A Kis Bizsu

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK ÖTÖDIK KÖNYVE ­− Patrick Modiano: A Kis Bizsu

A Nagy Könyves Kihívásról valamelyik nap azt írtam, hogy az igazi szépsége az, hogy − amellett, hogy nagyon sokat lehet olvasni − olyan szerzőket is megismerhetek, akiktől eddig még soha semmit nem olvastam, és olyan könyvekre is rábukkanhatok, amelyeket eddig még nem vettem a kezembe, vagy amelyekről ez idáig még nem is hallottam. Hiszen a kihívás feltételei annyira változatosak, és a listán szereplő 50 pont olyan kritériumokat szab, hogy az ember kénytelen a számára ismeretlen írók kötetei és soha nem látott könyvek között is válogatni. Amikor belevágtam a megmérettetésbe, valójában ez vonzott. Évi 50 könyvet elolvasni pusztán idő és szándék kérdése. Igaz, az is kihívás, de különleges szempontoknak megfelelő köteteket összeválogatni még inkább az. De ez a szépsége! Szóval, ez a kihívás igazi, nagy felfedezés! És hogy az ember a kihívás teljesítése során milyen könyveket olvas el, gyakran a véletlen műve. Patrick Modiano könyve, A Kis Bizsu is, mondhatni, véletlenül került a kezembe.

Amikor belevágtam a könyves kihívás teljesítésébe, úgy gondoltam, először a saját könyvespolcomról válogatok – van miből! -, és elsősorban olyan könyveket, amelyeket még nem olvastam. Közben örömmel láttam, hogy az internetes oldalakon, közösségi portálokon fel-felbukkannak olyan csoportok, amelyek lelkes olvasókból állnak, és a könyves kihíváshoz ajánlanak egymásnak könyveket. Jó ötlet, és persze egy-egy feltétel teljesítéséhez nagy segítség is. A facebook oldalamon és is kiposztoltam, hogy vállalom a Nagy Könyves Kihívást, és sorra jöttek a hozzászólások. Köztük egy javaslat is: olvassam el Patrick Modiano: A Kis Bizsu című könyvet. Örömmel fogadtam az ötletet, miért is ne, ha valaki olyan ajánlja, akinek a regény tetszett. Ráadásul kaptam egy kecsegtető ajánlatot: el is juttatják hozzám a könyvet. Pláne, hogy örültem! Sőt, felfedeztem, hogyha elolvasom, azzal még a listán szereplő egyik feltételt is teljesíthetem: a 17. pontot, azaz „egy könyv, amit egy barátom ajánlott”.

 Patrick Modiano számomra korábban ismeretlen volt. A nevét tavaly egy alkalommal a baráti társaságomban említettük, hiszen 2014-ben Irodalmi Nobel-díjat kapott. De ezen túl semmit nem tudtam róla, sőt, bevallom, amikor jött a javaslat, hogy olvassam el A Kis Bizsu című könyvet, eszembe sem jutott, hogy a szerzője az az író, aki pár hónappal ezelőtt megkapta az Irodalmi Nobelt. Erre csak akkor jöttem rá, amikor a könyv elolvasása előtt kicsit tájékozódtam arról, kinek a könyvét is vettem a kezembe. Ha ismeretlen szerzőtől olvasok, szokásom, hogy kicsit utána járok. Nos, az íróról megtudtam, hogy egyik fő témája az önazonosság keresése és a káosz megértésének lehetetlensége. Az elbeszélőt majdnem mindig megfigyelőként ábrázolja, aki magyarázatot próbál találni az előtte feltáruló eseményekre, és aki ezután a részletekből fel tudja építeni saját öntudatát, meg tudja határozni saját magát. Az emlékek mesteri felkutatójaként mutatkozik: felfedi az először jelentéktelennek tűnő részleteket is azért, hogy összefűzze az elbeszélő saját személyével kapcsolatos információkat. Néha a detektív és a történész keveredik benne. A szerzői szándékot izgalmasnak találtam. Elolvastam hát A Kis Bizsu történetét.

 Magáról a címről a könyvben kiderül, hogy egy kislány beceneve. A ma már 19 éves lányt az anyja becézte így gyermekkorában, mielőtt elvált tőle. A kislányt ugyanis a nő elhagyta, amikor elutazott Marokkóba. A gyermek soha többé nem látta az édesanyját, csupán annyit tudott róla, hogy Marokkóban életét vesztette. Csak egy doboz maradt utána néhány régi fotóval, apró kis tárgyi emlékekkel. De a doboz tartalmánál sokkal több emléket hordoz magában a lány, amelyek a regény során lassan és apránként törnek a felszínre. Nem ritkaság, ha valakit egy probléma nagyon foglalkoztat, nem tud szabadulni tőle, hiába fojtaná el, újra és újra a felszínre tör, és bármikor bármiről eszébe jut. A probléma rabjává válik, amelyből nincs menekvés. A történetbeli Thérése is így jár. Egy nap a párizsi metróállomáson megpillant egy sárga kabátos nőt, akiről úgy véli, hogy az édesanyja. A találkozás talán csak látomás, hiszen a jelenet helyszíne, a párizsi Chatelet metróállomás a világ legnagyobb földalatti vasútállomása, s ennek 200 méteres mozgójárdáján pillantja meg a lány a nőt, akinek arcán anyja vonásait fedezi fel. A nő látványa felszakítja a régi sebeket, s a lány attól kezdve megszállottan keresi édesanyját és választ próbál keresni a múlt kérdéseire. S miközben zajlanak a jelen mindennapjai, az apját nem ismerő, iskolázatlan, otthontalan és magányos lány gyermekkori emlékfoszlányain keresztül felrémlik a múlt. A „Kis Bizsu” első hallásra egy kedves becenévnek tűnik, de az emlékképek rideg édesanyát és szorongással teli gyermekkort idéznek, amelynek egyenes következménye a „hontalan” felnőttkor.

A regény egy mondata számomra remek megfogalmazása Thérésa igazi magányának. Amikor a lány megismerkedik egy olyan nővel, aki segíteni próbál rajta, s a hölggyel egy kávézóban beszélnek meg találkozót, az asztalnál még egyedül ülő lányhoz odamegy a pincér, és megkérdezi, mit kér. Thérésa először arra gondolt, hogy inna egy pohár whiskyt, de aztán átgondolta, hogy abban a helyzetben nincs szüksége rá. 

„Azt mondtam, várok valakit, és ezt a két egyszerű szót legalább olyan jólesett kimondani, mintha bármiféle alkoholt kértem volna.” 

 A regény érdekessége, hogy – hatalmas meglepetésként − tartalmazza József Attila Mama című versének részletét. A könyv utószavában olvasható, hogy Modiano különleges érzékkel talál rá a méltatlanul homályba merült, vagy éppen a francia kultúrában ismeretlen, jelentős művészekre, és műveiben előhozza őket a feledésből. József Attila verssoraival az anya- és szeretethiányt teszi tompán izzóvá az író.

 A könyv olvasása közben az is eszembe jutott, hogy egy ember életét mennyire meghatározza a gyermekkora. Én hiszek ebben, úgyhogy a regényeim szereplőinek jellemét, motivációit és cselekvéseit is gyakran magyarázom azzal, hogy gyermekkorukban valamilyen trauma, meghatározó élmény érte őket. Ez jellemzi Incognito című regényem Szandráját is, aki egy gyermekkorban átélt borzasztó tragédiát, az apja halálát nem tudta feldolgozni, az pedig, hogy a történtekért az anyja őt hibáztatta, nagyban meghatározta az életét.

 Aki kíváncsi az Incognito jelenetére, elolvashatja:

„Az a rohadt ribizli” − motyogta magában Szandra, s közben, mint az előbb a szobában, most ott a bárban is hallotta, ahogy azon a hajdani, gyászos estén az anyja harsányan ropogtatja az „r”-eket. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s akkor már látta is a régi házat. A tojáshéjszínű falat, a vajsárga, üveges konyhaszekrényt, a polcon a nefelejcses bögrét, amelyből, ha pillével együtt merték ki, nem itta meg a kakaót, a szekrény előtt pedig a termetes szomszéd Janit, aki lassan leemelte a fejéről a kalapját, és a férfival szemben az anyját, aki első kínjában leroskadt a súlyos, támlás székre. Ő szólni sem mert, nem is tudott, szorította a torkát a félelem és a fájdalom. Besomfordált a szobába, leült a cserépkályha elé a kis sámlira, amit még a nagyi puha, fekete szőrmével borított be, hogy kényelmesebb legyen.  Akkor este kényelmetlen volt, a szőrme alatt érezte az ülőke kemény fáját, előre hajolt, arcát a tenyerébe temette, és csendben pityergett.

     Hangosan nem mert. A ribizli miatt. Aznap már nem szólt, nem is várták a szavát. Akkor éjjel csak láb alatt volt a gyerek. Az anyja előbb zokogva elrohant a szomszéd Janival, aztán órákkal később visszajöttek. A felnőttek az étkezőben ücsörögtek. Sokan jöttek aznap este: a nagybátyja, a keresztanyja a férjével és az anyósával, és jó pár szomszéd. Ő a szobában gubbasztott, hallotta, ahogy odakinn keseregnek, siránkoznak, és vigasztalják az anyját. A keresztanyja belesett a szobába, aztán visszalépett, hallotta, ahogy azt mondja: „Le kellene fektetni a gyereket.”, s a nyitott ajtó keskeny résén át látta, ahogy az anyja megvonja a vállát. Akkor újra a tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett. De azt is csak csendesen. Hangosan nem mert. Félt. A ribizli miatt.

     Nem kérte ő akkor este azt a ribizlit. Fülledt, meleg idő volt, az apja hazajött a munkából, kicsit még játszottak a kertben a nagy bodzafa alatt. Azt kutatták, hol bújhatott át hozzájuk a kerítésen a szomszédék macskája. Megmutatta az apjának, milyen finom süteményt készített a babáknak a vizes homokból, és megkérdezte, mennyit kell még várni, hogy a kis lábaskájában sötét bodzabogyókból főzhessen nekik ebédet.

     Ekkor jutott az apja eszébe a ribizli. Mária néni még reggel üzent a fiával, hogy megérett náluk a gyümölcs, délutánra leszedik, munka után a férfi menjen át érte. Vigyen a gyereknek. Sanyi még a gyárban átadta az üzenetet, de az apjának csak ott, a bodzafa alatt jutott az eszébe. Legyintett, hogy már mindegy. Bementek a házba, megvacsoráztak, rántott csirkecomb volt estére, lecsúszott utána egy pohár sör. Az apja töltött még, azt mesélte, mi volt aznap a gyárban, ő már félretolta a kis tányérját, befejezte az evést, ment volna játszani, az anyja meg azt tervezgette, holnap szed egy keveset a meggyfáról, nagy meleget mondanak, főz egy könnyű gyümölcslevest. Akkor jutott az apjának megint eszébe az a ribizli.

− Átmegyek érte a keresztanyádékhoz − Szandrára nézett. Egyenesen rá. Még simított is egyet a karján. − Neked küldenék.

− Ribizli. − Ő csak ennyit mondott. Nem kért, pláne nem követelt. Talán kicsit felcsillant a szeme. Egy icipicit.

− Ráér − nézett az apjára az anyja. − Majd holnap… Ha kell, szedek most a meggyből.

− Csak átmegyek én érte, Kati − csóválta meg a fejét az apja. − Mária néni üzent. Ne sértsük meg azzal, hogy csak holnap. Meg… hátha enne belőle a gyerek.

     Az anyja felállt, összeszedte a mosatlant. Az apja felhúzta a cipőjét, még motyogott valamit, hogy kocsival már nem megy, megitta azt a sört, inkább biciklire ül, csak két utca, fordul, és már jön is. Ő megörült, hogy vége a vacsorának, végre felállhat az asztaltól. Bement a szobájába, régi képeslapokból szabott ruhát az öltöztető babáknak. Kivágott egy piros gerberásat, azt adta a szőkére, aztán egy fehér szegfűsből vágott ruhát, azt kapta a barna. Táska is kitelt a gerberás üdvözlő lapból, azt vágta ki éppen a kisollóval, amikor a szomszéd Jani megjött a hírrel. Egy teherautó halálra gázolta az apját.

     Ő még a csengetésre lecsapta a kezéből az ollót, furdalta a kíváncsiság, kiszaladt, hogy megnézze, ki a vendég.

− Nem Karcsi volt a hibás − állította Jani. − Azt mondják, akik látták − tette hozzá. − A teherautósofőr figyelmetlen volt − magyarázta, és levette a kalapját.

− Az a rohadt ribizli − ropogtatta keményen a szitkot az anyja. Aztán erőtlenül leroskadt a súlyos, támlás székre.

     Az öltöztető babák, a gerberás és a szegfűs ruhákban, úgy, ahogy voltak, az ágyon maradtak. A keresztanyja pakolta el őket éjjel, amikor a kezét nyújtotta, felállította a cserépkályha elől, és ágyba dugta. Másnap is a nő vette elő a papírbabákat. Megsimogatta a keresztlánya fejét, és azt mondta:

− Játssz egy kicsit, Szandra! Adj rájuk valami szép ruhát!

     Nem volt kedve játszani. Még az öltöztető babákkal sem. Kietlenné és félelmetessé vált a ház. Az anyja rácsukta a szobaajtót, csinálhatott volna bármit kedvére, akármilyen csínyt kieszelhetett volna. Felállhatott volna a székre, és levehette volna a szekrény tetejéről az éggömböt, amit csak az asztalt körbeülve, együtt világítottak ki, játszhatott volna a széken gubbasztó zoknit kötögető öregasszonnyal, amit csak néha-néha vettek ki a vitrinből, vagy elővehette volna az anyja díszes fémdobozát, amelyben a színes gyöngyöket tartotta, és soha nem volt szabad egyedül hozzányúlnia, nehogy elszakadjanak. De most semmi rosszaságon nem törte a fejét. Még így, hogy jól viselkedett, így is össze-összerezzent, ha a konyhából azt hallotta, hogy összekoccan két tányér, fémkanállal keveri az ételt az anyja a zománcozott lábasban, vagy ha az ajtón keresztül is átszűrődött a keserves zokogása. Az asszony többet sírt, mint beszélt. És Szandra úgy érezte: nemcsak a történteknek szól a zokszó. Hanem neki is. Nem volt kedve játszani, pláne nem a csillogó gyöngyökkel, de a keresztanyja unszolására csak elővette a nagy papírdobozt, amiben a régi képeslapokat tartotta. Karácsonyi üdvözlőlapot keresett. Aznap sötét ruhákat szabott, amelyek alján fényesen égett egy szál gyertya.”

(Ferenczik Adrienne: Incognito)

Patrick Modiano A Kis Bizsu című regénye a könyves kihívás sok feltételének megfelel. Én biztos, hogy a 17. pontot választom, vagyis azt, hogy egy olyan könyv, amit egy barátom ajánlott. Aki hozzám hasonlóan még nem olvasott semmit ettől a szerzőtől, az ezzel a könyvvel teljesítheti a 41. pontot, aki világ életében el szeretett volna jutni Párizsba, az válassza a 29. pontot, választható a 13. pont, mert a regény más országban játszódik és a 44. is, mert a könyv nem az anyanyelvünkön íródott. De ezt a könyvet akár a borítója alapján is ki lehetne választani, szerintem tetszetős a párizsi metrómegálló képe, így teljesíthető a 24. pont is.

 A Kis Bizsu című könyv nem vidám történet, ennek ellenére ajánlom. Azoknak pedig különösen, akik ismerik és szeretik Párizst, mert, míg bolyongásai során Théréséből a gyermekkori emlékei törnek elő, az olvasóban jó néhány párizsi helyszín villanhat fel emlékképként.