Úton

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCNEGYEDIK KÖNYVE – Jack Kerouac: Úton

Ez a könyv már nagyon következett nálam. Vagy ahogyan a Nagy Könyves Kihívás listáján is szerepel az egyik feltétel: ez egy könyv az „Ezeket egyszer el kell olvasnom” listám aljáról. Szóval az Úton már nagyon következett. Gondoltam: most! Most, hogy elolvastam, azt mondom, semmi gond: legalább túlestem rajta!

Az eredeti tekercset olvastam el. Mi is ez? A regény eredeti változata. Amit Kerouac állítólag 1951-ben egy végeláthatatlan tekercsre írt. Legalábbis a legenda szerint úgy vitte be a kéziratot az egyik kiadóhoz. Hosszú-hosszú papírtekercsen, bekezdések, tagolás nélkül, pusztán egyetlen összefüggő szövegben. A Kerouac-mítosz része, hogy a regény eredeti változatát a szerző három hét alatt írta, miközben kábítószert használt és kávéval élénkítette magát. Mit mondjak: maga a regény elég hosszú, majdnem 500 oldal, szóval ha három hét alatt írta, akkor bizony szorgalmasan körmölnie kellett, de, végül is akár három hét alatt is megírhatta, mert a sztorin gondolkodnia nem sokat kellett. Történet ugyanis nem igazán benne…

Előre leszögezem: bármilyen sokan is tartják nagyra ezt a könyvet, én untam. Az elején nagy lendülettel láttam az olvasásnak, mert hallottam, hogy mennyire híres regény, és hogy a megjelenése mekkora port kavart, aztán, amikor elkezdtem olvasni, megörültem, hogy milyen klassz is ez a regény, mert a főszereplő végigutazza Amerikát, úgyhogy sok mindent meg tudok majd az Egyesült Államokról, úgyis régi vágyam, hogy én is végigutazzam, úgyhogy nagyon derűlátóan kezdtem az olvasásnak. Aztán vagy 100 oldal után feltettem magamnak a kérdést: ez a regény végig arról szól majd, hogy a srác hogyan jut el egyik pontból a másikba, és út közben kikkel találkozik? A 185. oldalnál tartottam, amikor egy baráti társaságban témaként véletlenül éppen felvetődött az Úton, és az egyik barátnőm azt mondta, hogy ő többször belekezdett, de nem bírta végigolvasni. Akkor én még nem tartottam ott, hogy feladom, de bevallottam, hogy már én is unom. De nagyon.

A történet valójában tényleg ennyi: a fiú utazgat, mindig el szeretne jutni valahová és találkozni szeretne valakivel, és el is jut, és találkozik is. A főhős, mondhatni, keresztül-kasul szántja Amerikát, közben találkozik ismeretlen emberekkel, összejön a barátaival, akikkel beszélgetnek. A cél tényleg mindig az, hogy eljussanak valahová, és ezért mindent meg is tesznek, úgyhogy a tervük mindig sikerül is. Ha van pénzük, akkor könnyebben, ha nincs, akkor nehezebben, de mindig szereznek pénzt, úgyhogy ha elhatározzák, hogy valahová odaérnek, akkor oda is érnek. Ennyi. Persze, él bennük a szabadságvágy, és tényleg ott a könyvben a szabadságérzet, ami a regény lényege, de attól még unalmas. Persze, csodálatos utazgatni, izgalmas állandóan úton lenni, én magam is szeretek beülni a kocsiba, és csak menni, imádok úticélokat kitűzni, és azt a nap végén elérni, és azt is szeretem, ha valahol csupán azért állunk meg, mert egyszerűen arra szottyan kedvünk. De ezt a regényt akkor is untam. Sajnálom, de én szeretem, ha egy regényben történik valami. És ezt az életérzést, a szabadság érzését úgy is meg lehetett volna mutatni, ha van közben sztori.

Nem hinném, hogy Kerouac Úton című regénye kapcsán bárkinek is eszébe jutna Hemingway Fiestája, de nekem igen. Ezt a regényt is a Nagy Könyves Kihívás során olvastam el, írtam is róla, és bizony, azt a könyvet is nagyon untam. A Fiesta című regényben is utaznak a szereplők, elmennek Pamplonába a bikaviadalra, esznek, isznak, nincs más céljuk, csak hogy jól érezzék magukat, és nincs ezzel semmi baj, értem én, erre van szükségük, mert a háború megviselte az idegrendszerüket. De attól még a regényben történhetne valami. Hemingwaynél és Kerouacnál is. Mert akkor nem unnám olyan cudarul. Persze egykor, 1957-ben, amikor először kiadták ezt a könyvet, még biztosan érdekesebb volt a téma. Akkoriban nemigen ültek be az emberek csak úgy egy autóba, nem stoppoltak, és nem utazgattak össze-vissza. Ez ma már természetesebb. Ennek a könyvnek ebben rejlik a különlegessége, de ma már nem olyan varázslatos a varázs. 1951-ben, amikor a szerző megírta és 1957-ben, amikor a könyv megjelent, még biztosan újszerű volt egy ilyen témájú regény, a nyelvezet, a stílus, nem volt még ilyen szókimondó írás, de ez ma már csak úgy lenne számomra érdekes, ha lenne hozzá egy izgalmas sztori.

Miután végigolvastam a könyvet – végül csak átrágtam magam rajta, gondoltam, ha már belekezdtem… − elolvastam a regényről néhány véleményt. Találtam róla ilyet is, olyat is. Szóval kijelenthetem: nemcsak én vagyok, akinek nem tetszett.

Egyébként érdekes véleményt találtam a wikipédián is:

„Egyesek szerint Kerouac írói technikája nem mindig eredményez lendületes vagy energikus prózát. Híressé vált Truman Capote megjegyzése Kerouac munkáiról: „Ez nem írás, ez gépírás.” ”

Az Úton című regény elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 20. pontját teljesítettem. De teljesíthető vele a lista 11. pontja is, mert a könyv címe egyetlen szóból áll, a 13. pont, mert ez a történet egy másik országban játszódik, ha valaki mindig is el szeretett volna jutni Amerikába, választhatja a 29. pontot, ha valaki az én véleményemre ad, akkor választhatja a lista 31. pontját is, mert tőlem erről a könyvről rossz véleményt hallott, ha valaki még nem olvasott olyan könyvet, amelyet Kerouac írt, választhatja a 41. pontot, és a 43. pontot is, mert ez a regény eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Kerouac Úton című regénye az én tetszésemet nem nyerte el. Sőt, ha nem a könyvkihívás során kerül a kezembe, és nincs „kihívás”, lehet, hogy végig sem olvasom. De nem bántam meg, hogy elolvastam, mert így legalább tudom, milyen is ez a könyv.