Soha ne add fel!

Jó látni, hogy nem vagyok egyedül, nemcsak én gondolom úgy, hogy nem az "okoskodó" bloggerek mondatait kellene idézgetni a közösségi portálokon azért, hogy jó kedvünk legyen és pozitívan szemléljük a világot. Ahogyan tegnapi bejegyzésemben és a facebook oldalamon is írtam, sokkal jobb ötletnek tartom, hogy a magyar és világirodalomban megjelent versekből, regényekből idézzünk, hiszen az irodalmi művek is sok pozitív életszemléletet sugalló gondolatot tartalmaznak. A facebook oldalamra érkezett hozzászólásokból, üzenetekből azt látom, sokan vannak, akik sokkal szívesebben olvassák az írók, költők gondolatait, mint azokét a bloggerekét, akik silány, semmitmondó mondatokat írnak, ráadásul olyan szavakkal, mint "szívás", "nem oké" vagy "baromság".

Úgy gondoltam itt és a facebook oldalamon is, ebben az évben minden nap megosztok egy irodalmi műből idézett, pozitív életszemléletet sugalló gondolatot. 

Versekből, regényekből idézve megmutatom, mennyivel szebben vagy frappánsabban ki lehet fejezni a pozitív életszemléletet, mennyivel több bölcsesség rejlik egy-egy irodalmi mű pár sorában, mint egy blogger „okoskodásában”, és mennyivel többet mondanak, mint néhány odavetett sor, amelyek gyakran olyanok, mintha csak egymás után hányták volna őket, s amelyek között sokszor semmi összefüggés, csupán minden tartalom nélkül arra buzdítanak, hogy mosolyogj, mert minden nap csodálatos, és csakis rajtad múlik, hogy aznap mi történik veled. 

Sajnos nem minden nap csodálatos. Történnek a világban tragédiák, vannak rossz napjaink, és sokszor egyáltalán nem rajtunk múlik, hogy mi történik velünk. Annyit tehetünk, hogy igyekszünk nem foglalkozni a bosszúságokkal, megtaláljuk a világban a szépséget, tudunk örülni annak, amink van, és megtaláljuk az életben az apró örömöket is. És, persze, a kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását, mert döntenünk nekünk kell. Erről is szólnak a regényekbe, versekbe szőtt gondolatok. 


A mai idézet:

Nem mindegy, kik "osztják az észt"!

A közösségi oldalak tele vannak idézetekkel, sokan osztják, és osztják a pozitív gondolatokat. Nincs ezzel semmi baj. Született optimista és a pozitív életszemlélet híve vagyok. De biztos, hogy a pozitív életszemléletet silány, semmitmondó és pongyola fogalmazású gondolatokkal kell népszerűsíteni? Biztos, hogy egy-egy bloggernek kell „osztania az észt” olyan szavakkal, hogy „szívás”, „nem oké” vagy „baromság”? Nem hiszem. Hiszen pozitív gondolatokat a világirodalomban regényekben és versekben írók és költők is írtak és írnak. Mi lenne, ha már idézünk, inkább irodalmi művekből idéznénk? Elhatároztam, hogy idén ezt teszem! Versekből, regényekből idézve megmutatom, mennyivel szebben vagy frappánsabban ki lehet fejezni a pozitív életszemléletet, mennyivel több bölcsesség rejlik egy-egy irodalmi mű pár sorában, mint egy blogger „okoskodásában”, és mennyivel többet mondanak, mint néhány odavetett sor, amelyek gyakran olyanok, mintha csak egymás után hányták volna őket, s amelyek között sokszor semmi összefüggés, csupán minden tartalom nélkül arra buzdítanak, hogy mosolyogj, mert minden nap csodálatos, és csakis rajtad múlik, hogy aznap mi történik veled. Hát… jó lenne…

Az élethez, persze, érdemes pozitívan hozzáállni. De senki ne mondja, hogy minden nap azt csinálunk, amit csak akarunk, és minden pillanatban jól tudjuk érezhetjük magunkat, mert az csakis rajtunk múlik. Ha így lenne, nem történnének a világban sehol tragédiák. Legfeljebb azt próbálhatjuk meg, hogy nem foglalkozunk az apró bosszúságokkal, és megtaláljuk, és tudunk örülni az élet apró örömeinek. És, persze, a saját sorsunkat a kezünkbe vesszük, mert a döntéseket, ha nehéz is, de magunknak kell meghoznunk. 

Tegnap a facebook oldalamon megosztottam egy Márai Sándor idézetet, amely az olvasásról szól. 

"Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében."

(Márai Sándor: Füves könyv)

Ez volt az első idézet, amellyel mindenkit arra buzdítok, hogy verseket, regényeket olvasson, és közben nézzen a sorok mögé. A versek sok-sok bölcsességet rejtenek, a regényekben pedig számtalan olyan szereplőt keltenek életre az írók, akik pozitívan szemlélik a világot, érdemes az általuk kimondott gondolatokat elolvasni.

Ebben az évben minden nap megosztok egy ilyen idézetet itt és a facebook oldalamon is, és azt is odaírom, melyik irodalmi műből való. Még az is lehet, hogy valaki nemcsak az ezt az egy-két sort olvassa el, hanem kedvet kap ahhoz, hogy a verset vagy regényt is a kezetekbe vegye.

A mai idézet:

"Hát lehet valaki boldogtalan? Ó, hát mit számít a bajom, a bánatom akkor, ha tudok boldog lenni?! Tudja, én nem értem, hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja. Hogyan beszélhet egy emberrel, ha nem lesz boldog, hogy szereti! Ó, csak én nem tudom kifejezni... és hány meg hány olyan gyönyörű dolog van a világon, amelyeket még a legelveszettebb ember is gyönyörűnek talál?! Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre és szereti önt..."
(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű)

Mikor olvasok? Amikor nem írok. :)

„Hogy tudsz ennyit olvasni?” Idén a már sok-sok éve napirenden lévő „Hogyan tudsz ilyen csinos maradni?” mellett ez volt az a kérdés, amelyet a legtöbben feltettek nekem. Arra a kérdésre, hogy mi az oka annak, hogy még mindig ennyire vékony vagyok, mindig szoktam valamit válaszolni, általában azt, ami éppen az eszembe jut, például, hogy nem gyakran eszem zsíros ételeket (bár a látszat ellenem szól: éppen malac hús sül a sütőmben), amikor csak tehetem, nem eszem fehér lisztet (bár nemrég vettem ki a sütőből egy adag sajtos-sós süteményt), hogy nagyon ritkán eszem süteményt, mert nem nagyon szeretem az édességet (ez a süteményekre tényleg igaz, nem igazán tudom megkívánni, ellentétben a csokoládéval…), vagy hogy cukor nálam nincs is itthon (na, ez legalább évek óta igaz). Szóval valamiféle válasszal mindig szolgálok – bár ha teljes bizonyossággal tudnám, hogy hogyan tudom megőrizni az alakom, akkor erről írnék könyvet. Biztosan sokakat érdekelne. De, ha már erről is a könyv jutott eszembe, térjünk vissza az idei év másik gyakori kérdésére: hogyan tudok ennyit olvasni? Erre is mindig adok valamiféle választ.

A kérdés azért aktuális, mert teljesítettem 2015. Nagy Könyves Kihívását, ami abból állt, hogy ebben az évben 50 megadott szempont szerint kellett összeválogatni és elolvasni 50 könyvet, ami valójában 53 volt, mert az egyik olvasmánynak trilógiának kellett lennie. Akit érdekel, hogyan állt össze a lista, melyek voltak, a kritériumok, az év eleji bejegyzésemben ITT elolvashatja. A kihívás során végig blogot vezettem, hogy milyen könyveket olvastam el, és azok tetszettek-e, azt a korábbi bejegyzéseimben mindenki megnézheti. Felállítottam egy TOP listát is a legjobbnak tartott könyvekről, ezeket mindenkinek ajánlom. 

1. Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

2. Pierre La Mure: Moulin Rouge

3. Richard Russo: Sóhajok hídja

+ kedvenc, ami épp csak lecsúszott a "dobogóról": John O'Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét

A könyvkihívást már jóval év vége előtt teljesítettem, az olvasást persze folytattam, úgyhogy ebben az évben 61 könyvet olvastam el. Jó móka volt!

És akkor a válasz a kérdésre, hogyan tudok ennyit olvasni?

Amikor azt kérdezik, mikor olvasok, akkor azt felelem: „Amikor nem írok.” És tényleg. Akkor olvasok, amikor írni már fáradt vagyok. Három év alatt három regényt írtam meg, úgyhogy most, három könyv megjelenése után tűnt csak igazán fel, mennyi időt töltök írással, most, amikor elhatároztam, hogy kicsit pihenek, kevesebbet írok, és többet olvasok. Sokan panaszkodnak, hogy este már túl fáradtak olvasni. Mivel a regényírás nagyon megterhelő és agyat dolgoztató munka, én úgy vagyok vele, hogy írni vagyok túl fáradt, és ahhoz képest az olvasás semmi: a történetet ott készen kapom, már csak el kell olvasni. Úgyhogy főként este, amikor írni már fáradt vagyok, akkor olvasok.

De olyan is előfordul, hogy napközben is a kezembe kerül a könyv. Például néha a TV-ben a konyhában, miközben ebédelek is olvasok. Ez akkor fordul elő, ha nem csupán pár percem van arra, hogy egyek, hanem mondjuk, van egy órám a következő forgatásig, és éppen nincs olyan műsorom, amit elő kellene készítenem a vágáshoz. Nem mondom, hogy gyakran van ilyen, de előfordul. Ezért örülök annyira a születésnapomra kapott e-book olvasónak, mert emlékszem, volt olyan könyv, amelyet idén olvastam, ami majdnem másfél kilót nyomott; azt hurcolni a táskámban felért egy edzéssel. De ebben az évben volt olyan alkalom, amikor egy-két órát is várnom kellett arra, hogy egy rendezvényen interjút készíthessek, milyen jó is volt akkor elővenni a táskából az olvasnivalót! És, persze, olyankor is olvasok, amikor várok valamire vagy valakire. Amikor 10-15 percem van indulásig, már felöltöztem, és nem akarok semmibe kezdeni, mert 10 perc alatt mire is jutnék. Éppen ilyen pillanatok azok is, amikor jön hozzám valaki, várom, de már nincs sok idő, úgyhogy megint csak nem kezdek hozzá semmihez. Néhány oldal elolvasására éppen alkalmasak ezek a percek is. És az olvasásban az a nagyon jó, hogy bármikor el lehet kezdeni, és bármikor abba lehet hagyni. Nem jár semmiféle kipakolással, kosszal, csak le kell tenni a könyve, és, mintha mi sem történt volna, zajlik tovább az élet. Csak éppen volt néhány értelmes, szórakoztató percem. Tudom, sokan az ilyen percekben bekapcsolják a TV-t. Hát én nem azt teszem. És este sem.

Higgyétek el, remekül megvagyok úgy, hogy csak hírből tudom, ki az a Berki Krisztián. És hogy egy percet nem láttam az Éjjel-nappal Budapest vagy az Édes élet adásaiból, nem tudom, kik a szereplők és mi történik velük. Sokan mondják, hogy nincs idejük olvasni, ez éppen olyan, mintha én azt mondanám, hogy nekem nincs időm TV-t nézni. Mert ez pusztán választás kérdése.  Mindenki választhat, hogy a televíziót nézi vagy olvas. Egyébként lehet választani mindkettőt. Napi egyetlen óra olvasással egy hét alatt el lehet olvasni egy átlagos hosszúságú regényt. Aki nem egész este TV-t néz, annak belefér az idejébe az olvasás is. És, véleményem szerint, sokkal jobban szórakozik. Gondoljátok csak át: egy év múlva emlékeztek majd arra, hogy Berki Krisztiánékkal mi történt az adott műsorban (címet azért nem írok, mert nem tudom, hogy a két említett sorozat közül melyikben szerepel), vagy hogy a képernyőn futó valóságshow két szereplője összeveszett-e valamin, és pontosan min? Szerintem nem fogtok rá emlékezni, és nem is kell emlékezni rá, mert nem számít. Egy jó könyvre viszont emlékeznétek. Sok évvel később is. Vannak persze jó filmek, egy-két beszélgetős műsor, amiket érdemes megnézni, és ha valaki nagyon szereti a sportot, akkor valamelyik csatornán biztos, hogy talál magának igényes és szórakoztató nézni valót, de mellé még elférnek a könyvek. Aki szeret olvasni, az nyilván egyetért velem, aki nem olvas, az hátha kipróbálja…

Ja, és a házimunka: nekem sem azért van ennyi időm olvasni, mert bejárónőm van. Nincs bejárónőm, magam vásárolok, főzök, mosok, takarítok, vasalok, és teszem, amit a mindennapi életben tenni kell. A nap nekem is éppen 24 órából áll. Aki azzal jön, hogy nincs ideje olvasni, mert neki otthon mennyi mindent kell csinálnia, gondolja át a napirendjét. Lehet, hogy van, akinél így van, de mindenkinél biztos, hogy ez az ok? Tudja, hogy kik az Édes élet szereplői? Ismeri Berki Krisztiánt? Van fogalma arról, mi történik az Éden Hotelben? Mert nekem nincs. Ezért tudok ennyit olvasni.

És a kedvencem: „Neked könnyű…!” Vannak olyan emberek, akiktől ez rendszeres válasz mindkét sláger kérdésre, akár arról van szó, hogy hogyan tudok ennyit olvasni vagy éppen arról, hogy miért vagyok még mindig ilyen vékony. „Neked könnyű…!” Miért is???

És olyan is van, aki egyszerűen így reagál: „Én is tudnék ennyit olvasni, csak nincs rá időm.” Persze…

Ugyanezek, persze, azt is mondják: „Én is írhatnék regényt, csak nincs rá időm.”

Na, persze…

Kellemes Szilveszter estét, boldog új évet, sok-sok jó könyvet és rengeteg felejthetetlen olvasmány élményt kívánok mindenkinek!

Nyilas Misi pakkot kapott

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK ÖTVENEDIK KÖNYVE – Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Egy könyv, amely a szülővárosomban játszódik. Utolsónak hagytam ezt a kategóriát, nem véletlenül. Január óta gondolkodtam rajta, melyik könyvet olvassam el. Mert azokat a regényeket, amelyekről tudtam, hogy Debrecenben játszódnak, már olvastam. És a Nagy Könyves Kihívás teljesítésekor olyan könyveket szerettem volna elolvasni, amelyek korábban még nem kerültek a kezembe. Keresgettem hát az interneten olyan történeteket, amelyek Debrecenben játszódnak, de ez idáig nem találtam olyat, amit még nem olvastam. Úgyhogy döntenem kellett: Szabó Magda egyik könyve, vagy a Légy jó mindhalálig. Móricz regénye mellett döntöttem. (Sajnos nem találtam meg a könyvespolcomon a regényt, majdnem egy órát töltöttem el vele, hogy megkeressem, de annyi könyvem van, és biztosan valamelyik hátsó sorban bújt meg, hogy rá ne találjak, úgyhogy kénytelen voltam a regényt elektronikus formában elolvasni. ) Egyrészt azért döntöttem Móricz regénye mellett, mert már nagyon régen volt, amikor olvastam, másrészt felnőtt fejjel szerettem volna újra átolvasni, és „igazságot tenni” a mostanában dúló „kötelező-nem kötelező” vitában, vagyis eldönteni: jó-e, hogy általános iskola felső tagozatában kötelező olvasmány a Légy jó mindhalálig, vagy le kellene venni a listáról.

Az ellenzők véleménye az, hogy a gyerekeknek elmegy a kedvük az olvasástól a kötelező olvasmányok miatt. Szerintem nem ez a baj. A gond az, hogy a gyerekek ma eleve nem olvasnak. Ott van nekik a tv, a video és a számítógép, sőt, a tablet és a telefon. Ma nem nagy divat könyvet olvasni, nem is ezt látják egymástól. Szóval a modern technika világában a gyerekeknek egyáltalán nincs kedvük olvasni. Függetlenül attól, hogy melyek a kötelező olvasmányok. Mert ugye nem arról van szó, hogy a gyerekek olvasnak és olvasnak, mindent, amihez csak kedvük van, de azok a fránya, unalmas kötelező olvasmányok elveszik az időt a sokkal izgalmasabb olvasmányoktól, a helyzet sokkal inkább az, hogy az iskolai olvasmányoktól várnák el a tanárok és a szülők is, hogy általuk kedveljék meg a gyerekek a könyveket. Szerintem ettől nem lehet túl nagy eredményt várni. Otthon, a szülőknek, nagyszülőknek kellene megszerettetniük a gyerekekkel már kicsi korban az olvasást. Mert az egy remek dolog! Ha a gyerek nem olvas, a kötelezőt, legyen bármi is, utálni fogja. Ha pedig olvas, akkor a fantázia történetek , a Harry Potter és a Szent Johanna Gimi mellett belefér egy-két komolyabb regény is. Mint például a Légy jó mindhalálig.

Miről is szól Móricz Zsigmond regénye?

Él egy kollégista kisfiú Debrecenben, a nagy múltú Református Kollégiumban, komolyan veszi az iskolát, jól tanul, és ingyen kap a kollégiumban olyan ételt, amit otthon a szülei nem tudnának neki biztosítani. Nyilas Misi magányos, mert szegény családból származik, amit szégyell. És állandó lelkiismeret-furdalás gyötri. Például azért, mert tudja, hogy otthon a szüleinek és a testvéreinek nem jut olyan étel, mint neki Debrecenben a kollégiumban. Egy rossz sorban élő családból származó gyermek sorsát ismerhetik meg az olvasók. Nos: nagy baj, ha az általános iskola felső tagozatában a gyerekek ebből a regényből megismernek egy ilyen sorsú gyermeket? Szerintem nem.

Nyilas Misi rajong a könyvekért. Gyűjtögeti a pénzét, spórol, hogy megvehessen egy Csokonairól szóló kötetet. Aztán a megspórolt pénzén papírokat vesz, amit szépen beköttet, és örömmel tervezgeti, mennyi mindent ír majd bele. És vágyakozik arra, hogy eljuthasson színházba, el is határozza, hogy gyűjt a színházjegyre, mert arra nem sajnálja a pénzt. Nos: baj, ha a felső tagozatos gyerekek egy olyan fiúról olvasnak, aki könyvre, olvasásra, színházra vágyik? Szerintem nem.

A Református Kollégiumban, mint minden iskolában, zajlik az élet. S ahol diákok vannak, ott diákcsínyek is történnek. Persze, nem olyanok, mint manapság, de a történet ettől érdekes. S az olvasó azt is megtudhatja, miről beszélgetnek a tanítás után a diákok. Van, amikor a történelemről, az olvasmányaikról és olyan is, amikor a tanárokról. Nos: baj, ha a felső tagozatos diákok megtudhatják, hogy a régi debreceni Református Kollégiumban milyen volt a diákélet? Szerintem nem.

A regénybeli Nyilas Misi sok időt tölt felnőttek között. Egy idős, vak úrhoz jár felolvasni, és tanítja az egyik diáktársát. A szeme előtt zajlanak viták, veszekedések, feltárulnak a problémák, a magánéleti gondok, és a legnagyobb baj, a pénztelenség. Bár a történet nem ma játszódik, akár ma is történhetne. A debreceni kisdiák pedig hol együtt érző, hol pedig ítélkező. Érdekes látni, milyen gyermekszemmel a felnőttek világa. Nos: baj,ha a felső tagozatos diákok egy gyermek szemszögéből látják a felnőtt világ problémáit? Szerintem nem.

Szóval: szerintem az általános iskola felső tagozatosai nyugodtan elolvashatják Móricz Zsigmond regényét. Én azt gondolom, jókat lehet beszélgetni a Légy jó mindhalálig című regényről. A történet Nyilas Misije Móricztól bizony hatalmas nagy „pakkot” kapott: borzasztó érzékeny gyermek, aki magára veszi a világ gondját. Szerintem van rajta mit megvitatni. Akár tizenévesen is.

Azért egy kis kritika: van, ami most újraolvasva nem tetszett a regényben. Amikor Nyilas Misi nem találja a reskontót, az olvasó hamar tudni szeretné, hogy vajon hol van, ki lopta el, ehelyett viszont előbb hosszú oldalakon arról kell olvasnia, hogyan zajlanak a tanítási órák, részletesen meg kell ismerkednie az iskolában éppen napirenden lévő tananyaggal, és még azon a részen is túl kell esnie, amikor egy sokat olvasó diák Magyarország történelméről mesél Misinek. Én, mint olvasó túl türelmetlen voltam: inkább szerettem volna tudni, hová tűnt az a reskontó!

És még egy megjegyzés: most, újraolvasva a regényt, megállapítottam, hogy ebből a történetből remek film készült. Kivételesen azt mondom, amit ritkán szoktam: a film jobb, mint olvasva a regény.

A Légy jó mindhalálig című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 43. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, ami a szülővárosomban, Debrecenben játszódik. De teljesíthető vele a lista 3. pontja is, mert ebből a regényből film is készült, a 14. pont is, mert ez egy szépirodalmi mű, ha valaki kötelező olvasmányként nem olvasta el az iskolában ezt a könyvet, akkor teljesítheti a lista 25. pontját, de kipipálható vele a lista a 33. pontja is, mert ez gyermekkorunk egyik könyve, és a 36. pont is, mert ez a könyv egy gimnáziumban játszódik.

Szeretem Nyilas Misi történetét. Érdekes, ahogyan ez a kisfiú látja a világot. És biztos vagyok benne, hogy, bár más korban élünk, ilyen kisfiúk ma is vannak. 

Szitakötő

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHETEDIK KÖNYVE – Vámos Miklós: Szitakötő

Az, hogy ez a regény nálam felkerült a Nagy Könyves Kihívás listájára, annak köszönhető, hogy alkalmam volt személyesen találkozni Vámos Miklóssal. Televíziós riporteri pályám során sok közismert emberrel, írókkal, művészekkel volt alkalmam találkozni, és persze interjút készíteni, de Vámos Miklóssal eddig még nem hozott össze a sors. Most, az idei Ünnepi Könyvhéten találkoztam, és interjút is készítettem vele. A beszélgetés rövid volt, mégis élmény maradt.

Honnan is ismertem eddig Vámos Miklóst? Egyrészt onnan, ahonnan mindenki: a televízióból. Rendszeresen néztem a Lehetetlen című műsorát. Szeretem azokat a beszélgetős műsorokat, ahová színészeket, művészeket hívnak meg. Imádom a színházat, szeretek sokat tudni magukról a színészekről, a velük megtörtént sztorikról, és a kulisszatitkokról, az pedig külön öröm számomra, ha egy beszélgetés alkalmat ad arra, hogy valakit igazán megismerhessen az ember, nem csupán 3-4 percet szánnak egy vendégre, aztán úgy eresztik szélnek, hogy az égvilágon semmit meg nem tudtunk róla. Vámos Miklós műsorából mindig sok minden kiderült egy-egy vendégről, és kedveltem azt a műsorvezetői stílust is, amit képviselt. Valójában ilyen a stílusa. És nekem tetszett. Aki egykor nem látta az adásokat, nézze az M3-mat, ahol ismétlik a régi műsorokat. Érdemes.

Maradva Vámos Miklósnál: máig egyik kedvenc magyar filmem a „Csók, Anyu!”. Írta: Vámos Miklós. Jó az ötlet, remek a színészi játék (Koltay Róbert, Udvaros Dorottya, Bánsági Ildikó, és még sokan mások). Aki nem látta, nézze meg. Érdemes.

Akkor most Vámos Miklós könyveiről. Tavaly olvastam tőle először regényt, a Zenga zének című könyvet. A történet 1955-56-ban játszódik, s az eseményeket egy kisfiú szemével láthatja az olvasó. Remek könyv. Aki nem olvasta, vegye a kezébe. Érdemes.

Ennyit tudtam Vámos Miklósról az idei Ünnepi Könyvhétig, amikor személyesen találkoztunk. Nyíregyházán a rendezvénysorozat megnyitóján ő volt a díszvendég. Kutyafuttában készítettem vele interjút, még a rendezvény előtt, a fúvósok már játszottak a téren, neki lassan menni kellett a színpadra, hogy elmondja a köszöntőt, mi meg siettünk, mert az anyagot gyorsan vágni kell. Hétköznapi menetrend a televízióban. Az interjú így, kutyafuttában is jól sikerült. És Vámos Miklóst személyesen megismerve is nagyon szimpatikusnak találtam. Akkor határoztam el, hogy keresek tőle egy könyvet, ami illik a Nagy Könyves Kihívás valamelyik pontjához. Sorra vettem a könyveit, és megtetszett a Szitakötő.

Idén úgy alakult, hogy az Ünnepi Könyvhéten Budapesten a Vörösmarty téren én is éppen aznap dedikáltam, amikor Vámos Miklós. A kiadóm sátránál éppen akkor végeztem, amikor kedves íróm, Jókai Anna kezdte a dedikálást, őt, mint minden évben, most is megkerestem, aztán mentem sorba állni Vámos Miklóshoz. Megvettem a Szitakötőt, és dedikáltattam. Amikor elmeséltem neki, hogy eddig egyetlen könyvét olvastam, azt mondta, a Zenga zélet jó kezdés. Én pedig azt mondom: a Szitakötő jó folytatás.

A Szitakötő − az ajánlás szerint − a barátság és a nemzedék regénye. Nyolc ember gyermekkora óta ismeri egymást, a történet során az ő életüket követhetjük végig. Persze, hogy érdekelt a téma. Hepi Börszdéj című regényemben egy hat fős baráti társaság mindennapjaiba pillanthatnak bele az olvasók, úgyhogy éreztem némi párhuzamot. Vámos Miklós regénye, persze, teljesen más, de tényleg jó választás volt. A Szitakötő nyolc főhőse, és ahogyan a szerző fogalmaz, néhány „kültag” a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyermek, a puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. És életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Én magam kicsit később voltam gyermek, de még a szocializmusban, és éppen leérettségiztem, amikor változott a rendszer. De azért tudom, milyen volt, amikor Magyarországon állomásoztak a szovjet katonák, tudom, milyen egy gyermektábor és egy építőtábor, szóval vannak emlékeim a rendszerváltás előtti évekből, és − mivel ezt a korszakot gyermekként éltem át − , nincsenek rossz emlékeim. Érdekes volt hát olvasni ezt a könyvet, és néha kicsit nosztalgikus is. A történet tele hétköznapi sztorival, olyanokkal, amelyek mindenkivel megesnek, s a szereplők éppen úgy élik meg, ahogyan bármelyikünk megéli, akivel megtörténik. Szerelmek, házasságok, gyerekek, válások, betegség, halál. Megélik az érzelmeket, és olvasás közben én is átéltem. Bevallom, a történet végén a betegséget, halált nehezen viseltem. De tudom, ilyen az élet. Jó regény: a történetben a gyerekek igazi gyerekek, a felnőttek emberiek.

Külön öröm volt számomra, hogy a regény egyik helyszíne Szarvas, egyik kedvenc magyar városom. Aki még nem járt ott, menjen el, nézze meg. Érdemes.

És egy érdekesség, ami megmosolyogtatott. A regény egyik szereplője, egy sci-fi író így morfondírozik:

„Lehet, hogy most az egyszer mégis bele kéne fognom egy amolyan „rendes” könyvbe. Hagyományos regénybe, ami róluk szól. (Rólunk?) Adva van egy társaság, évente elutaznak valahová, a könyvben nem találkozunk velük máskor, mint ezeken a közös nyaralásokon. Múlnak az évek, házasságok, gyerekek, válások, öregedés, gondok, bajok, örömök, satöbbi.”

Nevettem egyet: ezek szerint én már írtam egy „rendes” regényt. Aki nem hiszi, olvassa el a Hepi Börszdéjt!

Vámos Miklós Szitakötő című regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 14. pontját teljesítettem, mert ez egy szépirodalmi mű. De teljesíthető vele a lista 11. pontja is, mert ennek a könyvnek a címe csupán egy szóból áll, ha pedig valaki Vámos Miklóstól még nem olvasott semmit, választhatja a lista 41. pontját.

Vámos Miklóstól most már két könyvet olvastam. Mindkettő tetszett. Biztos, hogy lesz harmadik és negyedik is.

A rágógumitolvaj

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHATODIK KÖNYVE – Douglas Coupland: A rágógumitolvaj

Ezt a könyvet sem terveztem elolvasni, amikor belevágtam a Nagy Könyves Kihívásba, de egyszer csak „szembe jött”… Egy szombat este Nyíregyházán a NyírPlazában volt dolgom, nem könyvet akartam venni, de nem tudtam megállni, hogy betérjek a könyvesboltba. Szomorú helyzet fogadott: azok voltak az utolsó órák, amikor még az Alexandra Könyvesbolt nyitva volt. Este, a záráskor végleg bezárt. Szerettem azt a könyvesboltot, mindig lehetett ott kapni a könyveimet (Napfényes Riviéra, Incognito, Hepi Börszdéj), s bár tudtam, hogy a helyén egy másik, új könyvesbolt nyílik, akkor is szomorkásan sétáltam a polcok mellett. Megnéztem a könyveimet. Jó volt látni őket, de rossz volt tudni, hogy arról a polcról már senki nem veheti meg őket.

Az utolsó nap nagy kedvezményt adtak a könyvekre, s én, bár tényleg nem készültem könyvet venni, elcsábultam, és úgy döntöttem, ha már annyira olcsón adják, veszek néhányat. Vettem egy útikönyvet Moszkváról, mert oda készülök, megvettem A férj, aki elfelejtette a feleségét című regényt, amit idén a Nagy Könyves Kihívás során olvastam el, és nagyon tetszett (írtam is róla a blogomban, ITT olvashattok róla), és összeszedtem még néhány könyvet, köztük Douglas Coupland: A rágógumitolvaj című regényt is. A címe keltette fel az érdeklődésemet, és, elolvasva a tartalmát, úgy gondoltam, jó könyv. Nem tudtam, hogy mikor kerül rá sor, de tudtam, hogy biztosan elolvasom.

" "Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy?” –kérdezi Roger a naplójában, mert neki aztán tényleg van oka, hogy elege legyen önmagából. Negyvenhárom évesen egy írószer-nagyáruházban dolgozik, rakosgatja a tollakat és a nyomtatópapírokat, vedeli a vodkát, és csak úgy csöpög belőle a bánat, mert valahol, valamikor nagyon elronthatott valamit az életében…” Így kezdődik a könyv tartalmi ismertetője, ami, valljuk be, elég kecsegtető. Sokan gondolják úgy, hogy változtatnának az életükön, mert unják azt, amit csinálnak, aztán vagy adódik rá lehetőségük, vagy nem, s ha adódik, vagy mernek változtatni, vagy nem. Érdekel ez a téma. Én magam is gyakran foglalkozom a regényeimben az élet nagy változásaival, olyanokkal is, amiket a sors produkál, és olyanokkal is, amelyekről az emberek döntenek. Napfényes Riviéra című regényem több szereplője is elégedetlen az életével, az Incognito főszereplője kifejezetten azért utazik el egy határmenti hotelbe, hogy átgondolja, mer-e változtatni az életén, Hepi Börszdéj című regényemben pedig minden szereplőm élete megváltozik. Mert, ahogy mondják, az életben csak egyetlen dolog állandó: a változás. Ezért is érdekelt A rágógumitolvaj című regény.

A regény főszerplője, Roger tényleg elégedetlen az életével. A Staples irodaszer-nagyáruházban dolgozik, amit igencsak unalmasnak talál, és a mindennapjairól naplót vezet. Ebből ismerhetjük meg az életét, a gondolatait. Közben regényt is ír, amelynek címe: Kesztyűk tava. Ebbe is beleolvashatunk. De Roger naplóját az egyik kolléganője, Bethany is olvassa, aki úgy néz ki, mert úgy öltözik, mint egy halott, vagy legalábbis mint aki szeretne meghalni. Nem túl vidám karakter. Nem csoda, hogy Roger és Bethany jól megértik egymást. A kapcsolat közöttük az, hogy olvassák egymás naplóját. Nehéz eldönteni, hogy melyiküké a lehangolóbb. Az olvasó így hol Roger, hol Bethany naplójába pillanthat bele, de beleolvashat Roger regényébe is. A könyvbeli regény legalább némely ponton megmosolyogtató. Amikor Roger kézirata a Staples dolgozói kezébe kerül, a munkatársak remekül szórakoznak rajta, egyenesen kigúnyolják Rogert. Nem túl vidám történet hát A rágógumitolvaj.

A regény elejét érdekesnek találtam. Aztán kicsit unalmassá vált. De, a történet vége felé felpörögtek az események, akkor megint csak tetszett a könyv. Azért összességében jobbra számítottam.

A rágógumitolvaj című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 42. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, ami az enyém, de eddig még nem olvastam el. De teljesíthető vele a lista 13. pontja is, mert a történet egy másik országban játszódik, aki még nem olvasott semmit a regény szerzőjétől, kipipálhatja vele a lista 41. pontját is, és teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A rágógumitolvaj nem lett a kedvenc könyvem. És még azoknak sem kimondottan ezt a könyvet ajánlom, akik úgy érzik, hogy „ki akarnak szállni”, vagyis változtatni szeretnének az életükön. Azokat inkább arra buzdítom, hogy olvassák el Incognito című regényemet. 

Sötét jövő

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENNEGYEDIK KÖNYVE – Estelle Brightmore: 13. napon

Ilyen könyvet még soha nem olvastam. Amíg bele nem vágtam a Nagy Könyves Kihívás teljesítésébe - ami határt szab annak, hogy az ember mit olvas, hiszen a kihívás kategóriákat állít fel, és az azokba besorolható könyveket kell választani – elsősorban szépirodalmi könyveket vettem a kezembe. Néha egy-egy krimit. Mást nemigen. De most úgy döntöttem: ha már belevágok a könyvkihívásba, nyitott leszek, és már a kezdetekkor hajlottam arra, hogy más műfajt is a kezembe veszek. A 13. napon című könyv esetében éppen ez történt. Ez ugyanis egy disztópikus regény.

Amikor belevágtam a kihívásba, hamar rájöttem, hogy jól döntöttem, mert ez egy klassz dolog. Írtam is egy korábbi bejegyzésemben, hogy mennyire érdekes mindenféle könyvet olvasni, olyanokat is, amelyek egyébként biztosan nem kerültek volna idén a kezembe, és hogy azért is jó ez a könyves kihívás, mert a közösségi portálokon olvasó csoportok alakultak, s a tagok egymásnak ajánlanak könyveket. Tényleg klassz, mert egy csomó olyan könyvről olvashatok, amelyekről eddig még nem is hallottam.

Egy könyv, amely a jövőben játszódik. Ehhez a kategóriához kerestem könyvet, amikor az egyik ilyen olvasói csoportban valaki ajánlotta Estelle Brightmore: 13. nap című könyvét. Sőt, fel is töltötte. Mivel a könyvhöz rövid tartalmat is írt, az ajánló elolvasása után érdekesnek találtam a regényt. Nyár volt, az az időszak, amikor az ember az utazáshoz nem visz egy rakás könyvet, éppen Budapesten voltam, „szaladgálós” dolgaim voltak, sokat utaztam tömegközlekedésen, ahol jól jön, hogy csak elő kell kapni a tabletet (e-book olvasóm még nincs), és máris el lehet ütni az időt. Gondoltam, elolvasom a 13. nap című könyvet.

A történet szerint 2195-ben járunk, s akkorra a Föld egy elnéptelenedett, összefüggő sivataggá vált. Akik élnek, csupán egyetlen helyen maradhatnak életben, egy falakkal körbevett városban. A várost 12 zsarnok irányítja, az emberek pedig, attól függően, hogy gazdagok vagy szegények, különböző körzetekben, körökben laknak. A körzetek között nincs átjárás, nemcsak hogy nem költözhet át valaki, de még csak át sem mehet. Aki a sajátos törvények ellen vét, az az arénába kerül, ahol meg kell küzdenie ez életéért. A történet főszereplője egy fiatal újságíró lány, Ana, aki hisz az igazságban. S amikor a városban valaki úgy akar igazságot szolgáltatni, hogy sorra öli a város vezetőit, Ana a gyilkos nyomába ered. Mindenképpen meg akarja találni a tettest. A regényben van nyomozás és egy szerelmi szál is, mindkettőt végigkövethetjük, amíg kiderül, ki a gyilkos, és mennyit ér Ana és az alacsonyabb társadalmi körben élő fiú szerelme.

A regény története jó ötlet. Kimondottan jó. De a megírása… Azzal semmi problémám, hogy egyszerű nyelvezetű, nem vártam mást tőle. Legalább könnyű volt olvasni a metrón. De ahogyan a gyilkosságok megtörténtek… A fantáziadús történeteket szeretem, de a hihetetleneket nem. Bármit elhiszek, hogy 2195-re kihalt az emberiség nagy része, hogy egyetlen város van csak, ami nem fertőzött, hogy ott valahogy hirtelen 12 zsarnok magához ragadja a hatalmat, hogy az embereket kordában lehet tartani, hogy elfogadják, hogy körzetekben kell élniük, ezzel semmi gond, éppen elhihetem. De hogy egy gyilkosnak ebben a közegben 12 nap alatt sikerül megölnie 12 szigorúan őrzött vezetőt úgy, hogy a közelükbe kell férkőznie, miközben mindenki tudja, hogy a tettes mindennap gyilkolni fog, újabb és újabb áldozatot szed, és azt is tudják, hogy kik közül választ, na, az már hihetetlen. De, rendben, még azt is elhiszem, ha a szerző el tudja velem hitetni. De az ilyen mondatok, hogy (nem pontosan idézem, mert már nincs meg a regény, úgyhogy nem tudom a pontos szöveget) „Végül sikerült bejutnia…” . Felteszem a kérdést: hogyan? Erre persze már nem kapok választ, mert a regény szerzője nem írja le. Hát… több, mint érdekes. Ezért mondom, hogy a regény története jó ötlet, de a kivitelezés... Valójában ami kisül a történetből (ezt nem írom le, nem akarom lelőni a poént – már ha az poénnak nevezhető −, hátha valaki elolvasná  a könyvet) sem tetszett. De tudom, most divatosak az ilyen könyvek.

A 13. napon című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 35. pontját teljesítettem, mert ez a könyv a jövőben játszódik. De teljesíthető vele a lista 5. pontja is, mert a könyv címében szerepelnek számjegyek, a 9. pont, mert ezt a könyvet egy nő írta (aki egyébként a szerzői neve ellenére magyar), kipipálható a könyvvel a kihívás 6. pontja is, mert ennek a könyvnek a szerzője – ha jól olvastam −, még nincs 30 éves.

Jövőben játszódó könyvnek egyébként először egyik kedvenc íróm, John Updike Az idő vége felé című könyvét néztem ki, de azt később is elolvashatom, itt van a polcomon, bármikor levehetem. Egyébként örülök, hogy a könyvkihívás során el kellett olvasni egy jövőben játszódó könyvet, mert rájöttem, hogy érdekelnek az ilyen könyvek − már, ha jól vannak megírva. De a kihívás során már belebotlottam egy ilyen témájú nagyon jó novellába, Kurt Vonnegut kötetében, erről írtam is az egyik korábbi bejegyzésemben. Érdekesnek találom, hogy egy-egy szerző hogyan képzeli el a jövőt. Ilyen történeten én magam még nem gondolkodtam. Incognito c. regényemben persze van egy kis kalandozás a szereplőm jövőjébe, de az mégsem jövőben játszódó regény. Ki tudja: lehet, hogy egyszer írok egy olyan történetet, amelyben én is elképzelem az emberiség jövőjét!

Feketekávé egy kis méreggel

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHARMADIK KÖNYVE – Agatha Christie: Feketekávé

Ismét egy Agatha Christie – miért is ne, ha egyszer szeretem a krimikirálynő könyveit. Ráadásul ennek a könyvnek a címében szerepel egy szín, ami épp feltétele is a Nagy Könyves Kihívásnak, vagyis el kellett olvasni egy olyan könyvet is, amelynek a címében szerepel egy szín. Agatha Christie-nek nem egy ilyen regénye van, többet is találtam volna a polcomon, de megint csak olyan könyvet szerettem volna elolvasni, amit eddig még nem olvastam. Ilyen volt például a Feketekávé.

Erre a könyvre azért is esett a választásom, mert ez a regény eredetileg színdarabnak íródott. Idén a Nagy Könyves Kihívás keretében már olvastam egy ilyen Agatha Christie-könyvet, a Váratlan vendég című könyvet, amelyről ITT írtam. Nagyon tetszett, lendületesen megírt könyv, amit, többek között annak tudtam be, hogy a színdarab „pörgős” műfaj, tehát könnyű belőle feszes, lendületes regényt írni. Gondoltam, választok újra egy olyan krimit, ami eredetileg színdarabnak készült. Nem csalódtam.

A történet szerint Hercule Poirot, a detektív és barátja Hastings kapitány meghívást kap egy világhírű fizikus házába, mivel a tudós attól tart, hogy valaki el fogja lopni a találmányát, egy olyan robbanószer képletét, amely háború esetén akár Anglia megmentésében is kulcsszerepet játszhat. Nem kérdés: ha Agatha Christie történetében egy szereplő a lopástól tart, és Poirot a helyszínre érkezik, akkor az a lopás meg is történik. És a gyilkosság sem maradhat el. És, persze, az sem kérdés, hogy Poirot megtalálja a tettest. Tényleg nem csalódtam, a Feketekávé jó krimi. És tényleg: olvasás közben az ember mint egy színdarabot, úgy látja maga előtt a történetet.

Agatha Christie Feketekávé című krimijével én a Nagy Könyves Kihívás 37. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, amelynek a címében szerepel egy szín. De teljesíthető vele a lista 10. pontja is, mert a Feketekávé egy krimi, a lista 11. pontja, mert a könyv címe egyetlen szóból áll, a 13. pont, mert ez a könyv egy másik országban játszódik, kipipálható vele a lista 27. pontja is, mert ezt a könyvet egy nap alatt el lehet olvasni és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Érdekes, izgalmas, lendületes krimi a Feketekávé. A krimi kedvelőinek, nemcsak Agatha Christie rajongóinak ajánlom. Könnyed kikapcsolódás. 

Jó ötlet volt!

2015. Nagy Könyves Kihívásának teljesítése közben, a negyvenedik könyv elolvasása után egy pillanatra megállok, hogy átgondoljam, melyek is voltak azok a könyvek, amelyek eddig a legjobban tetszettek. Megtettem ezt már korábban is, "félúton", 25 könyv után  már készítettem egy listát a legjobb könyvekről, de azóta, az újabb regények elolvasása után a régi listám megváltozott. Akkor egy 10-es listát állítottam össze, most pedig úgy döntöttem, hogy a legjobb 5 könyvet próbálom meg kiválasztani.

A feladat nem könnyű: az eltelt idő alatt sok jó könyvet olvastam, úgyhogy teljesen át kell szerkesztenem a listámat. Itt vannak hát a nekem leginkább tetsző könyvek, amelyekről korábbi bejegyzéseimben már véleményt is írtam.

1. Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót

2. Richard Russo: Sóhajok hídja

3. John O’Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét

4. John Updike: Brazília

5. Richard Russo: A múlt fogságában

A Nagy Könyves Kihívás teljesítéséhez már csak 10 könyvet kell elolvasnom. Ha megtettem, újra összeállítom, akkor már a „dobogós” listát. Nem tudom, ehhez képest változik-e a lista. Meglátjuk. Én mindenesetre, ahogy eddig is, örömmel olvasom el a hátra lévő 10 könyvet is. Úgyhogy még mindig csak azt mondhatom: a Nagy Könyves Kihívás jó ötlet volt! 

Rozsban a fogó

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCHETEDIK KÖNYVE – J. D. Salinger: Rozsban a fogó

Ezt a könyvet azóta szerettem volna elolvasni, amióta megtudtam, hogy megjelenik, vagyis hogy új fordításban és új címmel jelenik meg Salinger Zabhegyező című regénye. Ahogy azt az előző bejegyzésemben írtam, a regényt még főiskolás koromban olvastam, és nagyon tetszett. Lehet, hogy egyébként is újraolvastam volna valamikor, de most, hogy tudtam, hogy lesz új fordítás, felkeltette az érdeklődésemet. S ha már Rozsban a fogó, akkor, gondoltam, legyen Zabhegyező is: eldöntöttem, hogy egymás után elolvasom a két fordítást. Megvártam, amíg megjelenik Barna Imre fordítása, a Rozsban a fogó, és belevágtam! Először elolvastam a Zabhegyezőt, aztán a Rozsban a fogót.

Magáról a regényről most nem írok, azt megtettem az előző bejegyzésemben, amikor a Zabhegyezőről írtam. A regény, természetesen, most is nagyon tetszett, aki kíváncsi a részletekre, az elolvashatja ITT. Most inkább arról írok, hogy én milyennek láttam a két könyvet, és nem nyelvészként, nem magyar szakosként és nem fordítóként, hanem csupán olvasóként milyennek érzékeltem a két fordítást, és ez által magát a regényt. Jöjjön hát az összehasonlítás!

Először is: be kell vallanom, hogy amikor meghallottam, hogy lesz a regénynek új fordítása, mint a könyv nagy kedvelője, nem hogy nem lélegeztem fel, hogy „Végre!”, de még csak azt sem éreztem, hogy erre szükség lenne. Szerintem a Zabhegyező a mai fiatalok számára is érthető, annak ellenére, hogy nem mai a nyelvezete. De, miért is lenne mai, amikor a történet a 60-as évek Amerikájában játszódik? Én magam sem akkor voltam fiatal, sőt, még meg sem születtem, amikor a regény íródott, s amikor főiskolásként elolvastam, már jócskán a 90-es években jártunk, de nem volt gond sem megértenem, sem elfogadnom azt, ahogyan a főhős, Holden beszél. Szóval  nem igazán értettem, miért van szükség aktualizálásra, új fordításra, pláne új címre is. Persze, tudom, hogy a regény első magyar megjelenése nagy port kavart, többek között amiatt, hogy túlzottan szókimondó, sok benne a szleng, másrészt pedig a címe miatt. Az eredeti cím, a The Catcher int he Rye ugyanis semmiképpen nem Zabhegyező, az csak egy adott cím, ami viszont, szerintem, kitűnő. Mert ki ne hallott volna erről a regényről? Biztosan az is tudja, hogy létezik, aki soha nem olvasta. Mert remek a cím. A kritikák szerint persze a Zabhegyező cím azt sugallja, hogy a főszereplő fiú nem akar semmit csinálni, csupán „Kukutyinban zabot hegyezni” , és ez nem igaz, mert Holden nem ilyen. Egyébként tényleg nem ilyen, de, ha belegondolunk, hogy elhagyja az intézetet, és napokon át csupán csavarog, hát akkor azokon a napokon bizony tényleg nem akar semmit tenni, úgyhogy, ha azokat a napokat nézzük, amikor a történet játszódik, éppen hozzá lehetne kötni a Zabhegyező címet. Szóval a Rozsban a fogó címmel – ami az eredeti regény címének a fordítása – én soha nem leszek kibékülve. Ezt már akkor tudtam, amikor a kezembe vettem az új könyvet. Na, de nézzük a szöveget!

A Zabhegyezőt, Gyepes Judit fordítását most, újraolvasva a regényt, és persze figyelve a nyelvezetre, néhol kicsit „döcögősnek” tartottam. Írok egy példát, mindjárt az első oldalról:

„Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat.”

Néhol nehézkesnek éreztem a fogalmazást, de nem a Holden által használt és a Gyepes Judit által fordított kifejezések miatt. A fiú gyakran használja a „vagy mit tudom én” kifejezést, ami eredeti nyelven, gondolom, úgy hangozhat, hogy „and so”, bár, nem tudom, mert nincs meg a regény eredeti angol változata, mindenesetre ez gyakori szófordulat a történetbeli fiúnál, amit, szerintem el lehet fogadni, tapasztalataim szerint ezt a kifejezést még ma is használják, használjuk. Holden a történet során többször „bezsong”, ez a szó már idegenebb számomra. De, mondom, nincs problémám ezekkel a kifejezésekkel, szerintem ezeket a mai fiatalok is megértik. Egy kicsit „lendületesebb” fordítás persze néhol ráfér a regényre, de csak elvétve éreztem ezt, és szerintem azt is csupán azért, mert olvasás közben most kimondottan a nyelvezetre koncentráltam. Barna Imre fordítása, a Rozsban a fogó kétségkívül lendületesebb szöveg, könnyebben olvasható. Az előbb idézett, „döcögősnek” ítélt mondat viszont mégsem tetszik az új fordításban. Idézem:

„És ilyen önéletrajzra, vagy mi a szarra se számíts. Csak azt mondom el, hogyan szállt el az agyam a múlt karácsony táján, mielőtt úgy kibuktam, és idehoztak, hogy lenyugodjak.”

Ez bizony sokkal inkább mai szókincs. De szükség van rá? Szerintem nincs. A „vagy mit tudom én” szerintem semmiképpen nem ugyanaz, mint a „vagy mi a szar”. Az új fordításban a mai szleng jelenik meg – persze nem a legdivatosabb szavak, amelyek a leghamarabb cserélődnek, erre figyelt a fordító, ha nem figyelt volna, és maradunk annál az álláspontnál, hogy a Zabhegyező szókincsét aktualizálni kell, akkor ezt akár pár évente meg kellene tenni. De ha már aktuális szlengről beszélünk, akkor vannak furcsaságok. Például hogy kerül a fordításba az iskola szó megfelelője az „isi”? Melyik fiatal használja ma ezt a szót? Ha „suli” lenne, elfogadnám a Zabhegyező „gimi” szava helyett. De az „isi” nem is tudom, mikor volt használatos? Ma biztosan nem.

Nem olvastam a regényt eredeti nyelven, sajnos, így nem tudom, hogy Salinger használt-e Holden szavaiban trágár kifejezéseket. Most én csak a két magyar fordítást hasonlítom össze, és azt mondhatom, Gyepes Judit nem használt, Barna Imre viszont igen. A Gyepes Judit féle fordításban csupán ilyen káromkodás szerepel: „Tudod, mi szeretnék lenni? Tudod, mi? Már úgy értem, ha lehetne, az istenbe is.” Barna Imrénél egyébként ez így hangzik: „Tudod, mi lennék én? Mármint ha választhatnék, a rohadt életbe?” Én, persze, nem erre a trágárságra gondolok, ennél csúnyább szavakra. Ha az eredeti regényben Holden nem káromkodik, szerintem nincs is rá szükség. Mert öncélú. Szerintem ettől a fiatalok nem fogják elolvasni a könyvet. Nem vagyok ellene a trágár kifejezéseknek, ha annak helye van, funkciója van, mert azzal tükrözi a szereplő egyéniségét. De ha az eredeti regényben nincs káromkodás, akkor felesleges belefordítani. Mert így a regény egészen más. És mondhatom: egymás után elolvasva a két regényt, Holden személyében két különböző fiút ismertem meg. Az új fordítás miatt más lett a főszereplő karaktere. Holden alapjában véve nem rossz, sőt, egészen jólelkű, néha meglepően fura dolgokat tesz. Például egy kávézóban a reggelijük közben apácákat szólít meg, elbeszélget velük, és pénzt ad nekik. Szerintem ez egy tizenéves fiútól különös. De, talán egy a Zabhegyezőből megismert fiúról, aki a Gyepes Judit fordítása szerint beszél, elképzelhető, viszont arról a srácról, akinek Barna Imre adta a szájába a szavakat, nem. Az új fordítással megváltozott Holden karaktere. Más lett a személyisége. A Rozsban a fogóból megismert tizenéves srác egy másik fiú. A Rozsban a fogó főszereplője, mit is mondjak: bunkóbb. A Zabhegyező sráca sokkal intelligensebb.

És akkor nézzük a címet – ami (újra csak ezt tudom mondani) nekem nem tetszik. Itt most jöjjön egy hosszabb idézet, amelyben össze lehet hasonlítani a kétféle fordítás szövegét. Ebből a két hosszabb idézetből lehet következtetni arra, hogy a kétféle fordítás szerint hogyan lett Zabhegyező illetve Rozsban a fogó a cím.

Zabhegyező:

„− Ismered azt a dalt: Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken…? Én…

− Az úgy megy: Ha valaki lel valakit a zabföldeken… Ez egy vers, Burns írta.

− Tudom, hogy Burns írta.

Neki volt igaza. Tényleg így van. Ha valaki lel valakit a zabföldeken. Azzal együtt nem tudtam.

− Azt hittem, hogy Ha valaki zabot hegyez. Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy zabot hegyezzek. Aztán a kis krapekok közül egy bele akar szaladni, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre menjenek, akkor én letenném a zabot, amit hegyezek, és megfogom a krapekot. Csak ezt csinálnám egész nap. Én lennék a zabhegyező.”

Rozsban a fogó:

„− Ismered azt a dalt, hogy „Ki kap el, ha hanyatt-homlok futsz a rozson át?”. Na, hát én…

− Az úgy van − javít ki Phoebe −, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. − Vers. Ez egy Burns-vers.

− Jó, igen, egy Burns-vers.

De neki volt igaza. Tényleg úgy van, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. Nem jól tudtam.

− Azt hittem, úgy van, hogy „Ki kap el” − mondom. − Na, mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön, meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs velük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dolgom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé rohan… szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát.”

Lehet, hogy a Rozsban a fogó a The Catcher int he Rye eredeti cím és maga az alapot szolgáló Burns-vers hűebb fordítása, de szerintem a történet szempontjából teljesen mindegy, hogy melyik változatot olvassa az olvasó, és a Zabhegyező sokkal frappánsabb cím.

 És akkor jöjjön, ami az új fordításban a leginkább zavart. Barna Imre a szövegében a személynevek elé nagyon sok esetben kiteszi a határozott névelőt. A főszereplő fiú, Holden így elég pestiesen fogalmaz: „a Jane”, „az Ed”. Azt, hogy a budapesti barátaim így beszélnek, valahogy csak-csak megszokom, de egy regényben ezt nem szeretném így olvasni. Pláne egy amerikai történet magyar fordításában. Itt egy szövegrész, ami szemlélteti, mennyire zavaró:

„Szóval, hogy van-e valahol cigi, de a Jane nem válaszolt. A csávó erre még egyszer felteszi a kérdést, megint semmi válasz. Fel se nézett a játékból a Jane. Végül visszament a csávó a házba. Mi a fene volt ez, kérdeztem akkor a Jane-től. De nekem se válaszolt.”

Én magam meglennék a Zabhegyező új fordítása nélkül is, de nem bántam meg, hogy egymás után elolvastam a két könyvet. Én a Rozsban a fogó c. regény elolvasásával a Nagy Könyves Kihívás 4. pontját teljesítettem, mert ez a könyv ebben az évben jelent meg. De teljesíthető vele a lista 13. pontja is, mert ez a regény egy másik országban játszódik, a 14. pont, mert ez egy szépirodalmi mű, ha valaki azt hallotta, hogy ez a fordítás rosszabb, mint a régi, akkor választhatja azt a pontot is, hogy ez az a könyv, amelyről rossz véleményeket hallott, vagyis a lista 31. pontját, kipipálható a 41. pont is, ha valaki még semmit nem olvasott Salinger könyvei közül, és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Aki kíváncsi a Zabhegyező új fordítására, az olvassa el a Rozsban a fogót. De, akit érdekel Salinger regénye, én annak továbbra is az eredeti fordítást, a Zabhegyezőt fogom ajánlani.

Zabhegyező

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCHATODIK KÖNYVE – J. D. Salinger: Zabhegyező

A Nagy Könyves Kihívás teljesítése során ez az első könyv, amit már nem először olvastam el.(Természetesen kivétel a gyermekkorom egyik könyve, mert azt nyilvánvalóan a gyermekkoromból ismerem.) Igaz, megfogadtam, hogy most, a könyvkihívás listájához kizárólag olyan könyveket választok, amelyeket eddig még nem ismertem, vagy még csak terveztem, hogy elolvasom, de ezzel a könyvvel mégis kivételt tettem. Megjelent ugyanis a Zabhegyező új magyar fordítása, amely ráadásul új címet is kapott, azaz másképp fordították le az amerikai regény The Catcher in the Rye címét, és az új fordításra, a Rozsban a fogó c. könyvre nagyon kíváncsi voltam. De, gondoltam, összehasonlítani a régivel, vagyis megérteni vagy legalábbis elfogadni azt, hogy szükség volt egy új fordításra, csak úgy lehet, ha elolvasom újra az első magyar fordítást, majd utána az újat, és úgy hasonlítom össze a két magyar szöveget. Levettem hát a polcomról újra a Zabhegyezőt.

Még főiskolás voltam, amikor a Zabhegyezőt elolvastam. Angol szakon tanultunk róla, és én nagyon szerettem az amerikai irodalmat, nem volt hát kérdéses, hogy minden regényt elolvasok, amiről csak tanulunk. Tetszett a könyv. A történet egy tizenéves fiúról szól. Holden Caulfield kibukik a középiskolából, még a félév vége előtt csomagolnia kell, és eljön az intézetből. Tart a szüleitől, fél, hogy mit szólnak hozzá, hogy ott kellett hagynia a Pencey-t, ami nem egy rossz iskola, kellemesebbnek tartja hát, ha  a téli szünet kezdetéig nem megy haza, ezért pár napon át csavarog. Barátokkal, haverokkal találkozik, idegenekkel ismerkedik, próbálja elütni az időt. A történetet a fiú saját szemszögéből ismerheti meg az olvasó. A fiú gazdag családból származik, és egyáltalán nem buta, a lustasága, linksége miatt bukott meg, és csapták ki már nem az első iskolából. Holden egyszerűen nem találja a helyét. Jó gondolatai vannak, kíváncsi, gyakran elmélkedik a világról, és érezhetően jóindulatú, sőt, jótékony, és egy-egy helyzetben kimondottan jó fiú. Kamasz srácra egyáltalán nem jellemzően képes például egy kávézóban a reggelijük közben apácákat megszólítani, kedélyesen elbeszélget velük és még adománnyal is megajándékozza őket. Nem mindennapi eset. És a tizenéves fiúknál az sem kimondottan megszokott, amekkora szeretettel Holden gondol a húgára, több boltban is kutat egy olyan lemez után, amit a lány nagyon szeretne, megveszi neki, s amikor személyesen találkoznak, a kamasz srác különösen kedves a húgával. Szóval jólelkű. Csak valahogy nem úgy sikerülnek a dolgai, ahogyan az elfogadott.

A regény most, sok év után újraolvasva is tetszett. Most persze teljesen másképp olvastam, mint egykor, főiskolásként. Figyeltem a fordítást. Az új fordítás indoka az volt, hogy más szavakat kellene használni az amerikai szleng lefordítására, vagyis modernebb, a mai fiatalok számára érthetőbb szavakat kellene használni. Ezt én nem gondolom. Szerintem, ha egy amerikai regény a 60-as években játszódik, akkor nem kell, hogy a fiatalok mai szókincsét tükrözze. Az első fordítás, Gyepes Judit fordítása persze már a regény első megjelenésekor nagy port kavart, elsősorban a szleng használata miatt, másrészt pedig sok vitás kérdés merült fel a fordítással kapcsolatban is. Többek között vitás kérdés volt a cím is. Hogy a „The Catcher int he Rye” miért éppen Zabhegyező. Mert a zabhegyező azt sugallja, hogy ez a fiú nem akar semmit csinálni, legfeljebb „Kukutyinban zabot hegyezni”. Ez persze igaz, a cím tényleg ezt sugallhatná. De attól még nagyon jó cím. Szerintem legalábbis az. És a regénybeli Holden az alatt a pár nap alatt, amikor a regény játszódik, valójában tényleg nem csinál semmit. A regény fordításáról nem akarok most írni, azt majd megteszem a következő bejegyzésemben, amikor a Rozsban a fogó című könyvet veszem górcső alá. A Zabhegyező nyelvezetéről most csupán annyit írnék, hogy úgy, hogy olvasás közben erre is figyeltem, a szöveg néhol „döcögős”. Mondok egy példát (mindjárt az első oldalról): „Ebből úgyse lesz itten életleírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat.” Egyébként nem olvasás közben nem gondoltam, hogy a szöveg megérett az újrafordításra. A fiú szavaiban negatív jelzőként gyakran megjelenik a „tetű” szó, ez nem éppen mai kifejezés, bár, nem tudom, hogy Magyarországon valaha is használták-e a fiatalok, én soha nem hallottam, legfeljebb azt, hogy „tetves”, de, szerintem az olvasó könnyen elfogadja, hogy Holden ezt a jelzőt használja, és ez kortól független. Szóval én nem éreztem annyira elavultnak Gyepes Judit fordítását.

Salinger Zabhegyezőjével én a Nagy Könyves Kihívás 11. pontját teljesítettem, mert ennek a könyvnek a címe csupán egyetlen szóból áll. De teljesíthető vele a lista 14. pontja is, mert ez egy szépirodalmi mű, aki Salingertől még nem olvasott semmit, az teljesítheti a 41. pontot, teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott, és a lista 13. pontja is, mert a történet egy másik országban játszódik.  

A Zabhegyező egy jó regény. Mindenkinek ajánlom. Szerintem nyugodtan kézbe vehető az eredeti fordítás, de ha valaki úgy gondolja, hogy inkább az újat szeretné, keresse a Rozsban a fogót.