A szeretőm szerelme

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCHARMADIK KÖNYVE – Maggie O’Farrell: A szeretőm szerelme

Maggie O’Farrell nevét most, a Nagy Könyves Kihívás teljesítése során hallottam először. Valójában véletlenül. Nemcsak hogy semmit nem tudtam az Észak-Írországban született, jelenleg Londonban élő írónőről, de azt sem tudtam, hogy létezik. Persze, az ember sok szerzővel van így, mindenkit nem lehet ismerni, pláne nem olvasni tőle, ezért mondtam én már év elején, hogy jó ötlet a könyves kihívás, mert az ember – mivel egy szigorú szempontok szerint összeállított lista szerint olvas – olyan szerzőket is megismer, akikről eddig még csak nem is hallott. Hogy hogyan találtam Maggie O’Farrell könyveire, nem írom le újra, ezt már megtettem egy korábbi bejegyzésemben, aki kíváncsi rá, ITT elolvashatja. Egy biztos: gyümölcsöző volt a találkozás, mert a könyvkihívás során az írónőtől már a harmadik könyvet olvastam el. Először a Miután elmentél című regényt, aztán A kéz, amely először fogta az enyémet című könyvet, és most, harmadikként A szeretőm szerelme című regényt.

A regényről először is annyit, hogy szerintem a cím nagyon jó. A szeretőm szerelme - igencsak figyelemfelkeltő. Aki szereti a bonyolult emberi kapcsolatokat boncolgatni, keresni és megtalálni a választ a miértekre és eligazodni az érzelmek kusza világában, azt legalábbis érdekelheti. Nekem felkeltette a cím az érdeklődésemet. A könyv elolvasása után azt mondom: a cím kitűnő, a regény kicsit kevésbé.

A regény története szerint a fiatal lány, Lily egy partin megismerkedik az építésszel, Marcusszal, aki azonnal megtetszik neki. A fiú éppen albérlőt keres, a lány pedig lakást, így Lily beköltözik Marcus lakásába, ahol egyébként egy harmadik társuk, egy fiú is lakik. Lily elfoglalja a lakásban üresen álló szobát, amely azért nem teljesen üres: a szekrényben egy sötétkék ruha lóg. A szoba korábbi lakója Marcus korábbi barátnője volt, aki mintegy kísértetként fel-feltűnik Lily életében. Nem csoda: Lily és Marcus között szerelem, vagy legalábbis egyfajta kapcsolat szövődik, s ahogyan Lilyn egyre inkább elhatalmasodnak az érzelmek, egyre kevésbé tudja kiszűrni az életéből azokat a gondolatokat és félelmeket, amelyeket Marcus korábbi barátnőjéről fogalmaz meg és él át. Szinte törvényszerű, hogy a történet során a valóságban is találkozzanak. Lily nyomoz, mert nem hagyja nyugodni, miért távozott olyan gyorsan Marcus lakásából a lány, hogy még a holmijait is hátra hagyta. Mi volt a szakítás oka? A regény során megelevenedik a múlt, és Lily választ kap a kérdésekre. Az olvasó is megkapja a választ, de nem annyira izgalmas történetet kap, mint amilyet a hosszú felvezetés után vár. Én legalábbis sokkal rejtélyesebb dologra gondoltam, mint ami valójában történt. Emiatt csalódtam. És nem véletlenül írtam, hogy hosszú felvezetés után derül ki, hogy igazából mi is történhetett, mert a Lily indokolatlan félelmei, mondhatni, indokolatlanul hosszú ideig tartanak, én legalábbis már kicsit untam, hogy a regény első harmadában ez a lány a semmiből ekkora hűhót csinál. Ettől függetlenül nem rossz a könyv. Az írónő stílusát pedig kimondottan szeretem. Nem véletlen, hogy már a harmadik könyvére voltam kíváncsi.

Maggie O’Farrell regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 9. pontját teljesítettem, azaz ez egy olyan könyv, amelyet nő írt. De teljesíthető A szeretőm szerelme című könyv elolvasásával a 13. pont is, mert ez a könyv egy másik országban játszódik, aki ettől a szerzőtől még nem olvasott semmit, választhatja a lista 41. pontját, de a 44. pontot is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Három Maggie O’Farrell-regény elolvasása után azt mondhatom, a leginkább a Miután elmentél című könyv tetszett, azután jön ez, A szeretőm szerelme című könyv, és azt követi A kéz, amely először fogta az enyémet. Ki tudja, mit hoz a sors? Idén, a könyvkihívás során már biztosan nem, de később lehet, hogy olvasok még regényt ettől az írónőtől. 

A kéz, amely először fogta az enyémet

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCADIK KÖNYVE – Maggie O’Farrell: A kéz, amely először fogta az enyémet

Az egyik korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy ha felfedezek egy szerzőt, és tetszik egy könyve, szeretek tőle másik könyvet is elolvasni. Így került a kezembe Maggie O’Farrell A kéz, amely először fogta az enyémet című regénye. A könyvkihívás során elolvastam az írónő Miután elmentél című könyvét, ami – annak ellenére, hogy az időbeni ugrások logikáját nem igazán értettem – tetszett. (Erről a könyvről itt olvasható az írásom.) Ezért gondoltam, hogy egy másik regényt is elolvasok a szerzőtől. A könyvtárban megtaláltam A kéz, amely először fogta az enyémet című könyvet, és, gondoltam, megnézem, milyen. Elöljáróban annyit: szerintem nyomába nem ér az írónő másik könyvének. 

Elsőként a címlapról: megtévesztő. Két idős ember ül egy-egy kerti székben, egymás mellett, fölötte pedig a Boston Globe idézete:

„Álomszerű… a szenvedélyes szerelemről, az anyaság és apaság örömeiről és megpróbáltatásairól, és a családi titkok láthatatlan, kibogozhatatlan szálairól.”

Az idézetet olvasva és látva a címlapot, az ember arra gondol: a regény egy férfi és nő szenvedélyes és elmúlhatatlan szerelméről szól, miközben persze élik a mindennapokat annak sok-sok gondjával és bajával, némi izgalommal fűszerezve, mert titkok bukkannak elő a múltból, s a szálakat nehéz összerakni, de a férfi és a nő, akik egymás mellett öregszenek meg, mindezek ellenére elválaszthatatlanok, mert örökké él bennük az egymás iránt érzett szerelem. De szép történet is lenne! Lehet, hogy egyszer írok is egy ilyen regényt. Megtehetem, nem lenne utánzás, mert Maggie O’Farrell könyve cseppet sem erről szól. A történet egészen más.

Két szálon fut a cselekmény. Az egyik az 50-es évek Angliájába kalauzol minket, ahol egy fiatal lány elköltözik otthonról, meg sem áll Londonig, ahol szerelmével él, és egy képes újságnál dolgozik. A másik szálon egy másik nő életébe pillanthatunk be, ő a mai Londonban él, férjével és újszülött kisbabájával. A hétköznapjai nehezek, pontosan nem tudjuk, hogy mi, de a szülés közben fellépett valamilyen bonyodalom miatt rossz egészségi és lelki állapotban van, a férjét pedig valamilyen régi trauma miatt gyötrik testileg is megjelenő lelki tünetek. Míg az első hölgynél, az 50-es években élő Lexie-nél eseménydús hétköznapokat kísérhet végig az olvasó, addig a jelenben élő nőnél, Elinánál minden nap szinte ugyanolyan: az a gyermekgondozás és nevelés problémáival telik el. Lexie-vel sok rossz és számtalan jó dolog is történik, karrierje szépen épül, Elina pedig nap mint nap gondjaival küszködik. Valójában ennyi történik a regényben. A végén pedig – ahogyan a könyv fülszövege is ígéri – a két nő sorsa összefonódik. Ezt, mondjuk a fülszöveg nélkül is lehetne gondolni, mert a párhuzamosak – ahogyan a geometriában a végtelenben találkoznak - a regényekben is valahol mindig összeérnek. A regény fülszövege szerint, ami a két nőt összeköti, az „szívszorító és gyönyörű”, de én egyik jelzőt sem használnám. Amint azt olvasás közben sejteni is lehet, egyszer majd kiderül, hogy az egyik nő a másiknak valakije, és valójában ennyi derül ki, semmi több. Attól persze a sztori még sztori, csak nem túl izgalmas. Az, egyébként, hogy a két nő között mi a kapocs, éppen a könyv utolsó 100 oldala előtt derül ki, és egy névből egyértelműen kiderül, úgyhogy nem kell nyomozni, nem kell találgatni – nem is lehet, mert egészen addig párhuzamosan zajlik a két nő élete -, pusztán várhatja az olvasó, hogy hogyan fejeződik be a történet. Nem mondom, hogy rossz könyv (ráadásul egy 2010-es díjnyertes regény), de nekem egyrészt azért csalódás, mert teljesen más történetre számítottam, másrészt pedig a regény közepén a sok bajlódás a gyerekkel elég unalmas volt, úgy értem, egyik oldal nem mondott többet a másiknál, és számomra borzasztó monotonná tette az olvasást. Javára írom viszont a szerzőnek, hogy szépen fogalmazza meg, hogy egy anya mit érez, amikor arra gondol, mi lesz, ha nem látja felnőni a gyermekét. A regény címe egyébként a könyv végére már érthetővé válik, de a címlap még mindig nem, azt nem lehet másképp érteni, mint hogy egy idős pár ül a székeken. Ilyenkor szoktam én megnézni, hogy eredeti nyelven milyen címlappal adták ki, hát sokkal inkább a történethez illővel. Úgyhogy a félrevezető borító a magyar kiadás számlájára írható.

A könyvnek van egy érdekessége is, legalábbis számomra. A történet elején, az 50-es évek Angliájában élő fiatal lány egy jelenetben megismerkedik egy férfival, aki később a szerelme lesz. A lány anyja megjelenik, és Sandrának szólítja a lányát, aki erre felcsattan, hogy ne nevezze így, ő Alexandra. Később pedig a férfi megírja levélben a lánynak, hogy megérti, hogy nem szereti a neve rövidítését, a Sandrát, de hozzá akkor sem az Alexandra, hanem a Lexie név illik. Nos, hogy ez miért érdekes? Mert Incognito című regényem három nő rejtélyes találkozásáról szól, s a hölgyeket éppen így hívják: Szandra, Alexandra és Lexi. A történet és a nők közötti kapcsolat persze a két könyvben teljesen más, csak éppen különös volt ezeket a neveket olvasni egy Skóciában élő írónő regényében. Maggie O’Farrell könyvében egyébként a három nevet említő rész egy teljesen lényegtelen, sőt, akár kihagyható jelenet, az én regényemben viszont van jelentősége.

A kéz, amely először fogta az enyémet című könyv elolvasásával én a könyves kihívás 13. pontját teljesítettem, mert ez a könyv egy másik országban játszódik. De teljesíthető vele a lista 9. pontja, mert a könyvet nő írta, ha valaki világ életében el szeretett volna jutni Londonba, akkor teljesítheti a lista 29. pontját, ha valaki még nem olvasott eddig semmit Maggie O’Farrelltől, akkor teljesítheti a 41. pontot, és kipipálható a könyvvel a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A kéz, amely először fogta az enyémet című könyvet nem találtam olyan érdekesnek, vagy legalábbis hozzám közel állónak, mint Maggie O’Farrel első regényét, a Miután elmentél című könyvet, de azért nem bánom, hogy elolvastam. És szerintem olvasok még könyvet ettől az írónőtől, mert a stílus, ahogyan ír, tetszik, és kíváncsi vagyok a többi regényére is. 

Miután elmentél

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONNEGYEDIK KÖNYVE – Maggie O’Farrell: Miután elmentél

A találkozásom Maggie O’Farrell regényével a véletlen műve volt. Egy másik könyvért indultam ugyanis a könyvtárba. Akkor még a könyves kihívás „vicces” könyv kategóriájához kerestem egy kötetet, amit az interneten a lista ezen pontjához ajánlottak, azt a könyvet pedig John O’Farrell írta. Keresgettem hát a könyvtár polcán az O’Farrell-könyvek között, de a kinézett könyvet nem találtam. Megnézegettem a többit, már csak kíváncsiságból is, és belelapoztam a Miután elmentél című regénybe. Két-három lapra rátekintettem, beleolvastam, és valamiért úgy gondoltam, ez a könyv engem érdekelhet. Nem igazán tudtam, hogy a könyves kihívás melyik pontjához illik majd, de, gondoltam, valamelyikhez biztosan. Odacsaptam hát a többi kiválasztott könyvem mellé, és akkor vettem észre, hogy ennek a könyvnek a szerzője nem is John, hanem Maggie O’Farrell. De, úgy gondoltam, nem számít! Végső esetben kipipálom vele a listán azt a pontot, hogy „egy könyv, amit egy nő írt”. Kivettem hát a könyvtárból. És nem tettem rosszul.

Mielőtt belekezdtem a könyvbe, utána néztem, ki is a szerző. Magyar nyelvű oldalt nem találtam róla, de egy angol nyelvű oldalon kiderült, hogy egy Észak-Írországban született, Walesben és Skóciában felnőtt, középkorú írónő, aki korábban újságíróként dolgozott. A férje is író, vele és gyermekeivel jelenleg Edinborough-ban él. Eddig hat regényt írt, a Miután elmentél az első regénye.

A regény története szerint a Londonban élő Alice egyszer csak úgy dönt, hogy elutazik húgaihoz Skóciába. Megérkezik az állomásra, de épp csak egy kis időt tölt velük, hirtelen meggondolja magát, vonatra ül, és visszautazik Londonba. Amikor elindul otthonról, baleset éri, egy autó elé lép, ami elgázolja. Alice kómába kerül. Kórházban ápolják, ahol a hozzátartozói, szerettei folyamatosan látogatják. Az orvosában, a szüleiben és a testvéreiben is felmerül, hogy Alice talán nem véletlenül került az autó alá. Öngyilkosságot gyanítanak. S hogy miért? A könyv lapjain a folyamatos visszaemlékezésekből kiderül. Feltárul a múlt, megismerhetjük Alice gyermekkorát, sőt, édesanyja és nagyanyja életútját is, mely során, mint egy puzzle, úgy áll össze a történet. Nem véletlenül fogalmazok úgy, hogy „puzzle”. A regény jelenetei ugyanis úgy össze vannak keverve, mint ahogy véletlenszerűen összekeverednek a puzzle-darabok. A sztorit össze lehet rakni, de, a regény szerkezetét nézve, nem nagyon értettem, hogy egy-egy részt miért éppen az a bizonyos másik követ. A szereplők múltja nagyon össze van keverve, sok helyen nem láttam benne logikát. Én magam is „visszaemlékezős” regényeket írok. Mindhárom könyvem, a Napfényes Riviéra, az Incognito és a Hepi Börszdéj cselekményét is a szereplőim visszaemlékezésein keresztül ismerhetik meg az olvasók. De én egy-egy emlékképet mindig a jelenhez kötök, és a múlt eseményei, képsorai a regény során a jelenből visszatekintve, időrendi sorrendben villannak fel. Maggie O’Farrell regényében ez teljesen másképp van, és, őszintén szólva, zavart. Pedig magát a regényt érdekesnek tartottam. Persze, még így sem mondom, hogy nem tetszett, mert tetszett és lekötött. Ezek után kíváncsi lennék az írónő más könyveire is. Ha nem is a könyves kihívás során, de biztos, hogy valaha olvasok még könyvet Maggie O’Farrelltől. Persze, az sem kizárt, hogy még idén sor kerül rá.

A regény olvasása közben egy ponton teljesen egyértelművé vált, hogy a könyv a kihívás melyik kategóriájához illik majd. Mert ez egy olyan könyv, ami megríkatott. Azt nem mondom, hogy zokogtam, de azért egy-egy oldal elolvasásánál kicsordult egy-egy könnycsepp. Nem egy vidám történet, akkor pedig igazán szomorú, amikor a főszereplő, Alice elveszíti a férjét, és − szerintem teljesen természetes és emberi, hogy − a történtek fölött nem tud napirendre térni.

„”Az élet megy tovább”, mondták nekem nagyon sokan. Igen, az a rohadt élet tényleg megy tovább, de mi van, ha nem akarom? Mi van, ha én meg akarom állítani, mozdulatlanságban tartani, sőt vissza akarok menni, az ár ellen úszva, a múltba, mert nem akarom, hogy múlttá váljon? „Majd kihevered” − ez volt a másik. De én nem akartam kiheverni. Nem akartam hozzászokni a tényhez, hogy meghalt. Ezt akartam a legkevésbé.”

A Miután elmentél című könyv elolvasásával így én a könyves kihívás 38. pontját teljesítettem, mert ez a könyv megríkatott. De teljesíthető vele a lista 9. pontja, mert a könyvet nő írta, a 13. pont, mert a történet egy másik országban játszódik, ha valaki − úgy, mint én − eddig még nem olvasott Maggie O’Farreltől semmit, akkor kipipálhatja a lista 41. pontját, és a 44. pontot is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A Miután elmentél története mai, és sok benne az olyan mindennapi probléma, ami befolyásolja az ember érzelmeit, és megváltoztatja az életét. Nem egy vidám könyv, de életszerű. Azzal együtt, hogy nehezen követhetők az időbeni ugrások, tetszett. Aki szereti, ha egy regény történetét mozaikokból kell összerakni, annak ajánlom a Miután elmentél című könyvet, de annak ajánlom a saját könyveimet, a Napfényes Riviéra, az Incognito és a Hepi Börszdéj című regényeket is, azok elolvasásakor is lehet "rejtvényt fejteni".