A mai fiatalok...

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK TIZENHARMADIK  KÖNYVE – Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi – Kezdet

Kezdhetném azzal,  hogy nem gondoltam volna, hogy felnőttként tizenéveseknek szóló könyvet fogok olvasni, azt meg pláne nem, hogy elolvasom A Szent Johanna Gimi című könyvet. De ez, így azért nem igaz. Mert hallottam erről a könyvről, sőt, a teljes sorozatról, és azt is hallottam, hogy szeretik a fiatalok. És engem mindig is érdekelt, hogy milyen könyv az, amit sokan kedvelnek. Úgyhogy igenis, gondoltam rá, hogy egyszer elolvasom A Szent Johanna Gimit. Majd. Egyszer. Talán. Amikor épp nem mást olvasok. Egy társaságban egyébként egyszer szó esett erről a könyvről, egy gyermek- és ifjúsági irodalommal foglalkozó tanárnő említette, és én gyorsan megkérdeztem tőle, hogy olvasta-e, és hogy milyen. Azt mondta: nem rossz. És hogy szeretik a fiatalok. Én mindjárt visszakérdeztem, hogy van-e olyan jó, mint az Abigél. Azt felelte: nincs. Ez persze cseppet sem lekicsinylés. Nem volt az a tanárnő részéről sem. Nem könnyű feladat olyan jó regényt írni, mint az Abigél. Ember legyen a talpán, aki olyan jót ír! És nem is kell a két könyvet összehasonlítani, csupán felmerült bennem: vajon okoz-e ez a gimnáziumban játszódó regény akkora élményt a tizenéveseknek, mint egykor nekünk az Abigél. A tanárnővel folytatott beszélgetést csak azért említettem, hogy világossá váljon: miért is nem vettem azonnal a kezembe A Szent Johanna Gimit. Ha azt a választ kapom, hogy igen, ez van olyan jó, mint Szabó Magda könyve, akkor nyilván rohanok a könyvesboltba. Mert imádom az Abigélt. Na, de azt ki nem imádja? Persze, nem tudom… Mert valójában nem tudom, mit olvasnak ma a fiatalok. Az viszont tény: én elolvastam A Szent Johanna Gimi első kötetét, amelynek alcíme a Kezdet. És lehet, hogy ez még csak a kezdet…

Valójában azzal kellett volna kezdenem, hogy kerestem egy könyvet a Nagy Könyves Kihívás azon pontjához, hogy „egy könyv, amely egy gimnáziumban játszódik”. Hát, persze, hogy az Abigél ugrott be elsőként! Hiszen az egyik kedvenc regényem. Mint ahogyan Szabó Magdától még sok más könyv is. Még általános iskolás voltam, amikor egy tavaszi szünetben adták a televízióban az Abigél című tévéjátékot. Azonnal megszerettem. Kértem is a szüleimet, hogy vegyék meg nekem könyvben is. Megkaptam, és rögtön el is olvastam. De nemcsak én, hanem az összes barátnőm. Akkoriban nagy divat volt a suliban az Abigél. Mint most sok középiskolában A Szent Johanna Gimi. Szóval… kerestem a gimnáziumban játszódó könyvet, de nem akartam „ezredjére” is elolvasni az Abigélt. Tényleg nagyon szeretem, van olyan rész, amit már kívülről tudok, és bármikor szívesen újra olvasom, de most nem: elhatároztam, hogy a könyves kihívás során, ha tehetem, olyan könyveket veszek a kezembe, amelyeket ez idáig még nem olvastam. Ezért mondtam nemet Szabó Magda regényére. És akkor eszembe jutott A Szent Johanna Gimi. Úgy gondoltam: mikor máskor, ha nem most!

Kaptam tehát egy kölcsönkönyvet. Én legalábbis úgy gondoltam, hogy egy könyvet kapok. Gondoltam, elkérem az első részt, és kipipálom vele a könyves kihívás egyik pontját. No és közben kielégítem a kíváncsiságomat: mi is tetszik ma a tizenéveseknek. Az egyik kollégám hozta is otthonról a kért könyvet, sőt, meglepetésemre kettőt is. És a lánya üzenetét: szívesen kölcsönadja az első részt, de elküldi az ötödiket, is, mert azt is el kell olvasnom. Az ugyanis a legizgalmasabb, mert abban jönnek össze… Hogy ki kivel, azt akkor még nem tudtam. De nem baj, így volt érdekes! Sőt: még annál is érdekesebb!

 Elkezdtem olvasni a könyvet. „Egy gimi, ahová mindenki szívesen járna…” – olvasható az első kötet címlapján. És tényleg. Ahogy olvastam, elképzeltem, hogy biztosan nem lehet rossz a Szent Johannába járni. Mármint aki szeret középiskolába járni, mert ez rólam egykor cseppet sem volt elmondható. Nem szerettem a gimnáziumot. Nem tudom miért, mert maradandóan rossz élmények nem értek, senkivel nem voltam haragban, nem vesztem össze, örömmel eljárok az érettségi találkozókra, ahol még jól is érzem magam. Most, felnőttként semmi rossz élmény nem jut eszembe. Csak valahogy akkoriban nem szerettem mindennap odamenni és olyan dolgokról tanulni, aminek a nagy része nem érdekelt. Azt hiszem, ez volt a gond. Az általános iskola, később a főiskola, az egyetem, majd az újságíró akadémia sokkal több élményt okozott. Ez van: nem szerettem középiskolás lenni. De a könyv olvasásakor félretettem ezeket az érzéseket, úgy vetettem bele magam a történetbe. És történt ott minden: barátság, szerelem, szórakozás, heccelődés, az osztálytársak beszélgetnek, chatelnek, facebook-oznak, szó esik zenéről, sportról, moziról, filmekről, könyvekről, szóval zajlik az élet, ahogy a fiatalok körében a való életben is. Tizenévesen szerethető. Lehet drukkolni, hogy a szerelmesek egymásra találjanak. De milyen más a felnőtt gondolkodás! A főszereplő, Reni a jóképű, vagány, népszerű srácba, Cortezbe szerelmes, közben a komoly gondolkodású könyvmollyal, Arnolddal barátkozik, mert olyan jókat beszélgetnek az olvasmányélményeikről. Úgyhogy én már a regény harmadánál elbizonytalanodtam: értem én, az ötödik rész a legizgalmasabb, mert akkor jönnek össze… De vajon ki kivel? Renáta Cortezzel vagy Arnolddal? Elmosolyodtam: lehet, hogy ez a kérdés csak egy felnőtt olvasó fejében fordul meg? Lehet, hogy csak egy felnőtt gondolja úgy, hogy Cortez mellett Arnold is „benne van a pakliban”?

Hogy mi lesz a történet vége, nem tudom. Az első rész csupán a Kezdet. Ajánlani viszont tudom a fiataloknak. És nemcsak a középiskolásoknak. Sőt: én inkább az általános iskola felső tagozatosainak ajánlanám. Mert szerintem, bár, nem biztos, hogy jól látom, de ma a gimnazisták már komolyabbak, aki olvas, az komolyabb tárgyú könyveket olvas. A gimi utolsó két évében legalábbis biztosan. De szórakozni talán nekik sem rossz A Szent Johanna Gimi. Azért még egy ajánlás, ki nem hagynám: A Szent Johanna Gimi elolvasása után mindenképpen kerüljön sorra az Abigél!

A Szent Johanna Gimi első kötetének elolvasásával én a könyves kihívás 36. pontját teljesítettem, mert ez a könyv egy gimnáziumban játszódik. De választható a lista 6. pontja is, mert a könyv írója még nincs 30 éves, vagy a 9. pont, mert a könyvet nő írta.

Most már csak az a kérdés: kíváncsi vagyok-e arra, hogy Renáta Cortezzel vagy Arnolddal jön össze? (Persze, még mindig gondolkodom, hogy a második verzió csak az én agyamból pattant-e ki…) Mert ha igen, éppen jöhetne a regény ötödik kötete, amelyből ez kiderül. És akkor kipipálhatnám vele a könyves kihívás 6. pontját…  

Színház az egész világ...

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK TIZENKETTEDIK KÖNYVE – Somerset Maugham: Színház

Egy könyv, amiből film is készült. Ilyen könyvet kerestem, természetesen először, ahogyan szoktam, a saját könyvespolcomon. Valójában lett volna ötletem arra, hogy melyik könyvet olvassam el, már többször „szemeztem” vele a könyvesboltban, csak még nem vette meg. Ez a Madison megye hídjai című könyv, amelyből kedvenc filmem, A szív hídjai készült Meryl Streep és Clint Eastwood főszereplésével (erről a filmről írtam „A Nagy Könyves Kihívás első könyve” bejegyzésemben). Szeretném a történetet regényben is elolvasni, csak még nem vettem meg a könyvet. Igazából, amikor kacérkodtam a gondolattal, hogy megvegyem, és már a kezemben is volt az üzletben, csak azért nem tettem meg, mert féltem, hogy a film után csalódást okoz majd − tényleg nagyon szeretem a filmet − (igen, azt feltételeztem, hogy ebből a történetből a film lehet, hogy jobban sikerült, mint maga a regény), mert a könyvet igencsak vékonykának találtam. Márpedig én erről a szerelmi történetről jó hosszan szeretnék olvasni! Szóval: ezért nincs még meg a könyv. Amikor könyvet kerestem a lista 3. pontjához, persze eszembe jutott, hogy máris indulok a könyvesboltba, és megveszem a Madison megye hídjait, csak éppen rossz idő volt… Hát ezen múlt.

Keresgettem  hát a saját könyvespolcomon, ahol több „jelölt” is a kezembe került. Versenybe szálltak Updike eastwicki boszorkányai, csakhogy azt a könyvet már sokszor olvastam, filmen, sőt, színházban is láttam a történetet, a Love Story, azt ugyan még csak egyszer olvastam, filmen viszont már kétszer is láttam, és nem óriási kedvencem, Szabó Magda Abigélje, amit vagy ezerszer olvastam, a film szövegét pedig némely résznél már kívülről tudom, szintén Szabó Magdától Az ajtó, vagy A danaida, mindkettőt imádom, de olvastam és a filmeket is többször láttam, ott volt a Volt egy farmom Afrikában, amit még nem olvastam, de filmen pár hónapja sincs, hogy megnéztem, úgyogy még frissen élt bennem az élmény, az Értelem és érzelem, az Üvöltő szelek, a Jane Eyre, szóval sok-sok romantikus könyv, ami viszont befér a kihívás más kategóriájába is − és, persze lehet, hogy oda sem válogatom be, mert már többször is olvastam őket −, Jókai és Mikszáth regényei, amelyek elolvasásán elgondolkodtam, mert nem ma volt, hogy a kezembe vettem őket, de elvetettem az ötletet, mert olyan könyvet szerettem volna találni, ami még újat mond számomra. És akkor megláttam Maugham Színház című regényét. Még nem olvastam. És a filmre sem emlékeztem, szerintem nem is láttam. A korábbit, és a Szabó István rendezte filmet sem. Jó választásnak tűnt hát ez a könyv. És jó választás is volt!

Már a cím is felkeltette az érdeklődésemet. Nagyon szeretem ugyanis a színházat. Sőt, annál még jobban! Valójában kacérkodtam a gondolattal, hogy a rendezői pályát válasszam. Főiskolás koromban meg is szereztem a színjátszó-rendező szakképesítést, több mint hat éven át színjátszó csoportot is vezettem, úgyhogy volt alkalmam darabokat rendezni. De aztán győzött az újságírás és a televíziózás. Egy-két évig még a tv-riporteri munka mellett is működtettem a színjátszó csoportot, később már nem volt rá időm. De a színházat máig imádom! Nézőként is szeretek a sorokban ülni, de a kulturális magazinom készítésekor is örömmel forgatok színházi előadásokról. Sok éven át írtam magazinoknak színész portrékat, nagyon szerettem azt a munkát, máig felejthetetlen emlék!

 „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő…”

(Shakespeare: Ahogy tetszik)

És tényleg. Pláne Somerset Maguham regényében. „Júlia másképp beszélt magával és másképp az emberekkel.”

Az olvasó már a regény elején egy szerelmi háromszög részese lehet. Mi más ez, ha nem színház? Más zajlik a zárt ajtók mögött, és teljesen más a külvilágban. A férj, a feleség és a szerető is a maga szerepét játssza, és persze mást játszanak egymás előtt. Pláne, ha hárman együtt vannak.

Somerset Maugham 30 év alatt 30 színdarabot írt. Nem csoda, ha jól ismerte a színház világát és a színészeket. A regény szereplője két színész. A férfi szép, de nem igazán tehetséges, a nő viszont annál inkább. Júlia Lambert minden szerepben elkápráztatja a közönséget. A színész és a színésznő között szerelem szövődik, majd házasság köttetik, ez utóbbit inkább a nő szorgalmazza. Aztán belép a képbe a harmadik: a fiatalságán már túljutott, de még mindig igen vonzó színésznő már csupán formális házasságban él impotens, akkor már színidirektor férjével, és beleszeret a színház fiatal könyvelőjébe. Fiatal férfi, idősebb nő kapcsolata ez, ami tőlem távol áll, de a történet tetszik. Én azt mondom, kicsit előre kiszámítható: talán törvényszerű, hogy a fiatal férfi egyszer csak beleszeret egy korban hozzá illő nőbe. Aki szintén színésznő. A lány kevésbé tehetséges, mondhatni, jelentéktelen, de, persze, a világot jelentő deszkák felé kacsingat. A fiatal férfi pedig úgy gondolja: ki más juttathatná oda, mint maga Júlia. A csattanó maradjon talány. Egy biztos: Júlia vérbeli színésznő, így  pályafutása legnagyobb alakítását nyújtja…

A Színház című regény elolvasásával én a könyves kihívás 3. pontját teljesítem, mert ebből a regényből film készült. De választható a könyv a kihívás a 11. pontjához, mert a címe egyetlen szóból áll, a 13. ponthoz, mert ez a könyv egy másik országban játszódik, a 34. pont, mert a regényben szerelmi háromszög van, ha valaki még nem olvasott Maugham-regényt, akkor teljesíthető a 41. pont is, vagy a 44., mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott. Nekem nagyon tetszett, úgyhogy mindenkinek ajánlom ezt a könyvet! Pláne, aki szereti a színházat!

 Egyébként − ha nem is a könyves kihívás során, vagy nem éppen ahhoz a kategóriához, amely azt teljesíti, hogy egy olyan könyv, amelyből film is készült ­− a korábban említett, Madison megye hídjai című könyvet is mindenképpen elolvasom majd. Már csak azért is, mert a történetet annyira szeretem, hogy beleírtam az egyik regényembe is. Incognito című könyvemben az egyik férfi szereplő egy fűzfa alá telepedve ezt a regényt olvassa. 

Csalódtam: nem történt semmi...

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK TIZENEGYEDIK KÖNYVE: Ernest Hemingway: Fiesta

Amikor belevágtam 2015. Nagy Könyves Kihívásába, elég alaposan körülnéztem a könyvespolcomon, melyek azok a könyvek, amelyeket eddig még nem olvastam. Úgy gondoltam ugyanis, hogy kezdetben a saját könyveim közül válogatok, és ezt az évet – ha már elolvasok 50 könyvet − arra használom fel, hogy új könyveket ismerjek meg. Nos, a polcok első alapos átvizsgálása közben került a kezembe Hemingway Fiesta című regénye. Már akkor arra gondoltam, hogy beválogatom az 50 könyv közé. Ez a regény ugyanis a kihívás elég sok feltételének megfelelhet. Aztán, amikor pár elolvasott könyvvel később újra a kezembe vettem, és elolvastam, milyen könyv is ez, akkor tudtam meg, hogy ez Hemingway első regénye. Vagyis egy népszerű szerző első könyve. Amint ezt felfedeztem, már tudtam, hogy ennek a regénynek az elolvasásával teljesítem a Nagy Könyves Kihívás 15. pontját.

Kíváncsi voltam a könyvre. Hemingwaytől én eddig csupán Az öreg halász és a tenger című regényt olvastam. Nem tudom, miért nem vettem utána több könyvet a kezembe Hemingwaytől, mert Az öreg halász és a tenger meglepően nagyon tetszett. Azért írom, hogy meglepően, mert ez számomra tényleg meglepetés volt. A könyvet valószínűleg azért olvastam el, mert angol szakon tanultunk róla, és én akkoriban szinte minden könyvet elolvastam, amelyről amerikai irodalom órán tanultunk. Remek amerikai irodalom tanárunk volt, sok jó könyvvel foglalkoztunk − ellentétben az angol irodalom tanárunkkal, aki kiválasztott egy regényt, azt eredeti nyelven elolvastatta velünk, fél éven át csak azzal foglalkoztunk, és kéthetente szódolgozatot írtunk belőle (egy hétvégére volt, hogy 2000 ismeretlen szó is jutott, amit meg kellett tanulni), úgyhogy halálra untuk a tantárgyat, és utáltuk az órákat (én legalábbis biztosan)   −, nagyon klassz előadásokat tartott, és ez engem, aki mindig nagyon szerette a könyveket, és imádott olvasni, arra ösztönzött, hogy olvassam is el azokat a regényeket és drámákat, amelyekről órán szó esett. Nagyon megszerettem és a mai napig imádom az amerikai irodalmat. Nos, ekkor olvastam el Az öreg halász és a tenger című könyvet, valószínűleg azért, mert az irodalom tanárunk érdekesen mesélt róla. Ennek ellenére nem gondoltam, hogy különösebben tetszik majd − nem hittem, hogy leköt az, hogy egy halász ki szeretne fogni egy nagy halat − de, látva, hogy nem hosszú mű, gondoltam, annyi időt, amennyit elvesz tőlem, mindenképpen megér. Kellemesen csalódtam! Szinte le sem tettem a könyvet, úgy olvastam végig, és lenyűgözött! Gondoltam, a Fiesta is hasonló élményt okoz majd. Őszinte leszek: nem így lett.

A könyvről annyit tudtam, hogy egy társaság vakációzni indul, elmennek Pamplonába, és megnézik a bikaviadalt. A téma nem áll tőlem távol: imádok utazni, nagyon szeretem Spanyolországot − már többször is jártam ott −, bikaviadalt pedig még nem láttam (arra, mondjuk különösebben nem is vágyom), de, gondoltam, most a könyvből megtudom, milyen. Belekezdtem hát. Az első oldalaknál még bizakodó voltam, hiszen tudtam, a társaság előbb-utóbb elindul a Fiestára, aztán elkezdtem unni, később türelmetlenül vártam, hogy most már kell történnie valaminek, de csak tovább unatkoztam, s végül már csak arra vártam, hogy a könyv végére érjek. Ez a regény nem tetszett.

 A könyv fülszövege szerint „Ez a regény az író és a háborút átélt generáció egy részének lelkiállapotát fejezi ki Hemingway jellegzetes módján. Megsemmisültek a korábbi valóságos és vélt értékek, a háborúban részt vett ifjúság idegrendszere megsérült, nem maradt energiája sem arra, hogy az árulók ellen forduljon, sem pedig arra, hogy új értékeket teremtsen magának: nincs más hátra, mint visszatérni a testi élvezetekhez. A Fiesta valamennyi szereplője is a háború sérültje. Párizsban verődik össze a társaság, boldogtalan, gyökértelen angolok és amerikaiak. Az ellenállhatatlan Lady Brett Ashley, akiben nemcsak jövendő második férje, Michael Campbell, hanem többi lovagja, Jake Barnes amerikai újságíró, Bill Gorton meg Robert Cohn amerikai író is szerelmes. Testi és lelki sebeiket, erkölcsi összeomlásukat itallal, szerelemmel, világjárással, érzéki gyönyörökkel próbálják gyógyítani, természetesen hiába. Elvetődnek Pamplonába, végigélvezik és isszák a Fiestát, és Brett az ünnepelt ifjú toreádort is hálójába keríti, csaknem megfertőzi, de az ép test és ép lélek mégis győzedelmeskedik: megmenekül karmaiból. Az ünnepségek után tovább vonszolja a társaság önmagát és kiábrándultságát másfelé, újabb izgalmakba, de az olvasó biztosan tudja: a gyógyírt másutt sem lelik meg.” A fiatalok lelkiállapotát megértettem, valójában érthető, hogy szórakozni akarnak, jól szeretnék érezni magukat. De egy regény, szerintem, unalmas, ha az olvasó csak azt tudja meg, hogy hol reggeliznek, ebédelnek és vacsoráznak, ki éppen kivel ül egy asztalhoz, mit esznek, és főleg mit isznak. Ja, és hogy mennyit. Hát sokat… Én untam. A bikaviadalról sok mindent meg lehet tudni, akit ez érdekel, annak ez biztosan érdekes. Nekem nem volt az, de a regénnyel ez volt a legkevesebb probléma. A bikaviadalt érdekesnek tartottam volna, ha a regény története tetszett volna. Csakhogy csalódtam: nem történt benne semmi. A regény női főszereplőjét, Lady Brett Ashleyt, akibe több férfi is szerelmes volt, cseppet sem találtam ellenállhatatlannak, sőt, még arra sem találtam magyarázatot, hogy miért rajonganak érte a férfiak. A regény egy pontján viszont azt vártam: talán azért került be a könyvbe ez a női karakter, mert a jelenlétéből óriási bonyodalom kerekedik ki. De nem. Csupán néhány féltékenységi jelenetnek lehetnek tanúi az olvasók. Én többre gondoltam: bevallom, azt vártam, hogy, ha nem is szánt szándékkal, de valamely vita során valaki megöl valakit. És a többi szereplőnek ehhez a tragédiához valahogy viszonyulnia kell majd. Nos, az már érdekes lett volna. De semmi ilyen nem történt. Sőt: semmi nem történt. Ezért csalódtam.

Hemingway Fiesta című regényét az irodalomtörténet nagyra értékeli: „Hemingway a párbeszéddel való jellemzést, a légkör érzékeltetését páratlan művészettel oldja meg: szinte abban a pillanatban megérzi az olvasó a levegőváltozást, amint a vonat eléri a spanyol határt. Szomorú, vádló regény ez: nagy író kiváló alkotása.” Úgyhogy senkit nem szeretnék lebeszélni arról, hogy olvassa el, pusztán azért, mert nekem nem tetszett. Lehet, hogy mást jobban leköt.

A Fiesta elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 15. pontját teljesítem, mert ez egy népszerű szerző első könyve. De teljesíthető vele a 11. pont is, mert a könyv címe egyetlen szóból áll, a 13., mert a történet egy másik országban játszódik, a 14., mert ez egy szépirodalmi mű, ha valaki mindig is el akart volna jutni Pamplonába, akkor választhatja a 29. pontot, ha valaki még nem olvasott Hemingwaytől semmit, akkor a 41. pontot, választható a 44. pont is, mert ez a mű eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott, és ha valaki az én véleményemet veszi alapul, akkor választhatja a lista 31. pontját is, mert erről a könyvről  most tőlem rossz véleményt hallott.

 Bár a Fiesta nem tetszett, nem magát a szerzőt tartom rossz írónak, úgyhogy ez nem zárja ki azt, hogy a jövőben más könyvet is elolvassak Hemingwaytől. Sőt…

Bocsánat, de élvezem!

A Nagy Könyves Kihívás tizedik könyve után szusszanjunk egy kicsit! Nem azért, mert elfáradtam, csak tíz könyv elolvasása után jár egy kis pihenő, és egy kis visszatekintés: hogyan is éreztem magam az év első másfél hónapjában. Nos, röviden: jól! Hosszabban: nagyon jól!

Örömhír: 2015. Nagy Könyves Kihívása futótűzként terjed, legalábbis a könyvbarátok körében. Aki szeret olvasni, annak van is róla véleménye. Ez persze így van jól, legyen is! Ki másnak lenne, ha nem annak, aki rendszeresen vesz könyvet a kezébe! A vélemények megoszlanak. Sokan úgy tartják: jó ötlet, mások úgy, hogy marhaság. Az ellenzők azt mondják, az olvasás nem verseny. Meg hogy mi az, hogy szabályok és feltételek vannak! Mert nekik ne mondják meg, hogy mit olvassanak! Nekem első olvasásra megtetszett az ötlet. Úgyhogy januárban bele is vágtam. És: bocsánat, de élvezem!

A Nagy Könyves Kihívásban éppen az tetszett meg, hogy feltételeket szab. Ki látott már olyan kihívást, ahol nincsenek kemény feltételek? Akkor nem lenne kihívás! Ha pusztán évi 50 könyvet kellene elolvasni, nem valószínű, hogy láttam volna benne fantáziát. Az ember annyi könyvet olvas el egy év alatt, amennyit csak akar, amennyire időt szán. Az csupán idő és akarat kérdése. Az viszont, hogy az ember összeválogassa a lista pontjaihoz megfelelő könyveket, már fantázia kérdése. Könyv pedig van bőven! Úgyhogy, higgye csak el mindenki: senki nem szabja meg, hogy mit olvassak. Senki nem határozza meg, hogy az a könyv, amelynek a címében számjegyek vannak, az Orwell 1984 című regénye, Frei Tamás 2015 című könyve, Jókai Annától a 4447, Agatha Christie krimije, a Paddington 16.50, vagy éppen Frédéric Beigbedertől az 1999 Ft legyen. Senki nem mondja meg, hogy ha valaki szeretné teljesíteni azt a feltételt, hogy elolvas egy olyan könyvet, amelynek a címében szerepel egy szín, az mit válasszon: A szürke ötven árnyalatát, Krúdytól A vörös postakocsit, Stendhal regényét, a Vörös és feketét, Mikszáthtól A fekete várost, Jókai Mórtól A lőcsei fehér asszonyt vagy éppen a Fekete gyémántokat, Szabó Magdától a Sziget-kék című könyvet, Dumas regényét, A fekete tulipánt, Rejtő Jenőtől A fehér foltot vagy Agatha Christie krimijét, A titokzatos kék vonatot. És még sorolhatnám… Ugye, hogy széles a kínálat? Hogy ki melyik könyvet választja, az ízlésére van bízva. És épp ez benne az élvezet! Hogy nem csupán olvasni, hanem keresgetni kell. Kutatni a könyvespolcon, a könyvesboltban, vagy éppen a könyvtárban, miközben számunkra eddig ismeretlen szerzőket fedezünk fel, és soha nem látott könyvekre bukkanunk.

Közben az interneten csoportok alakulnak, akik az olvasásról beszélgetnek és egymásnak ajánlják a kihívás kategóriáinak megfelelő könyveket. Közösségek alakulnak, talán még barátságok is szövődnek. Egyre több weboldal kínál az olvasóknak a kihíváshoz illő könyveket, és népszerűsíti az olvasást. És igen, vannak olyan médiumok, amelyek a jó hírekről, a kultúráról és még egy könyves kihívásról is beszámolnak! Például a Nyíregyházi Televízió:

http://www.nyiregyhaza.hu/50-konyv-egy-ev-alatt-2015-02-13

Szóval: tíz könyv elolvasása után csodálatosan érzem magam! Elmondhatom: olvastam a kedvenc férfi és nő írómtól, rátaláltam egy izgalmas krimire, egy több mint száz évvel ezelőtt íródott szépirodalmi műre, kikapcsolódtam egy szórakoztató regényen, megismertem egy Irodalmi Nobel-díjas szerző könyvét, egy olyan regényt, amit máig nem értek, hogy a gimnáziumban miért nem olvastam el, gazdagabb lettem egy szomorú, igaz történettel, és felidéztem egy kedves, gyermekkori olvasmányomat. Úgyhogy igen: élvezem! 

Erős, mint a halál

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK TIZEDIK KÖNYVE - Guy de Maupassant: Erős, mint a halál

Mire Maupassant regénye a kezembe került, már hosszasan keresgettem az itthon lévő könyveim közül egy olyat, ami több mint 100 éve íródott. Sok könyvet átnéztem, persze olyanokat, amelyeket még nem olvastam, mert, úgy gondoltam, csak azért, hogy teljesítsem a kihívást, nem olvasom újra mondjuk a Brontë nővérek könyveit, mert ugyan jó lenne, hiszen biztosan megint olyan élményt okoznának, mint egykor, amikor először a kezembe vettem azokat a könyveket, de most inkább új, eddig még nem olvasott regényeket szeretnék megismerni. Úgyhogy egyelőre azt hiszem, a klasszikus, romantikus kategóriában sem Brontë-regényt választok majd. Persze, ki tudja, mihez lesz kedvem… 

Az Erős, mint a halál című könyvet a regényeim szerkesztője ajánlotta nekem. Azt mondta, hogy ő jó pár éve olvasta, és nagyon tetszett neki. Bíztam az ízlésében, és nem is csalódtam. Örültem a könyvnek, mert Maupassant-tól eddig még semmit nem olvastam, gondoltam, most legalább megtudom, hogyan ír. Azt hiszem, lesz még könyv, amit elolvasok tőle.

A regénynek már a miliője megfogott: szeretem Franciaországot, imádom Párizst, és szívesen „lesek be” az arisztokrata, nagypolgári elit szalonokba. A művészet sem áll távol tőlem, így annak is örültem, hogy a regény főszereplője egy festőművész, Olivier Bertin ünnepelt művész, a párizsi szépasszonyok portréfestője. A regény kiindulópontja éppen egy ilyen portré elkészítése. A festőművész megpillant egy gyászruhás fiatalasszonyt, Guilleroy grófnét, akinek szeretné megfesteni az arcképét. A portré elkészítése közben, a gyakori találkozások alkalmával festő és modell között érzelmi kapcsolat alakul ki, amely több mint egy évtizeden át tart. Különös látni ezt a kapcsolatot. Már csak azért is, mert az olvasó végigkísérheti, mikor merre „billen a mérleg”, a kapcsolatban éppen mikor melyik fél a ragaszkodóbb. Az is különös, ahogyan az asszony irányítja a kapcsolatot: ragaszkodik a férfihoz, vagyis inkább ahhoz ragaszkodik, hogy a férfi ragaszkodjon hozzá. Ő maga a férje mellett él, de azt elvárja, sőt, tesz is azért, hogy a festő ne szeressen bele más nőbe, és még csak véletlenül se házasodjon meg. Érdekes látni azt is, ahogyan telik az idő, s a férfi és a nő is - ki-ki a maga módján - megéli az idősödést. A történet központi tárgya, a megfestett portré mindvégig ott lóg a grófnő szalonja falán, a regény során többször is rápillantunk, és láthatjuk, hogy a fiatalkori arckép egyre kevésbé hasonlít a grófnőre, egyre jobban hasonlít viszont az asszony lányára. Ezzel kezdődik a bonyodalom. A grófnő ugyanis egy nap rádöbben, hogy a festő már nem őt szereti, hanem a lányába szerelmes. Így kerül szembe az öregség a fiatalsággal. Így válnak elfogadhatatlanná, majd elviselhetetlenné az asszony számára a ráncok, és így válik könyörtelenné az idő múlása. Az anya és lánya közötti versengés elkerülhetetlen. A grófnő és a festő is szenved. Az olvasó pedig találgat: tényleg szerelem-e, amit a férfi a fiatal lány iránt érez? És tényleg valódi szerelem-e, ami közte és a grófnő között szövődött, vagy csupán ragaszkodás, birtoklás, amelyet fájdalmas elveszíteni. Esetleg csak vonzódás volt egy bájos archoz, amely, az idők múlásával akár „ki is cserélhető”?

Az Erős, mint a halál című regénnyel én a könyves kihívás 23. pontját teljesítem, mert ez a könyv több mint 100 éves mű. De választható a lista 13. pontja, mert egy másik országban játszódik, a 14. pont, mert szépirodalmi mű, ha valaki mindig el szeretett volna jutni Párizsba, akkor választhatja a 29. pontot, választható a 34. pont is, mert szerelmi háromszög van benne, ha valaki még nem olvasott Maupassant-regényt, akkor választhatja a 41. pontot, és a 44-es is választható, mert ez a regény eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Maupassant Erős, mint a halál című regényét mindenkinek ajánlom, aki kedveli a szerelmi történeteket, szereti végigkísérni, hogy mi játszódik le egy-egy szereplőben, szívesen belepillant az érzelmeikbe. Én magam nagyon szeretek ilyen könyveket olvasni, sőt, a saját regényeimben is mindig olyan történeteket írok, amelyekben a szereplők mély érzelmeket élnek meg - lehet ez szerelem, gyűlölet, irigység, féltékenység és még gonoszság is -, és mindig törekszem arra, hogy az olvasó számára kiderüljön, hogy egy-egy cselekmény mögött milyen érzelmek, motivációk húzódnak.

Az Erős, mint a halál tetszett, úgyhogy lehet, hogy − ha nem is a könyves kihívás idején, de − olvasok még mást is Maupassant könyvei közül.

Mindenki kedvence: Micimackó

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK KILENCEDIK KÖNYVE: Alan Alexander Milne: Micimackó

Aki ismeri a Nagy Könyves Kihívás feltételeit, biztosan nem csodálkozik azon, hogy a Micimackó is rákerült a listámra. Már csak azért sem, mert erről a könyvről a lista két pontja is azonnal beugorhat. Az ember választhatja amiatt, hogy újraolvassa gyerekkora egyik könyvét, és amiatt is, hogy ennek a könyvnek a szereplői nem emberek. Nos, én az utóbbi feltétel teljesítéséhez választottam. Olyan könyvet keresgettem ugyanis, amelynek a szereplői nem emberek. Persze, volt egy kis kételyem, mert a könyv egyik szereplője Róbert Gida, de a könyves kihívás elkötelezettjei között tartottam egy kis közvélemény-kutatást, mintegy megerősítésként, hogy igen, a Micimackó ennek ellenére megfelel a kihívás azon pontjának, mely szerint nem emberek a szereplői. Levettem tehát a könyvespolcomról.

A Micimackót már csak azért sem a gyermekkorom egyik könyveként választottam a könyves kihvásra, mert, sajnos, a gyermekkori Micimackó könyvem már nincs meg. És én szerettem volna egy olyan gyermekkori kedvenc könyvemet újraolvasni, ami még eredeti állapotában, ha nem is "tündököl", de valahogyan "tartja magát". Van ilyen, de erről majd később! Ha majd újra a kezembe vettem. A mostani Micimackó példányomat már felnőttként kaptam. Ez is nagyon szép, de én nagyon szerettem a régit is. Rajtam kívül minden barátomnak is az volt meg. Szerintem, velem együtt, sokan emlékeznek az egykori, kék borítós kiadásra. 

Mielőtt belevágnék, és írnék néhány sort a szerintem mindenki által jól ismert kedves kis mackó történetéről, elmondom, miért is választottam a Micimackót. Mielőtt a kezembe vettem, sokat gondolkodtam rajta, milyen könyvet is olvassak el, amelynek a szereplői nem emberek. Természetesen legelőször Orwell Állatfarm című könyve jutott az eszembe, és, annak ellenére, hogy angol szakosként kötelező olvasmány volt, és természetesen elolvastam, a könyves kihívás 7. pontjához ezt a könyvet választottam volna. Na, igen... Ha nem éppen tavaly olvastam volna újra! (Ha tudtam volna, hogy meghirdetik ezt a könyves kihívást, megtartottam volna az Állatfarmot erre az évre!) 2014-ben eszembe jutott, hogy kedvem lenne elolvasni Orwelltől az 1984-et, és, miután azt végigolvastam, kedvem támadt újraolvasni az Állatfarmot is – korábban már írtam: szokásom, hogy ha egy szerzőtől végigolvasok egy regényt, utána elolvasok tőle egy másikat is. Talán azért, mert ha tetszett az első könyv, hiányérzetem van, szeretném tovább olvasni, de, mivel nincs tovább, kénytelen vagyok az író egy másik könyvéhez nyúlni. Nos, ezért nem választottam az Állatfarmot, de azért említettem meg ezt a regényt, mert aki szeretné a kihívás 7. pontját teljesíteni, és még nem olvasta a könyvet, annak nagyon ajánlom. Gondolkodtam hát, hogy mit válasszak az Állatfarm helyett, eszembe jutott La Fontaine állatmesés könyve – nagyon szeretem ezeket a meséket – és persze a Micimackó is. De, mivel nekem La Fontaine összes meséje egy lexikon nagyságú és vastagságú kötetben van meg, a mennyiségtől kissé megtántorodtam, és persze belegondoltam abba is, hogy azt a könyvet nem vihetem magammal a táskámban, úgyhogy az ötletet elvetettem. A választásom így esett inkább a Micimackóra. Utoljára gyerekkoromban olvastam. Mint mindegy gyereknek, nekem is tetszett. De arra már nem emlékeztem, hogy miért. Úgyhogy nem is baj, hogy újra a kezembe vettem.

Magáról a meséről nem sokat szeretnék írni. Miért is írjak: mindenki ismeri! Most viszont, mielőtt elolvastam kicsit utána néztem, hogyan is született meg A.A. Milne gondolataiban ez a kedves kis mackó figura. Ezt talán nem mindenki tudja. Milne fia, Christopher Robin 1920-ban született, apja ekkor már anyagilag független, szellemes és divatos londoni drámaíró volt. Christopher Robin 1921. augusztus 21-én kapott egy játékmackót apjától, amit Edward névre keresztelt. A kisfiú és a maci elválaszthatatlanok voltak. 5 éves korában Christopher Robin látogatást tett a londoni állatkertben, és ott annyira elbűvölte a Winnie névre keresztelt feketemedve, hogy saját mackóját is átkeresztelte. Micimackó eredeti neve Winnie-the-Pooh, a mesebeli mackó Milne kisfiának játékmacija, a történetbeli Róbert Gida pedig maga a kisfiú.  A regény többi figuráját is plüssállatok ihlették: Füles 1921-ben karácsonyi ajándék volt a fenyőfa alatt, Malacka egy szomszéd ajándéka volt, míg Kangát és Zsebibabát 1925-ben kapta Christopher Robin. Milne fia játékállatai kalandjairól kezdett rövid történeteket írni, amely regénnyé állt össze. 

A Micimackóban a történetek hol valóságosak, hol meseszerűek, a szereplők pedig gyakran igencsak emberiek. Ez teszi őket igazán szerethetővé. És valószínűleg ezért idézzük annyit a mackó regénybeli szavait.

„Néha a legkisebb dolgok foglalják el a legnagyobb helyet a szívedben.”

„Tudod Malacka, van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal.

Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek.”

„Van úgy, hogy nagyobbnak és borzadályosabbnak látszanak a dolgok, ha egyedül vagyunk és félünk.”

A Micimackó elolvasásával én magam a lista 7. pontját teljesítem, vagyis azt, hogy ez egy olyan könyv, amelyben nem emberek szerepelnek. De teljesíthető a 33. pont is, mert ez valamennyiünk gyermekkorának egyik könyve. Szerintem választható a lista 27. pontja is, mert ennek a könyvnek egy nap alatt a végére lehet érni, a 44. pont is, mert eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott, és a 3. pont is, mert film is készült belőle.

A Micimackót felnőttként is érdemes újraolvasni. Akár magányosan néha el-elgondolkodva, akár egy kisgyermeknek meseként hangosan felolvasva is. 

Mindenkinek ajánlom. A Micimackót nem lehet nem ajánlani! :) 

Keserű fű

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NYOLCADIK KÖNYVE – Marga Minco: Keserű fű

A könyvespolcomon nagyon hamar rátaláltam Marga Minco Keserű fű című regényére, ami, méretét nézve, egy kis könyv. Mindössze 140 oldal, gondoltam, ez lesz az a könyv, aminek egy nap alatt a végére lehet érni. Mondhatom: a kategóriának tökéletesen megfelel. Tényleg gyorsan el lehet olvasni. És érdemes is! De, amikor a könyvet végigolvastam, tudatosult bennem, hogy van a könyves kihívásnak egy olyan pontja is, hogy egy elolvasott könyvnek igaz történeten kell alapulnia. Nos, úgy gondoltam, hogy akkor ezzel a regénnyel inkább ezt a feltételt teljesítem, mert ebben a könyvben az írónő a saját családja történetét meséli el.

A szerzőről korábban nem hallottam, és a könyvről sem. 1979-es a magyar kiadás, s a könyv hátuljára tollal írták rá, 8 forint, úgyhogy, valószínűleg antikváriumból szereztem be ezt a regényt. Sok ilyen könyvem van, gimnazista koromban rendszeresen jártam a debreceni antikváriumba, ahol rengeteg olcsó könyvet vettem. Ilyen lehetett a Keserű fű is, de ez idáig még nem olvastam el. Most viszont nagyon jól jött a könyves kihíváshoz! A könyv első fejezete fölött idézet olvasható „Agyamban zsidókkal telt vonat vágtat, s a múltról, mint egy váltó állok át…” (Bert Voeten), ez már előre jelezte számomra a témát, a könyv első lapján lévő írás, a „Szüleim, valamint Dave, Lotte, Bettie és Hans emlékének. M.M.” pedig azt sugallta, a regény története igaz történet.

Marga Minco, holland írónő,ortodox zsidó családban született. Szüleit, bátyját és nővérét deportálták, a családból ő maga maradt az egyedüli túlélő. A Keserű fű egy zsidó család rövid története, egy lány szemszögéből. Mint megtudtam, ez a könyv Hollandiában kötelező olvasmány. A történet az írónő személyes tapasztalata. Minco gyermekkorában nem értette, hogy mint zsidó család gyermeke, miért különbözne ő a katolikus gyerekektől. Ez a regényben is megjelenik. A történetben a család gyermek tagjai érzik – mert éreztetik velük - a különbséget maguk, és az iskolában tanuló más gyerekek között, számukra nemcsak érthetetlen, de fájó is a megkülönböztetés. A regény egy jelenetében például egy osztálytárs soha nem megy be a házukba, mert azt a szülei megtiltották, és így a gyermek a zsidó családoknál valami különös világot feltételez. Nagyon tetszett ez a részlet, mert zsidó gyermek szemszögéből már több irodalmi műben megismerhettem gondolatokat, de olyat, hogy egy katolikus gyermek hogyan éli azt meg, amikor a felnőttek azt mondják neki, hogy egy zsidó család „más”, mint ők, még nem olvastam. Az pedig igazán különleges, hogy erre a zsidó kislány hogyan reagál.

„Volt egy barátnőm, aki mindennap eljött értem, hogy együtt menjünk az iskolába. Nellie-nek hívták, keseszőke haja volt. Mindig megállt az ajtóban. Beljebb sohasem jött. Ha nyitva volt az ajtó, kíváncsian kandikált be az előszobába.

− Milyen nálatok? – kérdezte egyszer.

− Gyere, nézd meg − hívtam. De ő nem mert bejönni, mert az anyja megtiltotta, hogy zsidókhoz járjon. Akkor még ilyesmin csak nevetni tudtam. Tizenegy éves voltam. Mondtam is neki, hogy apa minden gyereket felfal, és anya először levest csinál belőlük. Ettől kezdve, nagy titokban, az anyja tudta nélkül bejárt hozzánk.”

A történetben a zsidó gyermekekkel szembeni magatartás csak előkészíti a megalázott felnőttkort, amikor sárga csillagot kell viselniük, és elvesztik szabadságukat. Érdekes olvasni, hogy a történetbeli holland család még akkor is nehezen hiszi el, hogy velük bármi rossz történhet. Egy nap aztán mégis kopogtatnak… A család tagjai így, miután elszigetelődtek a társadalomtól, egymástól is elválnak. Az írónő szüleit saját házukból deportálták, neki viszont a hátsó ajtón át sikerült elszöknie. Kiszőkíttette a haját és új személyazonossági igazolványt szerzett. Hogy mindezt hogyan éli meg, kiderül a regényből. A történetben a lány a testvérééknél húza meg magát, aztán együtt elindulnak, hogy elhagyják a várost. De a pályaudvaron a bátyja feleségét elfogják, a férfi az asszonnyal marad, így a lány végül egyedül utazik, és sodródik házról házra az ismeretlenbe. Itt-ott egy-egy család befogadja rövidebb-hosszabb időre, de folyton tovább kell állnia, ténfereg gyökértelenül és feleslegesnek érezve magát. Még csupán olvasva is szörnyű belegondolni, milyen lehet az, amikor valaki, miközben azt sem tudja, mi van a családjával, hontalanul idegenekhez kényszerül bekéredzkedni, miközben tudja, azzal, hogy bujtatják, nagy kockázatot vállalnak. A lány végül meglátogatja nagybátyját, azt a férfit, aki, ki tudja, honnan eredő optimizmusával, de mindennap hazavárja fivérét. A nagybácsi halálával aztán végleg elszáll az utolsó remény is: a lány akkor szembesül azzal, hogy soha többet nem látja viszont családtagjait.

Marga Minco Keserű fű című regényét én magam eredetileg a lista 27. pontjához választottam, mert ennek a könyvnek tényleg a végére lehet érni egy nap alatt, de, rájöttem, hogy sokkal praktikusabb, ha a 19. pontot teljesítem vele, mert a regény igaz történeten alapul, és ilyen könyvet nehezebb találni. A könyv egyébként választható a 9. ponthoz is, mert nő írta, a 13. ponthoz, mert egy másik országban játszódik, és a 44. ponthoz is, mert eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A könyvről persze most is eszembe jutott az, ami a zsidóság deportálásáról szóló könyveknél mindig: én magam az ember szabadságától való bármilyen megfosztását a legnagyobb bűnnek tartom, bármilyen megkülönböztetés alapján, és ugyanígy elfogadhatatlannak tartom egy ember megalázását, emberi méltóságától való megfosztását. Természetesen, kivétel ez alól az, aki bűncselekményt követ el, ott jogos a szabadságvesztés. De bármilyen más esetben elfogadhatatlan! Magam sem tudom, miért olvasok szívesen ilyen témájú könyveket, de, talán azért, hogy tisztában legyek azzal, hogy pontosan mi is történt a zsidósággal, mit kellett átélniük, és hogy újra és újra megfogalmazzam magamban: ilyen és hasonló dolognak soha nem szabad megtörténnie!

A könyvet jó szívvel ajánlom. A történet igaz, a hangneme nyugodt, higgadt. A regény maga pedig elgondolkodtató.