Szingli nő párt keres

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCÖTÖDIK KÖNYVE – Helen Fielding: Bridget Jones naplója 1., 2., 3.

Valójában nem is csupán a harmincötödik könyvről írok, hanem a Nagy Könyves Kihívás harmincötödik, harminchatodik és harminchetedik könyvéről, mert most három regényt is górcső alá veszek. De ez a könyvkihívás szabályai szerint mégis csak egynek számít, hiszen a listán egy trilógia szerepel, én pedig ezt a három könyvet választottam trilógiaként. Hogy miért? Valójában azért, mert tudtam, hogy, annak ellenére, hogy film még nem készült belőle, könyvben már megjelent Bridget Jones harmadik naplója, és kíváncsi voltam rá. Mindenképpen el szerettem volna olvasni, és nézegettem is a kategóriákat, melyikbe soroljam. Volt miből válogatnom, rengeteg feltételnek megfelelt. És akkor jött az ötlet: mivel a napló 1. és 2. részét is csupán filmen láttam, elolvasom most Bridget Jones mindhárom naplóját. A három könyvön túl azt mondom: jó ötlet volt.

Először is leszögezem: mindkét Bridget Jones-filmet imádom. Ez azt jelenti, hogy annyiszor nézem meg, ahányszor belebotlok a tv-ben. Nem igazán kedvenc témám a szingliség, és akkor még nagyon enyhén fejeztem ki magam, nem szeretem hallgatni az egyedülálló nők nyavalygását, és cseppet sem hobbim kitárgyalnom a férfiakat. Mesélni persze, lehet egymásnak arról, hogy életünk párjával éppen mi történt, de soha nem értettem, hogy egyes nőknek hogy lehet, hogy nincs más témájuk. Amikor annyi, de annyi mindenről lehet beszélgetni. Ezt csak azért írtam le, hogy emeljem a Bridget Jones-filmek értékét, mert ha már nekem is tetszik a szingli világról, a párkeresésről és annak nyűgjéről szóló film, akkor arra biztosan azt lehet mondani, hogy jó. Most, elolvasva Bridget Jones naplóit, azt kell mondanom, amit könyv és film összehasonlításában nagyon ritkán mondok: a film sokkal jobb!

Először is: a regények történetei köszönőviszonyban sincsenek a filmek sztorijaival. Ami közös bennük, az a főszereplő, Bridget Jones, a két férfi, Mark Darcy és Daniel Cleaver, és még egy-két barát. És egy-két jelenet. Azt mondhatom: Helen Fielding első Bridget Jones-regényéből valaki írt egy nagyon jó forgatókönyvet, amelynek köszönhetően a film igazi siker lett. Aztán a sikeren felbuzdulva született egy második filmforgatókönyv is, ami szintén sikert aratott. A regények pedig jó alapot adtak. Legalábbis az első. Mert a második regény történetéből szinte semmi nem került be a filmbe. Bridget Jones filmen látott második naplója a filmvászonra lett kitalálva, a könyvben leírt napló egészen más.

Az első könyv sztorija hasonlít a film történetéhez. Bridget állandóan fogyókúrázik, tetszik neki Daniel, akivel összejönnek, aztán Bridget otthagyja a munkahelyét és elmegy egy tv-hez dolgozni, képbe kerül Mark, szóval minden elem megtalálható a könyvben, csak nem úgy történnek a dolgok, mint ahogyan a filmvászonról ismerjük. A filmben karakteresebbek a szereplők, érdekesebbek, humorosabbak a jelenetek. De azért maga a regény sem rossz. A második könyv viszont elég unalmas. Nem csoda, hogy nem került be a filmbe a történet szinte egyetlen mozzanata sem. Azért írom, hogy szinte egyetlen sem, mert egy fontos jelenet bekerült a filmbe is, csak éppen nem a második filmbe, hanem még az elsőbe. Egy szó, mint száz: ezerszer jobb a film, mint bármelyik könyv a kettő közül. De azért senkit nem szeretnék lebeszélni róla, mert azért elolvasható.

Írok inkább a harmadik könyvről, gondolom, ez sokakat érdekelhet, mert ebből a regényből még nem készült film. Egyszer persze biztosan készül majd, mert lehet ebből is egy jó forgatókönyvet írni. Valahogy úgy, mint ahogyan az első két film forgatókönyvírója tette. Hogy feldobja kicsit a sztorit. A harmadik naplóban kicsit előre ugrunk az időben, a történet szerint Bridget Jones már ötvenéves. És, persze, újra egyedül van. Amikor elolvastam a könyv fülszövegét, arra gondoltam, hogy biztosan elvált, újra szingli, csak most már két gyermekkel, és megint keresi a párját. De a magányának nem ez az oka. Nem árulok el nagy titkot, mert a könyv első oldalairól azonnal kiderül: Bridget megözvegyült. A férje, Mark Darcy meghalt. Ezért egyedülálló anya Bridget Jones. Ez így sokkal szomorúbb történet, mintha valami hebehurgyaságból tönkrement volna a nő házassága − szerintem egyébként egy ilyen sztori Bridgethez és az eddig ismert történetekhez is jobban illett volna, de az író nem így döntött. Szegény Brigdet megözvegyült, és még csak alig-alig áll készen egy új kapcsolatra. Azért próbálkozik, ismerkedik, randizgat, amiben segítségére van a modern technika, állandóan a neten lóg. A történetet nem írom le, aki kíváncsi rá, olvassa el. Annyit elárulok, hogy minden olyan probléma megjelenik a regényben, ami egy középkorú nőt érint. Én várom, hogy film készüljön belőle.

Még egy megjegyzés Bridget Jones harmadik naplójáról: edzésnek sem rossz. Ha valaki olyan elszánt olvasó, mint én vagyok, és nap mint nap cipeli a könyvet a táskájában, amit éppen olvas, akkor ezzel a könyvvel nem könnyű feladatot vállal. A kötet mérete óriási és súlyra sem könnyű, majdnem egy kilót nyom. Úgyhogy mondja valaki, hogy az olvasás nem sport! Mindennap cipelni egy ilyen könyvet egy egyébként sem könnyű női táskában...

Bridget Jones naplóinak elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 32. pontját teljesítettem, mert ez egy trilógia. De választható a lista több pontja is, ha valaki el szeretné olvasni a három napló bármelyikét. Például a 3. pont, mert a regényekből film is készült, a 8. pont, mert ezek vicces könyvek, a 9. pont, mert a regényeket nő írta, a 13. pont, mert a történetek egy másik országban játszódnak, vagy a 44. pont is, mert ezek a regények eredetileg  nem az anyanyelvünkön íródtak.

Nem bántam meg, hogy elolvastam Bridget Jones három naplóját. Egyrészt mindig érdekes egy regényt és egy filmet összehasonlítani. Másrészt gazdagabb lettem egy tapasztalattal: láthattam, hogy egy jó ötletű regényből készülhet egy ragyogó filmforgatókönyv.  

Micsoda színjáték...

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK TIZENHETEDIK KÖNYVE – Karinthy Ferenc: Házszentelő

A Nagy Könyves Kihívás listáján egy dráma is szerepel, az 50 könyv egyikének egy színműnek kell lennie. Az, hogy elolvassak egy drámát, számomra nem nagy kihívás, ezt én évente egy alkalommal biztosan megteszem, sőt, akár többször is. Az egyik korábbi bejegyzésemben, amikor Maugham: Színház című regényéről írtam, már megjegyeztem, hogy nagyon szeretem a színházat. Olyannyira, hogy színjátszó rendezői képesítést szereztem, és hét éven át rendeztem egy színjátszó csoportot. Színházi rendező végül nem lettem, mert időközben elcsábított az újságírás és a televíziózás, de a színház iránti rajongásom természetesen megmaradt. És én bizony az az ember vagyok, aki nemcsak eljár színházba, és a színpadon kedveli a drámákat, hanem azon kevesek közé tartozom − szerintem kevesek közé −, akik olvasni is szeretik a színdarabokat. Én magam nagyon szívesen olvasom őket, mert miközben olvasom a sorokat, a színpadon látom a jelenetet. Szóval: nekem nem okozott gondot, hogy teljesítsem a könyves kihívás 47. pontját, azaz elolvassak egy drámát.

Drámát választanom már sokkal nagyobb kihívás volt. Nem azért, mert nincs honnan válogatnom, két teljes polcnyi könyvem van tele színdarabokkal, úgyhogy éppen ez okozta a kihívást. Vannak igazi kedvenceim, drámák és drámaírók között is. A kedvenc drámám a világirodalomból John Arden: Élnek, mint a disznók című színműve, amit Magyarországon Gyöngyélet címmel több színházban is bemutattak − több színházban láttam is az előadást. A kedvenc magyar drámám Spiró György: Prah című műve, amit láttam is színpadon és olvastam is. Azt a drámát, amit színházban nagyon élvezek, általában el is olvasom. A kedvenc drámaíróm pedig, azt hiszem, Tennessee Williams. Azért írom, hogy „azt hiszem”, mert tényleg nagyon szeretem a drámákat és a színházat, így - akár szerzőről, akár darabról van szó - nehéz kedvenceket választanom. Bőven lett volna olyan dráma, amit örömmel újraolvastam volna, de, mivel van a könyvespolcomon jó néhány olyan kötet, amelyből még nem olvastam el az összes színművet, úgy gondoltam − csak úgy, mint a könyves kihívás többi pontjánál − olyan művet olvasok el, amit még nem ismerek, éppen azért, hogy egy újabb élménnyel gazdagodjak. Nem szerzőt választottam, hanem a köteteket böngésztem át a polcaimon, amikor úgy döntöttem, hogy leveszek néhány Rivaldát, átlapozom őket, és onnan választok magamnak olvasnivalót. A Rivalda című könyveim nem éppen maiak − biztosan sokan ismerik a sorozatot, minden Ünnepi Könyvhétre megjelenik egy-egy drámagyűjtemény − az én köteteim a 70-es, 80-as évekből valók, de, gondoltam, attól még lehetnek érdekesek. Amikor a kezembe vettem ezeket a köteteket, nem is gondoltam, hogy igazi különlegességre bukkanok.

Karinthy Ferenc: Házszentelő. Ezt a drámát választottam. Először is Karinthy miatt. Gondoltam, nem lehet rossz. A kötetből kiderült, hogy a Thália Színház mutatta be a drámát 1978-ban Kazimir Károly rendezésében. Ez is jelentett némi garanciát arra, hogy a darab jó lehet. És persze a cím: Házszentelő. Az első oldalon a helyszín leírásából kiderül, hogy ez az épület egy présház. Hétvégi telek, nyaraló. Oda gyűlnek össze a vendégek a házavatóra. Ez pedig nagyon hasonlít az én egyik könyvemre. Éppen ez a Hepi Börszdéj című regényem alaphelyzete is. Ekkor már nem volt kérdés, hogy ezt a drámát választom. Mit mondjak: még akkor sem tudtam, milyen különös műre találtam.

A Házszentelő története a már említett présházban illetve annak kertjében kezdődik. A házigazda vendégeket hív, összegyűlnek a telken az elvtársak − 1978-ban járunk −: igazgató, vezérigazgató, a kisváros gazdasági és politikai hatalmasságai. László napot ünnepelnek, iszogatnak. Míg tart a házban az ünneplés, az olvasó számára sok minden kiderül. Például az, hogy az egyik férfi, aki egy gyár igazgatója, tiltja a lányát egy fiútól, de a fiatalok ebbe nem törődnek bele. Odamennek hát a kertbe, hogy ott beszéljenek a szigorú apával. És ekkor megtörténik a tragédia: az apa dühében egy vadászfegyverrel meglövi a fiút. Botrány. Amit jó lenne elkerülni. Amit el kellene tussolni. A magas beosztású jó barátok meg is próbálják. A történteket balesetnek állítják be, amit egyikük a másik helyett bevállal. A cél az, hogy minél kisebb hűhóval záruljon le az ügy. Csakhogy egy fiatal újságírónő nyomozni kezd… Megpróbálják leállítani, elhallgattatni, de a nő kellőképpen elszánt. A történetet nem fejezem be. Aki el szeretné olvasni a drámát, annak legyen meglepetés. Mint ahogy nekem is az volt. Nem is igazán a történet vége. Sokkal inkább az, hogy ezt a drámát megírták, megjelent és be is mutatták. Magyarországon, a 70-es években.

Az egyik bejegyzésemben már írtam, hogy ha egy művet elolvasok, nem ritka, hogy, miután letettem a könyvet, utána olvasok az interneten, hátha találok róla valami érdekességet. Elárulom: gyakran szoktam is. A Házszentelő után olvasgatva azt tapasztaltam, hogy rajtam kívül van más is, aki csak mostanság jutott hozzá ehhez a műhöz. Ugyan kicsit más formában: filmen. Mert Karinthy Ferenc drámájából film is készült, "Gyertek el a névnapomra" címmel, ráadásul Fábri Zoltán rendezésében. Ez is kíváncsivá tett, úgyhogy kicsit utána keresgeettem az interneten. Véleményre és egyben kulisszatitokra is bukkantam.

nkei Bence tavaly nyáron a filmről a cink.hu weboldalon többek között ezt írta:

„Tegnap este láttam először ezt a filmet, és azóta nem jutok szóhoz. A Gyertek el a névnapomra nem akkora remekmű, mint Fábri leghíresebb filmjei – mondjuk Az ötödik pecsét –, de talán mindegyiknél merészebb. Kőkemény társadalomkritika, a rongyrázó káderekről és a nekik falazó hatalomról, és van néhány párbeszéd, amelyek megdöbbentően aktuálisnak hatnak ma is (a film alapjául Karinthy Ferenc Házszentelő című műve szolgált). 

Nagynéném standfotósként dolgozott a filmben, tőle tudom, hogy bár nem tiltották be, de a korszak másik kedvelt technikájához nyúlva inkább agyonhallgatták: reklámozni nem lehetett, alig játszották, és rövid idő alatt eltűnt a mozikból, anélkül, hogy komolyabb visszhangja lehetett volna. Nyilván Karinthy és Fábri tekintélyének köszönhetően juthatott el egyáltalán odáig, hogy elkészüljön. Fábri viszont már nem is rendezett több filmet, pedig csak 66 éves volt.”

Láttam tehát, hogy másban is felmerült: ez a darab a 70-es években bizony elég merész volt. És még film is készült belőle… Örülök, hogy megtaláltam ezt a különleges bejegyzést, ami arról tanúskodik, hogy az ebből készült filmet reklámozni nem lehetett, alig játszották, és hamar el is tűnt a mozikból. S ahogy tovább kutattam a darab után, találtam egy másik, korabeli levéltári dokumentumot, amelyből kiderült, hogy azért a darab megjelentetése nem ment olyan simán. Érdemes elolvasni. A linken található dokumentumban ráadásul más filmek véleményezéséről, engedélyezéséről is megtudható néhány érdekesség, köztük a Tanú c. filmről is.

A dokumentum ajánló szövege:

„Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya, becenevén TKKO, a kultúra irányításának és ellenőrzésének, közelebbrűl a cenzúrának egyik központi szervezete volt a Kádár-korszakban. Az alábbi szemelvényeket találomra válogattuk a hatalmas, és jórészt még feltáratlan levéltári anyagból. Senkit sem akartunk kipellengérezni. E sorok egy letűnt kor jellegzetes dokumentumai. E szomorú szövegekből az is világosan látszik, hogy abban az időben a politikát legalábbis érdekelte a kultúra.”

Mindez itt olvasható:

http://beszelo.c3.hu/03/04/31tkko.htm

Karinthy Ferenc Házszentelő című drámájának elolvasásával én a könyves kihívás 47. pontját teljesítettem. A leginkább a lista ezen pontja teljesíthető ezzel a művel, mert ez egy dráma. De éppen választható a lista 3. pontja is, mert ebből a műből film is készült.

 Ezt a drámát ma olvasni igazi érdekesség. Nekem tetszett. Azt hiszem, a színdarabból készült filmet is megnézem majd. 

Színház az egész világ...

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK TIZENKETTEDIK KÖNYVE – Somerset Maugham: Színház

Egy könyv, amiből film is készült. Ilyen könyvet kerestem, természetesen először, ahogyan szoktam, a saját könyvespolcomon. Valójában lett volna ötletem arra, hogy melyik könyvet olvassam el, már többször „szemeztem” vele a könyvesboltban, csak még nem vette meg. Ez a Madison megye hídjai című könyv, amelyből kedvenc filmem, A szív hídjai készült Meryl Streep és Clint Eastwood főszereplésével (erről a filmről írtam „A Nagy Könyves Kihívás első könyve” bejegyzésemben). Szeretném a történetet regényben is elolvasni, csak még nem vettem meg a könyvet. Igazából, amikor kacérkodtam a gondolattal, hogy megvegyem, és már a kezemben is volt az üzletben, csak azért nem tettem meg, mert féltem, hogy a film után csalódást okoz majd − tényleg nagyon szeretem a filmet − (igen, azt feltételeztem, hogy ebből a történetből a film lehet, hogy jobban sikerült, mint maga a regény), mert a könyvet igencsak vékonykának találtam. Márpedig én erről a szerelmi történetről jó hosszan szeretnék olvasni! Szóval: ezért nincs még meg a könyv. Amikor könyvet kerestem a lista 3. pontjához, persze eszembe jutott, hogy máris indulok a könyvesboltba, és megveszem a Madison megye hídjait, csak éppen rossz idő volt… Hát ezen múlt.

Keresgettem  hát a saját könyvespolcomon, ahol több „jelölt” is a kezembe került. Versenybe szálltak Updike eastwicki boszorkányai, csakhogy azt a könyvet már sokszor olvastam, filmen, sőt, színházban is láttam a történetet, a Love Story, azt ugyan még csak egyszer olvastam, filmen viszont már kétszer is láttam, és nem óriási kedvencem, Szabó Magda Abigélje, amit vagy ezerszer olvastam, a film szövegét pedig némely résznél már kívülről tudom, szintén Szabó Magdától Az ajtó, vagy A danaida, mindkettőt imádom, de olvastam és a filmeket is többször láttam, ott volt a Volt egy farmom Afrikában, amit még nem olvastam, de filmen pár hónapja sincs, hogy megnéztem, úgyogy még frissen élt bennem az élmény, az Értelem és érzelem, az Üvöltő szelek, a Jane Eyre, szóval sok-sok romantikus könyv, ami viszont befér a kihívás más kategóriájába is − és, persze lehet, hogy oda sem válogatom be, mert már többször is olvastam őket −, Jókai és Mikszáth regényei, amelyek elolvasásán elgondolkodtam, mert nem ma volt, hogy a kezembe vettem őket, de elvetettem az ötletet, mert olyan könyvet szerettem volna találni, ami még újat mond számomra. És akkor megláttam Maugham Színház című regényét. Még nem olvastam. És a filmre sem emlékeztem, szerintem nem is láttam. A korábbit, és a Szabó István rendezte filmet sem. Jó választásnak tűnt hát ez a könyv. És jó választás is volt!

Már a cím is felkeltette az érdeklődésemet. Nagyon szeretem ugyanis a színházat. Sőt, annál még jobban! Valójában kacérkodtam a gondolattal, hogy a rendezői pályát válasszam. Főiskolás koromban meg is szereztem a színjátszó-rendező szakképesítést, több mint hat éven át színjátszó csoportot is vezettem, úgyhogy volt alkalmam darabokat rendezni. De aztán győzött az újságírás és a televíziózás. Egy-két évig még a tv-riporteri munka mellett is működtettem a színjátszó csoportot, később már nem volt rá időm. De a színházat máig imádom! Nézőként is szeretek a sorokban ülni, de a kulturális magazinom készítésekor is örömmel forgatok színházi előadásokról. Sok éven át írtam magazinoknak színész portrékat, nagyon szerettem azt a munkát, máig felejthetetlen emlék!

 „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő…”

(Shakespeare: Ahogy tetszik)

És tényleg. Pláne Somerset Maguham regényében. „Júlia másképp beszélt magával és másképp az emberekkel.”

Az olvasó már a regény elején egy szerelmi háromszög részese lehet. Mi más ez, ha nem színház? Más zajlik a zárt ajtók mögött, és teljesen más a külvilágban. A férj, a feleség és a szerető is a maga szerepét játssza, és persze mást játszanak egymás előtt. Pláne, ha hárman együtt vannak.

Somerset Maugham 30 év alatt 30 színdarabot írt. Nem csoda, ha jól ismerte a színház világát és a színészeket. A regény szereplője két színész. A férfi szép, de nem igazán tehetséges, a nő viszont annál inkább. Júlia Lambert minden szerepben elkápráztatja a közönséget. A színész és a színésznő között szerelem szövődik, majd házasság köttetik, ez utóbbit inkább a nő szorgalmazza. Aztán belép a képbe a harmadik: a fiatalságán már túljutott, de még mindig igen vonzó színésznő már csupán formális házasságban él impotens, akkor már színidirektor férjével, és beleszeret a színház fiatal könyvelőjébe. Fiatal férfi, idősebb nő kapcsolata ez, ami tőlem távol áll, de a történet tetszik. Én azt mondom, kicsit előre kiszámítható: talán törvényszerű, hogy a fiatal férfi egyszer csak beleszeret egy korban hozzá illő nőbe. Aki szintén színésznő. A lány kevésbé tehetséges, mondhatni, jelentéktelen, de, persze, a világot jelentő deszkák felé kacsingat. A fiatal férfi pedig úgy gondolja: ki más juttathatná oda, mint maga Júlia. A csattanó maradjon talány. Egy biztos: Júlia vérbeli színésznő, így  pályafutása legnagyobb alakítását nyújtja…

A Színház című regény elolvasásával én a könyves kihívás 3. pontját teljesítem, mert ebből a regényből film készült. De választható a könyv a kihívás a 11. pontjához, mert a címe egyetlen szóból áll, a 13. ponthoz, mert ez a könyv egy másik országban játszódik, a 34. pont, mert a regényben szerelmi háromszög van, ha valaki még nem olvasott Maugham-regényt, akkor teljesíthető a 41. pont is, vagy a 44., mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott. Nekem nagyon tetszett, úgyhogy mindenkinek ajánlom ezt a könyvet! Pláne, aki szereti a színházat!

 Egyébként − ha nem is a könyves kihívás során, vagy nem éppen ahhoz a kategóriához, amely azt teljesíti, hogy egy olyan könyv, amelyből film is készült ­− a korábban említett, Madison megye hídjai című könyvet is mindenképpen elolvasom majd. Már csak azért is, mert a történetet annyira szeretem, hogy beleírtam az egyik regényembe is. Incognito című könyvemben az egyik férfi szereplő egy fűzfa alá telepedve ezt a regényt olvassa.