Sötét jövő

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENNEGYEDIK KÖNYVE – Estelle Brightmore: 13. napon

Ilyen könyvet még soha nem olvastam. Amíg bele nem vágtam a Nagy Könyves Kihívás teljesítésébe - ami határt szab annak, hogy az ember mit olvas, hiszen a kihívás kategóriákat állít fel, és az azokba besorolható könyveket kell választani – elsősorban szépirodalmi könyveket vettem a kezembe. Néha egy-egy krimit. Mást nemigen. De most úgy döntöttem: ha már belevágok a könyvkihívásba, nyitott leszek, és már a kezdetekkor hajlottam arra, hogy más műfajt is a kezembe veszek. A 13. napon című könyv esetében éppen ez történt. Ez ugyanis egy disztópikus regény.

Amikor belevágtam a kihívásba, hamar rájöttem, hogy jól döntöttem, mert ez egy klassz dolog. Írtam is egy korábbi bejegyzésemben, hogy mennyire érdekes mindenféle könyvet olvasni, olyanokat is, amelyek egyébként biztosan nem kerültek volna idén a kezembe, és hogy azért is jó ez a könyves kihívás, mert a közösségi portálokon olvasó csoportok alakultak, s a tagok egymásnak ajánlanak könyveket. Tényleg klassz, mert egy csomó olyan könyvről olvashatok, amelyekről eddig még nem is hallottam.

Egy könyv, amely a jövőben játszódik. Ehhez a kategóriához kerestem könyvet, amikor az egyik ilyen olvasói csoportban valaki ajánlotta Estelle Brightmore: 13. nap című könyvét. Sőt, fel is töltötte. Mivel a könyvhöz rövid tartalmat is írt, az ajánló elolvasása után érdekesnek találtam a regényt. Nyár volt, az az időszak, amikor az ember az utazáshoz nem visz egy rakás könyvet, éppen Budapesten voltam, „szaladgálós” dolgaim voltak, sokat utaztam tömegközlekedésen, ahol jól jön, hogy csak elő kell kapni a tabletet (e-book olvasóm még nincs), és máris el lehet ütni az időt. Gondoltam, elolvasom a 13. nap című könyvet.

A történet szerint 2195-ben járunk, s akkorra a Föld egy elnéptelenedett, összefüggő sivataggá vált. Akik élnek, csupán egyetlen helyen maradhatnak életben, egy falakkal körbevett városban. A várost 12 zsarnok irányítja, az emberek pedig, attól függően, hogy gazdagok vagy szegények, különböző körzetekben, körökben laknak. A körzetek között nincs átjárás, nemcsak hogy nem költözhet át valaki, de még csak át sem mehet. Aki a sajátos törvények ellen vét, az az arénába kerül, ahol meg kell küzdenie ez életéért. A történet főszereplője egy fiatal újságíró lány, Ana, aki hisz az igazságban. S amikor a városban valaki úgy akar igazságot szolgáltatni, hogy sorra öli a város vezetőit, Ana a gyilkos nyomába ered. Mindenképpen meg akarja találni a tettest. A regényben van nyomozás és egy szerelmi szál is, mindkettőt végigkövethetjük, amíg kiderül, ki a gyilkos, és mennyit ér Ana és az alacsonyabb társadalmi körben élő fiú szerelme.

A regény története jó ötlet. Kimondottan jó. De a megírása… Azzal semmi problémám, hogy egyszerű nyelvezetű, nem vártam mást tőle. Legalább könnyű volt olvasni a metrón. De ahogyan a gyilkosságok megtörténtek… A fantáziadús történeteket szeretem, de a hihetetleneket nem. Bármit elhiszek, hogy 2195-re kihalt az emberiség nagy része, hogy egyetlen város van csak, ami nem fertőzött, hogy ott valahogy hirtelen 12 zsarnok magához ragadja a hatalmat, hogy az embereket kordában lehet tartani, hogy elfogadják, hogy körzetekben kell élniük, ezzel semmi gond, éppen elhihetem. De hogy egy gyilkosnak ebben a közegben 12 nap alatt sikerül megölnie 12 szigorúan őrzött vezetőt úgy, hogy a közelükbe kell férkőznie, miközben mindenki tudja, hogy a tettes mindennap gyilkolni fog, újabb és újabb áldozatot szed, és azt is tudják, hogy kik közül választ, na, az már hihetetlen. De, rendben, még azt is elhiszem, ha a szerző el tudja velem hitetni. De az ilyen mondatok, hogy (nem pontosan idézem, mert már nincs meg a regény, úgyhogy nem tudom a pontos szöveget) „Végül sikerült bejutnia…” . Felteszem a kérdést: hogyan? Erre persze már nem kapok választ, mert a regény szerzője nem írja le. Hát… több, mint érdekes. Ezért mondom, hogy a regény története jó ötlet, de a kivitelezés... Valójában ami kisül a történetből (ezt nem írom le, nem akarom lelőni a poént – már ha az poénnak nevezhető −, hátha valaki elolvasná  a könyvet) sem tetszett. De tudom, most divatosak az ilyen könyvek.

A 13. napon című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 35. pontját teljesítettem, mert ez a könyv a jövőben játszódik. De teljesíthető vele a lista 5. pontja is, mert a könyv címében szerepelnek számjegyek, a 9. pont, mert ezt a könyvet egy nő írta (aki egyébként a szerzői neve ellenére magyar), kipipálható a könyvvel a kihívás 6. pontja is, mert ennek a könyvnek a szerzője – ha jól olvastam −, még nincs 30 éves.

Jövőben játszódó könyvnek egyébként először egyik kedvenc íróm, John Updike Az idő vége felé című könyvét néztem ki, de azt később is elolvashatom, itt van a polcomon, bármikor levehetem. Egyébként örülök, hogy a könyvkihívás során el kellett olvasni egy jövőben játszódó könyvet, mert rájöttem, hogy érdekelnek az ilyen könyvek − már, ha jól vannak megírva. De a kihívás során már belebotlottam egy ilyen témájú nagyon jó novellába, Kurt Vonnegut kötetében, erről írtam is az egyik korábbi bejegyzésemben. Érdekesnek találom, hogy egy-egy szerző hogyan képzeli el a jövőt. Ilyen történeten én magam még nem gondolkodtam. Incognito c. regényemben persze van egy kis kalandozás a szereplőm jövőjébe, de az mégsem jövőben játszódó regény. Ki tudja: lehet, hogy egyszer írok egy olyan történetet, amelyben én is elképzelem az emberiség jövőjét!