2015. május 3., vasárnap

Boszorkányok márpedig vannak!

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONKETTEDIK KÖNYVE – John Updike: Az eastwicki özvegyek

Most nehezen kezdtem az íráshoz. Megint csak Updike könyvéről írok, de, most nem jön könnyedén a mondandóm. Azt egy korábbi bejegyzésemben, sőt, már nem is egy bejegyzésemben írtam, hogy John Updike a kedvenc íróm. Nagyon sok regényét szeretem, leginkább a Nyúl-sorozatát, de kedvencem még a Párok, a Gyere hozzám feleségül, Az eastwicki boszorkányok, az Ilyen boldog se voltam, és most, a könyves kihívás során is olvastam Updike regényeket – ezekről írtam is a blogomban -, ilyen volt a Brazília, és az S. Most pedig itt egy újabb Updike-könyv, Az eastwicki özvegyek.


Aki nem ismeri Updike-ot, annak sem nehéz kitalálni, hogy Az eastwicki özvegyek Az eastwicki boszorkányok című regény folytatása. Az eastwicki boszorkányok tetszett, egy különleges Updike-regény. Egy igazán jó ötlet megvalósítása. Nem véletlen, hogy egy nagysikerű film is készült a regényből, sőt, én olyan szerencsés vagyok, hogy színpadon is láttam a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Az eastwicki boszorkányok mindhárom formában tetszett.


Az eastwicki özvegyek történeténél jó nagyot, több mint 30 évet ugrunk előre az időben, akkor találkozunk újra a három „boszorkánnyal”, és ismerjük meg azt, hogyan él most Alexandra, Jane és Sukie. Az eltelt 30 év alatt a három elvált nő mindegyike újra férjhez ment, már egyikük sem Eastwickben él, és mindhárman elvesztették férjüket, megözvegyültek. Megözvegyülésük a közelmúlt, ekkor találnak újra egymásra. A regényből kiderül, hogy közben persze leveleznek egymással, ha nem is folyamatosan és nem is gyakran, de azért tudnak egymásról. Most, az özvegység pedig jó apropó arra, hogy ismét találkozzanak. A három nő tehát újra egyedülálló és újra magányos. Alexandra tűnik fel először a színen, aki utazgat, a történet kezdetekor éppen Kanadában jár. Alexandrához folyamatosan csatlakoznak a régi barátnők, és az újabb utazási helyszínek, először Egyiptom, aztán Kína, majd jön a nagy ötlet: menjenek el hárman újra régi városukba, boszorkányságaik helyszínére, Eastwickbe. Az ötlet nagyon jó: hát persze, hogy az olvasó a három nővel a régi helyszínen, Eastwickben szeretne találkozni. De, miután elolvastam a regényt, azt mondom: jobb lett volna, ha sokkal több dolog történik velük. Sajnálom, én már csak ilyen vagyok: szeretem, ha a regényekben zajlanak az események.
Egy könyv folytatása – nem könnyű dolog. A második történet általában mindenből, könyvből és filmből is rosszabb, legalábbis nem úgy sikerül, mint az első. A folytatás megkívánja az ismétlést, s ha ugyanaz a séma, már nem újszerű, sőt, gyakran unalmas. Updike eastwicki özvegyeiről sem hallottam túl jó véleményeket, sokan mondták azt, hogy unalmas, és meg sem közelíti az első regényt. Úgyhogy ezt a könyvet a könyves kihívás teljesítésénél kimondottan ahhoz a ponthoz választottam, hogy egy olyan könyv, amelyről rossz véleményeket hallottam. Én mégis bizakodó voltam, méghozzá két ok miatt is. Az egyik, hogy Updike igenis írt már folytatásos regényt, ott a Nyúl-sorozat, ami a kedvencem. Ott nem ugyanarra a sémára írta sorban a könyveket, hanem egyszerűen folytatta a főhőse történetét. Gondoltam, nem lesz ez másképp a boszorkányokkal sem, egyszerűen folytatódik a három nő élete, amit Updike írt meg, hát miért lenne rossz? De, most, hogy elolvastam a könyvet, én is azt mondom: untam.


Különösen a regény első harmada unalmas, amikor az időt előbb csak Alexandra, aztán már a többi nő is utazgatással tölti. A kanadai út még hagyján, mert ott még épp csak bekapcsolódunk a történetbe, ami ugye 30 évvel későbbi, mint ahogyan az olvasó Alexandrát egykor megismerte, és ott még csak tapogatózunk, hogy mi is történhetett azóta a három nővel, vannak utalások a régmúltra, és tényleg kiderül, hogy azóta hogyan élnek, de az egyiptomi útnál nekem már zavaró a sok leírás, egyrészt mert cseppet sem tartozik a cselekményhez olyan részletességgel, amilyen részletességgel az író ecseteli, hogy a turisták számára éppen mi látható, elég lenne a nevezetességeket megemlíteni, másrészt azért zavaró, mert amit Updike leír, azt az ember tudja, mert tanulta történelemből és művészettörténetből, és nem az egyetemen, hanem emlékeim szerint még általános iskolában. Fel is merült bennem, hogy vajon Updike miért nem épít az olvasó Egyiptommal kapcsolatos műveltségére, vajon az amerikaiak mindezt nem tudják? Szóval szerintem teljesen feleslegesek a leírások, amelyek így unalmasak is. Aztán, nagy nehezen (nem véletlenül fogalmazok így, tényleg így éreztem, bár írhatnám, hogy sok felesleges oldalak után) találkozik a három nő és újra ott vannak a régi, megszokott helyszínen, Eastwickben. Ott éppen már történnek dolgok, felbukkannak régi ismerősök, ami rendjén van, mert éppen ezt várjuk a regénytől, de azért nem történnek eget rengető dolgok – írom ezt annak ellenére, hogy a regényben még valaki meg is hal. Ennek ellenére azt mondom: akkor sem történnek olyan dolgok, amelyek igazán lekötnének. Boszorkányság, varázslat? A régen elrontott helyzet helyreállítása miatt van rá kísérlet, amelynek következményeként az történik, amiről Updike azt gondolja, hogy ennyi év után történnie kell. Ezzel nincs gondom. Csak olyan eseménytelen, amíg odáig eljutunk. És egy-egy mondatot leszámítva még olyan igazi, „idős nős”, „özvegyes”, tapasztalatból eredő, nagy „életigazságnak” vélt megállapítások, női vélemények sincsenek, kivétel mondjuk, hogy „A nők végül örökül veszik a világot, a férfiak meg hadd süllyedjenek bele még siralmasabban az erőszakról és hatalomról szőtt ábrándjaikba.”. Ja: és nekem nagyon hiányzik a sztoriból Darryl Van Horne. Azt gondoltam, a boszorkányok legalább újra találkoznak vele. És lesz valamilyen új viszonyrendszer. Éppen amiatt, hogy most már minden más. Mert eltelt 30 év. És mert semmi nem lehet már olyan és úgy, mint ahogyan egykor. De a férfi nem szerepel a regény folytatásában. Nekem hiányzik.


Nem azt mondom, hogy Az eastwicki özvegyek egy igazán rossz könyv, de Updike-tól csalódás, és Az eastwicki boszorkányok folytatásaként sem tudok mást írni, csak azt, hogy szintén csalódás. Valami nagyon jót vártam, amit nem kaptam meg.


John Updike Az eastwicki özvegyek című regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 31. pontját teljesítettem, mert erről a könyvről rossz véleményeket hallottam. De a könyvkihívás több pontja is teljesíthető vele. Köztük a 13. pont, mert ez a regény egy másik országban játszódik, éppen kipipálható a 39. pont is, mely szerint ez egy varázslatos könyv, mert van benne varázslat, de teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott. Ha valaki pedig világ életében el szeretett volna jutni Amerikába, Kanadába, Egyiptomba vagy Kínába, akkor választhatja a lista 29. pontját is, mert ez a regény ezeken a helyszíneken játszódik.


Az eastwicki özvegyek egyébként John Updike 2009-ben, halála évében íródott, utolsó regénye. Ez a könyv nekem csalódást okozott, ennek ellenére nem beszélek róla le senkit, aki olvasta Az eastwicki boszorkányokat, és kíváncsi a folytatásra, vegye a könyvet a kezébe, mert akkor megtudja, hogy mi történik 30 év múlva a három nővel, Updike szerint hogyan alakul Alexandra, Jane és Sukie sorsa. Valójában én sem bántam meg, hogy elolvastam. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése