2015. június 16., kedd

A kéz, amely először fogta az enyémet

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCADIK KÖNYVE – Maggie O’Farrell: A kéz, amely először fogta az enyémet

Az egyik korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy ha felfedezek egy szerzőt, és tetszik egy könyve, szeretek tőle másik könyvet is elolvasni. Így került a kezembe Maggie O’Farrell A kéz, amely először fogta az enyémet című regénye. A könyvkihívás során elolvastam az írónő Miután elmentél című könyvét, ami – annak ellenére, hogy az időbeni ugrások logikáját nem igazán értettem – tetszett. (Erről a könyvről itt olvasható az írásom.) Ezért gondoltam, hogy egy másik regényt is elolvasok a szerzőtől. A könyvtárban megtaláltam A kéz, amely először fogta az enyémet című könyvet, és, gondoltam, megnézem, milyen. Elöljáróban annyit: szerintem nyomába nem ér az írónő másik könyvének. 


Elsőként a címlapról: megtévesztő. Két idős ember ül egy-egy kerti székben, egymás mellett, fölötte pedig a Boston Globe idézete:

„Álomszerű… a szenvedélyes szerelemről, az anyaság és apaság örömeiről és megpróbáltatásairól, és a családi titkok láthatatlan, kibogozhatatlan szálairól.”

Az idézetet olvasva és látva a címlapot, az ember arra gondol: a regény egy férfi és nő szenvedélyes és elmúlhatatlan szerelméről szól, miközben persze élik a mindennapokat annak sok-sok gondjával és bajával, némi izgalommal fűszerezve, mert titkok bukkannak elő a múltból, s a szálakat nehéz összerakni, de a férfi és a nő, akik egymás mellett öregszenek meg, mindezek ellenére elválaszthatatlanok, mert örökké él bennük az egymás iránt érzett szerelem. De szép történet is lenne! Lehet, hogy egyszer írok is egy ilyen regényt. Megtehetem, nem lenne utánzás, mert Maggie O’Farrell könyve cseppet sem erről szól. A történet egészen más.


Két szálon fut a cselekmény. Az egyik az 50-es évek Angliájába kalauzol minket, ahol egy fiatal lány elköltözik otthonról, meg sem áll Londonig, ahol szerelmével él, és egy képes újságnál dolgozik. A másik szálon egy másik nő életébe pillanthatunk be, ő a mai Londonban él, férjével és újszülött kisbabájával. A hétköznapjai nehezek, pontosan nem tudjuk, hogy mi, de a szülés közben fellépett valamilyen bonyodalom miatt rossz egészségi és lelki állapotban van, a férjét pedig valamilyen régi trauma miatt gyötrik testileg is megjelenő lelki tünetek. Míg az első hölgynél, az 50-es években élő Lexie-nél eseménydús hétköznapokat kísérhet végig az olvasó, addig a jelenben élő nőnél, Elinánál minden nap szinte ugyanolyan: az a gyermekgondozás és nevelés problémáival telik el. Lexie-vel sok rossz és számtalan jó dolog is történik, karrierje szépen épül, Elina pedig nap mint nap gondjaival küszködik. Valójában ennyi történik a regényben. A végén pedig – ahogyan a könyv fülszövege is ígéri – a két nő sorsa összefonódik. Ezt, mondjuk a fülszöveg nélkül is lehetne gondolni, mert a párhuzamosak – ahogyan a geometriában a végtelenben találkoznak - a regényekben is valahol mindig összeérnek. A regény fülszövege szerint, ami a két nőt összeköti, az „szívszorító és gyönyörű”, de én egyik jelzőt sem használnám. Amint azt olvasás közben sejteni is lehet, egyszer majd kiderül, hogy az egyik nő a másiknak valakije, és valójában ennyi derül ki, semmi több. Attól persze a sztori még sztori, csak nem túl izgalmas. Az, egyébként, hogy a két nő között mi a kapocs, éppen a könyv utolsó 100 oldala előtt derül ki, és egy névből egyértelműen kiderül, úgyhogy nem kell nyomozni, nem kell találgatni – nem is lehet, mert egészen addig párhuzamosan zajlik a két nő élete -, pusztán várhatja az olvasó, hogy hogyan fejeződik be a történet. Nem mondom, hogy rossz könyv (ráadásul egy 2010-es díjnyertes regény), de nekem egyrészt azért csalódás, mert teljesen más történetre számítottam, másrészt pedig a regény közepén a sok bajlódás a gyerekkel elég unalmas volt, úgy értem, egyik oldal nem mondott többet a másiknál, és számomra borzasztó monotonná tette az olvasást. Javára írom viszont a szerzőnek, hogy szépen fogalmazza meg, hogy egy anya mit érez, amikor arra gondol, mi lesz, ha nem látja felnőni a gyermekét. A regény címe egyébként a könyv végére már érthetővé válik, de a címlap még mindig nem, azt nem lehet másképp érteni, mint hogy egy idős pár ül a székeken. Ilyenkor szoktam én megnézni, hogy eredeti nyelven milyen címlappal adták ki, hát sokkal inkább a történethez illővel. Úgyhogy a félrevezető borító a magyar kiadás számlájára írható.

A könyvnek van egy érdekessége is, legalábbis számomra. A történet elején, az 50-es évek Angliájában élő fiatal lány egy jelenetben megismerkedik egy férfival, aki később a szerelme lesz. A lány anyja megjelenik, és Sandrának szólítja a lányát, aki erre felcsattan, hogy ne nevezze így, ő Alexandra. Később pedig a férfi megírja levélben a lánynak, hogy megérti, hogy nem szereti a neve rövidítését, a Sandrát, de hozzá akkor sem az Alexandra, hanem a Lexie név illik. Nos, hogy ez miért érdekes? Mert Incognito című regényem három nő rejtélyes találkozásáról szól, s a hölgyeket éppen így hívják: Szandra, Alexandra és Lexi. A történet és a nők közötti kapcsolat persze a két könyvben teljesen más, csak éppen különös volt ezeket a neveket olvasni egy Skóciában élő írónő regényében. Maggie O’Farrell könyvében egyébként a három nevet említő rész egy teljesen lényegtelen, sőt, akár kihagyható jelenet, az én regényemben viszont van jelentősége.


A kéz, amely először fogta az enyémet című könyv elolvasásával én a könyves kihívás 13. pontját teljesítettem, mert ez a könyv egy másik országban játszódik. De teljesíthető vele a lista 9. pontja, mert a könyvet nő írta, ha valaki világ életében el szeretett volna jutni Londonba, akkor teljesítheti a lista 29. pontját, ha valaki még nem olvasott eddig semmit Maggie O’Farrelltől, akkor teljesítheti a 41. pontot, és kipipálható a könyvvel a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.


A kéz, amely először fogta az enyémet című könyvet nem találtam olyan érdekesnek, vagy legalábbis hozzám közel állónak, mint Maggie O’Farrel első regényét, a Miután elmentél című könyvet, de azért nem bánom, hogy elolvastam. És szerintem olvasok még könyvet ettől az írónőtől, mert a stílus, ahogyan ír, tetszik, és kíváncsi vagyok a többi regényére is. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése