A férj, aki elfelejtette a feleségét

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONKILENCEDIK KÖNYVE – John O’Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét

Igen! Ez az! Nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amelynek a története, a mondanivalója és a stílusa is ennyire magával ragadt, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem, és olvashassam, és közben nem akartam, hogy vége legyen. Ez volt az a könyv. John O’Farrell A férj, aki elfelejtette a feleségét című regénye.

A regény kimondottan szórakoztató. Valójában úgy is bukkantam rá, hogy a könyvkihívás weboldalán ezt a regényt a vicces kategóriában ajánlották. Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben írtam, el is mentem a könyvtárba, hogy megkeressem ezt a könyvet, gondoltam, elég figyelemfelkeltő a címe, és ha viccesnek tartják, hát biztosan az is, ki lehet vele pipálni a kihívás listájának egy pontját. De hiába kerestem, nem találtam meg a könyvtár polcán. És milyen szerencsém volt! Mert helyette akkor találtam egy másik O’Farrell-könyvet, ami szintén felkeltette az érdeklődésemet, igaz, azt nem John, hanem Maggie O’Farrell írta, de, gondoltam, nem számít, kivettem a könyvtárból, elolvastam, és nem bántam meg: tetszett a Miután elmentél című könyv. Annak ellenére, hogy közben a vicces kategóriához találtam egy másik regényt, mégis csak kíváncsi voltam A férj, aki elfelejtette a feleségét című könyvre, így amikor legközelebb elmentem a könyvtárba, újra keresni kezdtem. Megtaláltam. Igaz, akkor még nem tudtam, melyik kategóriához olvasom majd el, de kivettem, mondván: van még jó néhány olyan kategória, amit szabadon hagytam, pl. a nem az anyanyelvemen íródott, vagy a külföldön játszódó történet. Ezekhez a kategóriákhoz direkt azért nem kerestem könyveket, hogy ha megtetszik egy regény, és elolvasnám, még valahová be tudjam sorolni. Elolvastam hát John O’Farrell könyvét. És nagyon tetszett!

A történet szerint egy férfi hirtelen elveszti az emlékezőképességét. Nem tudja, hová megy, sőt, azt sem, hogy valójában ki. Azt nem tudjuk, hogy igazolványok miért nincsenek nála, de nincsenek, szóval senki nem tudja, hogy a férfi kicsoda, még önmaga számára is ismeretlen. Mivel érzi, hogy gond van, bemegy egy kórházba, ahol kivizsgálják, de semmi más bajt nem találnak nála, pusztán annyit, amennyit már tudnak: amnéziás. Mivel nem tudják kideríteni, ki is a férfi, betesznek róla egy hirdetést az újságba, hátha valaki felismeri. És jelentkezik is egy férfi, a barátja, aki mindent tud róla, tudja, hogy a neve Vaughan és egy iskolában tanár. Nem csoda, hogy jól ismeri, olyan jó barátok, hogy a férfi most éppen náluk lakik. A jó barát elviszi hát a kórházból a barátját, és közben megmutatja neki, hogy hol lakik, és korábban hol lakott. Vaughan közben meglát egy csinos, vörös hajú nőt, akiről kiderül, hogy a felesége. Csak sajnos éppen válófélben vannak. Vaughan pedig csak bámulja, és nem érti, miért. Miért akarna ő elválni ettől a bombázótól? Valójában erről szól a regény. Hogy hogyan éltek. Hogy miért akarnak elválni. Hogy milyen konfliktushelyzeteket éltek meg. És hogy a férfi hogyan próbál mindent megtenni azért, hogy együtt maradhasson a feleségével. Mert, mivel egyetlen konfliktushelyzetre sem emlékszik, cseppet sem érti, miért ne maradhatnának együtt. A feleség persze mindenre jól emlékszik, elmeséli, sőt, fel is hánytorgatja a férjének a régi sérelmeket. Vaughan emlékezete elő-előjön, a folyamat közben az olvasó sokat mosolyoghat, nevethet. Pláne, hogy a regénybeli férj egyes emlékeivel még az addig rovására írt problémáknál is nagyobb bajt kavar. A könyv komoly témát boncolgat, mégis szórakoztató. Nem csoda: humorista írta. A stílus mosolyogtató, a helyzetek humorosak, sok szituáció pedig igazán vicces. A főszereplő öniróniája lenyűgöző.

„Azon tűnődtem, létezik-e vajon olyan életmódmagazin, amely az én jelenlegi helyzetemet írja le?”

A szerző kritikai érzéke is kitűnő.

„Vannak kultúrák, melyek hagyományosan úgy búcsúztatják halottaikat, hogy a közösség gyászhetet tart; együtt énekelnek, táncolnak és vallásos szertartásokon vesznek részt. A nyugati társadalom azonban úgy döntött, hogy a gyászoló családnak leginkább bonyolult ügyintézésre van szüksége.”

Kiválóan fogalmazza meg, amit én magam is gyakran látok az embereken.

„Fiatalon olyan szenvedélyes voltál mindenben; pontosan tudtad, mi a baj a világgal és hogyan kéne megváltoztatni. Aztán az évek múlásával ez a kritikus hang valahogy általános siránkozássá fajult.”

És egy itt egy nagy „bölcsesség”, vagy csak egy mondat, ami illik az optimizmusomhoz.

„De végül elrendeződik minden, és meglátod, az új szar nem lesz olyan szar, amilyen szar a régi szar volt.”

John O’Farrell könyvét én végül a könyvkihívás listájának 44. pontjához soroltam, vagyis ez egy olyan könyv, ami nem az anyanyelvemen íródott. De teljesíthető a regénnyel a lista 8. pontja, mert ez egy vicces könyv, a 13. pont, mert másik országban játszódik, és, ha valaki még John O’Farrelltől nem olvasott semmit, akkor kipipálhatja a 41. pontot is.

A férj, aki elfelejtette a feleségét című könyv nagyon tetszett. Mindenkinek ajánlom, aki párkapcsolati, házassági problémák boncolgatásával szeretne jól szórakozni.