség, vagy éppen egy másik férj, aki szerencsejátékon elveri a család pénzét. A regényben valóban vannak vicces és kimondottan mókás helyzetek, a csokiimádó nők ugyanis minden eszközt bevetnek, hogy megoldják a problémáikat, párkapcsolataikat vagy házasságaikat. A könyv könnyed, szórakoztató, persze komoly problémákat is felvet, amely tönkretesz egy párkapcsolatot, de azért ezekben nem mélyül el az olvasó.

Carol Matthews regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 8. pontját teljesítettem, mert ez egy vicces könyv. De választható a lista 9. pontja is, mert ezt a regényt nő írta, a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott, a 13. pont is, mert ez a könyv egy másik országban játszódik, és a lista 24. pontja is, mert ezt a könyvet, szerintem, akár a borítója alapján is ki lehet választani.

A csokoládéimádók klubját elsősorban nőknek ajánlom, ez, szerintem tipikusan női könyv. Aki egy kis szórakozásra vágyik, olvassa el. De, vigyázat, olvasás közben elkerülhetetlen, hogy az ember esze a csokoládén járjon!

Miután elmentél

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONNEGYEDIK KÖNYVE – Maggie O’Farrell: Miután elmentél

A találkozásom Maggie O’Farrell regényével a véletlen műve volt. Egy másik könyvért indultam ugyanis a könyvtárba. Akkor még a könyves kihívás „vicces” könyv kategóriájához kerestem egy kötetet, amit az interneten a lista ezen pontjához ajánlottak, azt a könyvet pedig John O’Farrell írta. Keresgettem hát a könyvtár polcán az O’Farrell-könyvek között, de a kinézett könyvet nem találtam. Megnézegettem a többit, már csak kíváncsiságból is, és belelapoztam a Miután elmentél című regénybe. Két-három lapra rátekintettem, beleolvastam, és valamiért úgy gondoltam, ez a könyv engem érdekelhet. Nem igazán tudtam, hogy a könyves kihívás melyik pontjához illik majd, de, gondoltam, valamelyikhez biztosan. Odacsaptam hát a többi kiválasztott könyvem mellé, és akkor vettem észre, hogy ennek a könyvnek a szerzője nem is John, hanem Maggie O’Farrell. De, úgy gondoltam, nem számít! Végső esetben kipipálom vele a listán azt a pontot, hogy „egy könyv, amit egy nő írt”. Kivettem hát a könyvtárból. És nem tettem rosszul.

Mielőtt belekezdtem a könyvbe, utána néztem, ki is a szerző. Magyar nyelvű oldalt nem találtam róla, de egy angol nyelvű oldalon kiderült, hogy egy Észak-Írországban született, Walesben és Skóciában felnőtt, középkorú írónő, aki korábban újságíróként dolgozott. A férje is író, vele és gyermekeivel jelenleg Edinborough-ban él. Eddig hat regényt írt, a Miután elmentél az első regénye.

A regény története szerint a Londonban élő Alice egyszer csak úgy dönt, hogy elutazik húgaihoz Skóciába. Megérkezik az állomásra, de épp csak egy kis időt tölt velük, hirtelen meggondolja magát, vonatra ül, és visszautazik Londonba. Amikor elindul otthonról, baleset éri, egy autó elé lép, ami elgázolja. Alice kómába kerül. Kórházban ápolják, ahol a hozzátartozói, szerettei folyamatosan látogatják. Az orvosában, a szüleiben és a testvéreiben is felmerül, hogy Alice talán nem véletlenül került az autó alá. Öngyilkosságot gyanítanak. S hogy miért? A könyv lapjain a folyamatos visszaemlékezésekből kiderül. Feltárul a múlt, megismerhetjük Alice gyermekkorát, sőt, édesanyja és nagyanyja életútját is, mely során, mint egy puzzle, úgy áll össze a történet. Nem véletlenül fogalmazok úgy, hogy „puzzle”. A regény jelenetei ugyanis úgy össze vannak keverve, mint ahogy véletlenszerűen összekeverednek a puzzle-darabok. A sztorit össze lehet rakni, de, a regény szerkezetét nézve, nem nagyon értettem, hogy egy-egy részt miért éppen az a bizonyos másik követ. A szereplők múltja nagyon össze van keverve, sok helyen nem láttam benne logikát. Én magam is „visszaemlékezős” regényeket írok. Mindhárom könyvem, a Napfényes Riviéra, az Incognito és a Hepi Börszdéj cselekményét is a szereplőim visszaemlékezésein keresztül ismerhetik meg az olvasók. De én egy-egy emlékképet mindig a jelenhez kötök, és a múlt eseményei, képsorai a regény során a jelenből visszatekintve, időrendi sorrendben villannak fel. Maggie O’Farrell regényében ez teljesen másképp van, és, őszintén szólva, zavart. Pedig magát a regényt érdekesnek tartottam. Persze, még így sem mondom, hogy nem tetszett, mert tetszett és lekötött. Ezek után kíváncsi lennék az írónő más könyveire is. Ha nem is a könyves kihívás során, de biztos, hogy valaha olvasok még könyvet Maggie O’Farrelltől. Persze, az sem kizárt, hogy még idén sor kerül rá.

A regény olvasása közben egy ponton teljesen egyértelművé vált, hogy a könyv a kihívás melyik kategóriájához illik majd. Mert ez egy olyan könyv, ami megríkatott. Azt nem mondom, hogy zokogtam, de azért egy-egy oldal elolvasásánál kicsordult egy-egy könnycsepp. Nem egy vidám történet, akkor pedig igazán szomorú, amikor a főszereplő, Alice elveszíti a férjét, és − szerintem teljesen természetes és emberi, hogy − a történtek fölött nem tud napirendre térni.

„”Az élet megy tovább”, mondták nekem nagyon sokan. Igen, az a rohadt élet tényleg megy tovább, de mi van, ha nem akarom? Mi van, ha én meg akarom állítani, mozdulatlanságban tartani, sőt vissza akarok menni, az ár ellen úszva, a múltba, mert nem akarom, hogy múlttá váljon? „Majd kihevered” − ez volt a másik. De én nem akartam kiheverni. Nem akartam hozzászokni a tényhez, hogy meghalt. Ezt akartam a legkevésbé.”

A Miután elmentél című könyv elolvasásával így én a könyves kihívás 38. pontját teljesítettem, mert ez a könyv megríkatott. De teljesíthető vele a lista 9. pontja, mert a könyvet nő írta, a 13. pont, mert a történet egy másik országban játszódik, ha valaki − úgy, mint én − eddig még nem olvasott Maggie O’Farreltől semmit, akkor kipipálhatja a lista 41. pontját, és a 44. pontot is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A Miután elmentél története mai, és sok benne az olyan mindennapi probléma, ami befolyásolja az ember érzelmeit, és megváltoztatja az életét. Nem egy vidám könyv, de életszerű. Azzal együtt, hogy nehezen követhetők az időbeni ugrások, tetszett. Aki szereti, ha egy regény történetét mozaikokból kell összerakni, annak ajánlom a Miután elmentél című könyvet, de annak ajánlom a saját könyveimet, a Napfényes Riviéra, az Incognito és a Hepi Börszdéj című regényeket is, azok elolvasásakor is lehet "rejtvényt fejteni". 

A szellemek megmutatják

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONHARMADIK KÖNYVE – Charles Dickens: Karácsonyi ének

A Nagy Könyves Kihívás listájának egy konkrét pontjához kerestem könyvet akkor, amikor eszembe jutott Charles Dickens Karácsonyi ének című regénye. A kihívás során ugyanis el kell olvasni egy olyan könyvet is, ami karácsonykor játszódik. Végignézve a könyves polcomon rátaláltam Agatha Christie krimijeire, a Karácsonyi puding és a Poirot karácsonya című könyvekre, így először arra gondoltam, hogy ezek közül olvasom el valamelyiket. De aztán a közösségi portálon egy olvasásról, könyvekről szóló posztomhoz hozzászólva egy ismerősöm ajánlotta Dickens Karácsonyi ének című könyvét, amit eddig még nem olvastam el. Akkor határoztam el, hogy a kihívást teljesítésekor inkább ezt a regényt választom.

A történet főszereplője Ebenezer Scrooge, egy uzsorás. Fösvény, lelketlen milliomos, aki utál minden szépet és jót, így a karácsony ünnepét, és az arra való készülődést is gyűlöli. Mindössze két ember van az életében. Az egyikük Fred nevű unokaöccse, akivel alig tartja a kapcsolatot, a másik Bob Crachit, saját rosszul fizetett és agyondolgoztatott alkalmazottja. A regény elején már karácsonyi hangulatba cseppenhet az olvasó, mindenki az ünnepre készül, amire egyedül csak Scrooge, az uzsorás legyint, számára semmit nem jelent a karácsony, ünneplésre nem gondol, arra pedig pláne nem, hogy alkalmazottját a karácsony alkalmából egy kis plusz pénzzel megjutalmazza. Sőt, még unokaöccsének is nemet mond, aki kedvesen meghívja őt a családjához, hogy üljenek együtt az ünnepi asztalhoz. A regény főszereplője szokása szerint egyedül készül, illetve éppen hogy nem készül a karácsonyra, s lelketlensége miatt meglátogatja három szellem: az elmúlt karácsonyok szelleme, a jelen karácsony szelleme és a jövő karácsonyainak szelleme. Az első szellem a Scrooge gyermekkorát idézi fel, az elmúlt karácsonyokat, és az akkori történéseket felidézve ad magyarázatot arra, hogy a férfi miért vált olyanná, amilyen. A jelen karácsony szelleme családok otthonaiba invitálja a főszereplőt, megmutatja, hogy unokaöccse és alkalmazottja hogyan ünnepel családi körben, kevés pénzből, de annál nagyobb szeretetben. A harmadik szellem, a jövőbe repíti a zsugori férfit, és azt mutatja meg, milyen lesz a jövő, ha Scrooge nem változtat viselkedésén. Ez a szellem a legfélelmetesebb. Több tragédiát is előrevetít, sőt egy halottat is mutat, akiről senki nem beszél sem sajnálattal, sem szeretettel, sőt, akinek a halála mindenki számára öröm. A férfit önmagával szembesíti, hiszen a halott nem más, mint Scrooge, és ez a felismerés még a lelketlen ember számára is megrázó. A regény vége happy end: Scrooge a szellemek hatására megváltozik. 

Dickens regényében a kedvenc jelenetem az anyagilag szerény körülmények között élő család karácsonyi vacsorájának története. Lehet, hogy különös, de kedvem lenne velük ünnepelni a karácsonyt.

Charles Dickens regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 45. pontját teljesítettem. De a karácsonyi énekkel teljesíthető a lista 3. pontja is, mert a könyv alapján film is készült, kipipálható a 23. pont, mert a regény egy több mint 100 éves mű, a 44. pont, mert ez a regény eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott, és a lista 13. pontja is, mert ez a történet egy másik országban játszódik, és a 27. pont is, mert ezt a könyvet egy nap alatt el lehet olvasni. Azt is el tudom képzelni, hogy valakit ez a könyv megríkat, az választhatja a kihívás 38. pontját is.

A történet tanulságos. Bár nem kimondottan idéz karácsonyi hangulatot, az ünnep előtt is érdekes lehet elolvasni, a ma emberét is gondolkodásra késztetheti, és sokakat megfékezhet, rádöbbenthet arra, hogy az ünnepen nem az ajándékok és a pénz értéke a fontos, hanem az, hogy a család együtt legyen, és jó legyen a hangulat.

Boszorkányok márpedig vannak!

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONKETTEDIK KÖNYVE – John Updike: Az eastwicki özvegyek

Most nehezen kezdtem az íráshoz. Megint csak Updike könyvéről írok, de, most nem jön könnyedén a mondandóm. Azt egy korábbi bejegyzésemben, sőt, már nem is egy bejegyzésemben írtam, hogy John Updike a kedvenc íróm. Nagyon sok regényét szeretem, leginkább a Nyúl-sorozatát, de kedvencem még a Párok, a Gyere hozzám feleségül, Az eastwicki boszorkányok, az Ilyen boldog se voltam, és most, a könyves kihívás során is olvastam Updike regényeket – ezekről írtam is a blogomban -, ilyen volt a Brazília, és az S. Most pedig itt egy újabb Updike-könyv, Az eastwicki özvegyek.

Aki nem ismeri Updike-ot, annak sem nehéz kitalálni, hogy Az eastwicki özvegyek Az eastwicki boszorkányok című regény folytatása. Az eastwicki boszorkányok tetszett, egy különleges Updike-regény. Egy igazán jó ötlet megvalósítása. Nem véletlen, hogy egy nagysikerű film is készült a regényből, sőt, én olyan szerencsés vagyok, hogy színpadon is láttam a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Az eastwicki boszorkányok mindhárom formában tetszett.

Az eastwicki özvegyek történeténél jó nagyot, több mint 30 évet ugrunk előre az időben, akkor találkozunk újra a három „boszorkánnyal”, és ismerjük meg azt, hogyan él most Alexandra, Jane és Sukie. Az eltelt 30 év alatt a három elvált nő mindegyike újra férjhez ment, már egyikük sem Eastwickben él, és mindhárman elvesztették férjüket, megözvegyültek. Megözvegyülésük a közelmúlt, ekkor találnak újra egymásra. A regényből kiderül, hogy közben persze leveleznek egymással, ha nem is folyamatosan és nem is gyakran, de azért tudnak egymásról. Most, az özvegység pedig jó apropó arra, hogy ismét találkozzanak. A három nő tehát újra egyedülálló és újra magányos. Alexandra tűnik fel először a színen, aki utazgat, a történet kezdetekor éppen Kanadában jár. Alexandrához folyamatosan csatlakoznak a régi barátnők, és az újabb utazási helyszínek, először Egyiptom, aztán Kína, majd jön a nagy ötlet: menjenek el hárman újra régi városukba, boszorkányságaik helyszínére, Eastwickbe. Az ötlet nagyon jó: hát persze, hogy az olvasó a három nővel a régi helyszínen, Eastwickben szeretne találkozni. De, miután elolvastam a regényt, azt mondom: jobb lett volna, ha sokkal több dolog történik velük. Sajnálom, én már csak ilyen vagyok: szeretem, ha a regényekben zajlanak az események.

Egy könyv folytatása – nem könnyű dolog. A második történet általában mindenből, könyvből és filmből is rosszabb, legalábbis nem úgy sikerül, mint az első. A folytatás megkívánja az ismétlést, s ha ugyanaz a séma, már nem újszerű, sőt, gyakran unalmas. Updike eastwicki özvegyeiről sem hallottam túl jó véleményeket, sokan mondták azt, hogy unalmas, és meg sem közelíti az első regényt. Úgyhogy ezt a könyvet a könyves kihívás teljesítésénél kimondottan ahhoz a ponthoz választottam, hogy egy olyan könyv, amelyről rossz véleményeket hallottam. Én mégis bizakodó voltam, méghozzá két ok miatt is. Az egyik, hogy Updike igenis írt már folytatásos regényt, ott a Nyúl-sorozat, ami a kedvencem. Ott nem ugyanarra a sémára írta sorban a könyveket, hanem egyszerűen folytatta a főhőse történetét. Gondoltam, nem lesz ez másképp a boszorkányokkal sem, egyszerűen folytatódik a három nő élete, amit Updike írt meg, hát miért lenne rossz? De, most, hogy elolvastam a könyvet, én is azt mondom: untam.

Különösen a regény első harmada unalmas, amikor az időt előbb csak Alexandra, aztán már a többi nő is utazgatással tölti. A kanadai út még hagyján, mert ott még épp csak bekapcsolódunk a történetbe, ami ugye 30 évvel későbbi, mint ahogyan az olvasó Alexandrát egykor megismerte, és ott még csak tapogatózunk, hogy mi is történhetett azóta a három nővel, vannak utalások a régmúltra, és tényleg kiderül, hogy azóta hogyan élnek, de az egyiptomi útnál nekem már zavaró a sok leírás, egyrészt mert cseppet sem tartozik a cselekményhez olyan részletességgel, amilyen részletességgel az író ecseteli, hogy a turisták számára éppen mi látható, elég lenne a nevezetességeket megemlíteni, másrészt azért zavaró, mert amit Updike leír, azt az ember tudja, mert tanulta történelemből és művészettörténetből, és nem az egyetemen, hanem emlékeim szerint még általános iskolában. Fel is merült bennem, hogy vajon Updike miért nem épít az olvasó Egyiptommal kapcsolatos műveltségére, vajon az amerikaiak mindezt nem tudják? Szóval szerintem teljesen feleslegesek a leírások, amelyek így unalmasak is. Aztán, nagy nehezen (nem véletlenül fogalmazok így, tényleg így éreztem, bár írhatnám, hogy sok felesleges oldalak után) találkozik a három nő és újra ott vannak a régi, megszokott helyszínen, Eastwickben. Ott éppen már történnek dolgok, felbukkannak régi ismerősök, ami rendjén van, mert éppen ezt várjuk a regénytől, de azért nem történnek eget rengető dolgok – írom ezt annak ellenére, hogy a regényben még valaki meg is hal. Ennek ellenére azt mondom: akkor sem történnek olyan dolgok, amelyek igazán lekötnének. Boszorkányság, varázslat? A régen elrontott helyzet helyreállítása miatt van rá kísérlet, amelynek következményeként az történik, amiről Updike azt gondolja, hogy ennyi év után történnie kell. Ezzel nincs gondom. Csak olyan eseménytelen, amíg odáig eljutunk. És egy-egy mondatot leszámítva még olyan igazi, „idős nős”, „özvegyes”, tapasztalatból eredő, nagy „életigazságnak” vélt megállapítások, női vélemények sincsenek, kivétel mondjuk, hogy „A nők végül örökül veszik a világot, a férfiak meg hadd süllyedjenek bele még siralmasabban az erőszakról és hatalomról szőtt ábrándjaikba.”. Ja: és nekem nagyon hiányzik a sztoriból Darryl Van Horne. Azt gondoltam, a boszorkányok legalább újra találkoznak vele. És lesz valamilyen új viszonyrendszer. Éppen amiatt, hogy most már minden más. Mert eltelt 30 év. És mert semmi nem lehet már olyan és úgy, mint ahogyan egykor. De a férfi nem szerepel a regény folytatásában. Nekem hiányzik.

Nem azt mondom, hogy Az eastwicki özvegyek egy igazán rossz könyv, de Updike-tól csalódás, és Az eastwicki boszorkányok folytatásaként sem tudok mást írni, csak azt, hogy szintén csalódás. Valami nagyon jót vártam, amit nem kaptam meg.

John Updike Az eastwicki özvegyek című regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 31. pontját teljesítettem, mert erről a könyvről rossz véleményeket hallottam. De a könyvkihívás több pontja is teljesíthető vele. Köztük a 13. pont, mert ez a regény egy másik országban játszódik, éppen kipipálható a 39. pont is, mely szerint ez egy varázslatos könyv, mert van benne varázslat, de teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott. Ha valaki pedig világ életében el szeretett volna jutni Amerikába, Kanadába, Egyiptomba vagy Kínába, akkor választhatja a lista 29. pontját is, mert ez a regény ezeken a helyszíneken játszódik.

Az eastwicki özvegyek egyébként John Updike 2009-ben, halála évében íródott, utolsó regénye. Ez a könyv nekem csalódást okozott, ennek ellenére nem beszélek róla le senkit, aki olvasta Az eastwicki boszorkányokat, és kíváncsi a folytatásra, vegye a könyvet a kezébe, mert akkor megtudja, hogy mi történik 30 év múlva a három nővel, Updike szerint hogyan alakul Alexandra, Jane és Sukie sorsa. Valójában én sem bántam meg, hogy elolvastam.