Rozsban a fogó

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCHETEDIK KÖNYVE – J. D. Salinger: Rozsban a fogó

Ezt a könyvet azóta szerettem volna elolvasni, amióta megtudtam, hogy megjelenik, vagyis hogy új fordításban és új címmel jelenik meg Salinger Zabhegyező című regénye. Ahogy azt az előző bejegyzésemben írtam, a regényt még főiskolás koromban olvastam, és nagyon tetszett. Lehet, hogy egyébként is újraolvastam volna valamikor, de most, hogy tudtam, hogy lesz új fordítás, felkeltette az érdeklődésemet. S ha már Rozsban a fogó, akkor, gondoltam, legyen Zabhegyező is: eldöntöttem, hogy egymás után elolvasom a két fordítást. Megvártam, amíg megjelenik Barna Imre fordítása, a Rozsban a fogó, és belevágtam! Először elolvastam a Zabhegyezőt, aztán a Rozsban a fogót.

Magáról a regényről most nem írok, azt megtettem az előző bejegyzésemben, amikor a Zabhegyezőről írtam. A regény, természetesen, most is nagyon tetszett, aki kíváncsi a részletekre, az elolvashatja ITT. Most inkább arról írok, hogy én milyennek láttam a két könyvet, és nem nyelvészként, nem magyar szakosként és nem fordítóként, hanem csupán olvasóként milyennek érzékeltem a két fordítást, és ez által magát a regényt. Jöjjön hát az összehasonlítás!

Először is: be kell vallanom, hogy amikor meghallottam, hogy lesz a regénynek új fordítása, mint a könyv nagy kedvelője, nem hogy nem lélegeztem fel, hogy „Végre!”, de még csak azt sem éreztem, hogy erre szükség lenne. Szerintem a Zabhegyező a mai fiatalok számára is érthető, annak ellenére, hogy nem mai a nyelvezete. De, miért is lenne mai, amikor a történet a 60-as évek Amerikájában játszódik? Én magam sem akkor voltam fiatal, sőt, még meg sem születtem, amikor a regény íródott, s amikor főiskolásként elolvastam, már jócskán a 90-es években jártunk, de nem volt gond sem megértenem, sem elfogadnom azt, ahogyan a főhős, Holden beszél. Szóval  nem igazán értettem, miért van szükség aktualizálásra, új fordításra, pláne új címre is. Persze, tudom, hogy a regény első magyar megjelenése nagy port kavart, többek között amiatt, hogy túlzottan szókimondó, sok benne a szleng, másrészt pedig a címe miatt. Az eredeti cím, a The Catcher int he Rye ugyanis semmiképpen nem Zabhegyező, az csak egy adott cím, ami viszont, szerintem, kitűnő. Mert ki ne hallott volna erről a regényről? Biztosan az is tudja, hogy létezik, aki soha nem olvasta. Mert remek a cím. A kritikák szerint persze a Zabhegyező cím azt sugallja, hogy a főszereplő fiú nem akar semmit csinálni, csupán „Kukutyinban zabot hegyezni” , és ez nem igaz, mert Holden nem ilyen. Egyébként tényleg nem ilyen, de, ha belegondolunk, hogy elhagyja az intézetet, és napokon át csupán csavarog, hát akkor azokon a napokon bizony tényleg nem akar semmit tenni, úgyhogy, ha azokat a napokat nézzük, amikor a történet játszódik, éppen hozzá lehetne kötni a Zabhegyező címet. Szóval a Rozsban a fogó címmel – ami az eredeti regény címének a fordítása – én soha nem leszek kibékülve. Ezt már akkor tudtam, amikor a kezembe vettem az új könyvet. Na, de nézzük a szöveget!

A Zabhegyezőt, Gyepes Judit fordítását most, újraolvasva a regényt, és persze figyelve a nyelvezetre, néhol kicsit „döcögősnek” tartottam. Írok egy példát, mindjárt az első oldalról:

„Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat.”

Néhol nehézkesnek éreztem a fogalmazást, de nem a Holden által használt és a Gyepes Judit által fordított kifejezések miatt. A fiú gyakran használja a „vagy mit tudom én” kifejezést, ami eredeti nyelven, gondolom, úgy hangozhat, hogy „and so”, bár, nem tudom, mert nincs meg a regény eredeti angol változata, mindenesetre ez gyakori szófordulat a történetbeli fiúnál, amit, szerintem el lehet fogadni, tapasztalataim szerint ezt a kifejezést még ma is használják, használjuk. Holden a történet során többször „bezsong”, ez a szó már idegenebb számomra. De, mondom, nincs problémám ezekkel a kifejezésekkel, szerintem ezeket a mai fiatalok is megértik. Egy kicsit „lendületesebb” fordítás persze néhol ráfér a regényre, de csak elvétve éreztem ezt, és szerintem azt is csupán azért, mert olvasás közben most kimondottan a nyelvezetre koncentráltam. Barna Imre fordítása, a Rozsban a fogó kétségkívül lendületesebb szöveg, könnyebben olvasható. Az előbb idézett, „döcögősnek” ítélt mondat viszont mégsem tetszik az új fordításban. Idézem:

„És ilyen önéletrajzra, vagy mi a szarra se számíts. Csak azt mondom el, hogyan szállt el az agyam a múlt karácsony táján, mielőtt úgy kibuktam, és idehoztak, hogy lenyugodjak.”

Ez bizony sokkal inkább mai szókincs. De szükség van rá? Szerintem nincs. A „vagy mit tudom én” szerintem semmiképpen nem ugyanaz, mint a „vagy mi a szar”. Az új fordításban a mai szleng jelenik meg – persze nem a legdivatosabb szavak, amelyek a leghamarabb cserélődnek, erre figyelt a fordító, ha nem figyelt volna, és maradunk annál az álláspontnál, hogy a Zabhegyező szókincsét aktualizálni kell, akkor ezt akár pár évente meg kellene tenni. De ha már aktuális szlengről beszélünk, akkor vannak furcsaságok. Például hogy kerül a fordításba az iskola szó megfelelője az „isi”? Melyik fiatal használja ma ezt a szót? Ha „suli” lenne, elfogadnám a Zabhegyező „gimi” szava helyett. De az „isi” nem is tudom, mikor volt használatos? Ma biztosan nem.

Nem olvastam a regényt eredeti nyelven, sajnos, így nem tudom, hogy Salinger használt-e Holden szavaiban trágár kifejezéseket. Most én csak a két magyar fordítást hasonlítom össze, és azt mondhatom, Gyepes Judit nem használt, Barna Imre viszont igen. A Gyepes Judit féle fordításban csupán ilyen káromkodás szerepel: „Tudod, mi szeretnék lenni? Tudod, mi? Már úgy értem, ha lehetne, az istenbe is.” Barna Imrénél egyébként ez így hangzik: „Tudod, mi lennék én? Mármint ha választhatnék, a rohadt életbe?” Én, persze, nem erre a trágárságra gondolok, ennél csúnyább szavakra. Ha az eredeti regényben Holden nem káromkodik, szerintem nincs is rá szükség. Mert öncélú. Szerintem ettől a fiatalok nem fogják elolvasni a könyvet. Nem vagyok ellene a trágár kifejezéseknek, ha annak helye van, funkciója van, mert azzal tükrözi a szereplő egyéniségét. De ha az eredeti regényben nincs káromkodás, akkor felesleges belefordítani. Mert így a regény egészen más. És mondhatom: egymás után elolvasva a két regényt, Holden személyében két különböző fiút ismertem meg. Az új fordítás miatt más lett a főszereplő karaktere. Holden alapjában véve nem rossz, sőt, egészen jólelkű, néha meglepően fura dolgokat tesz. Például egy kávézóban a reggelijük közben apácákat szólít meg, elbeszélget velük, és pénzt ad nekik. Szerintem ez egy tizenéves fiútól különös. De, talán egy a Zabhegyezőből megismert fiúról, aki a Gyepes Judit fordítása szerint beszél, elképzelhető, viszont arról a srácról, akinek Barna Imre adta a szájába a szavakat, nem. Az új fordítással megváltozott Holden karaktere. Más lett a személyisége. A Rozsban a fogóból megismert tizenéves srác egy másik fiú. A Rozsban a fogó főszereplője, mit is mondjak: bunkóbb. A Zabhegyező sráca sokkal intelligensebb.

És akkor nézzük a címet – ami (újra csak ezt tudom mondani) nekem nem tetszik. Itt most jöjjön egy hosszabb idézet, amelyben össze lehet hasonlítani a kétféle fordítás szövegét. Ebből a két hosszabb idézetből lehet következtetni arra, hogy a kétféle fordítás szerint hogyan lett Zabhegyező illetve Rozsban a fogó a cím.

Zabhegyező:

„− Ismered azt a dalt: Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken…? Én…

− Az úgy megy: Ha valaki lel valakit a zabföldeken… Ez egy vers, Burns írta.

− Tudom, hogy Burns írta.

Neki volt igaza. Tényleg így van. Ha valaki lel valakit a zabföldeken. Azzal együtt nem tudtam.

− Azt hittem, hogy Ha valaki zabot hegyez. Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy zabot hegyezzek. Aztán a kis krapekok közül egy bele akar szaladni, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre menjenek, akkor én letenném a zabot, amit hegyezek, és megfogom a krapekot. Csak ezt csinálnám egész nap. Én lennék a zabhegyező.”

Rozsban a fogó:

„− Ismered azt a dalt, hogy „Ki kap el, ha hanyatt-homlok futsz a rozson át?”. Na, hát én…

− Az úgy van − javít ki Phoebe −, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. − Vers. Ez egy Burns-vers.

− Jó, igen, egy Burns-vers.

De neki volt igaza. Tényleg úgy van, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. Nem jól tudtam.

− Azt hittem, úgy van, hogy „Ki kap el” − mondom. − Na, mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön, meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs velük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dolgom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé rohan… szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát.”

Lehet, hogy a Rozsban a fogó a The Catcher int he Rye eredeti cím és maga az alapot szolgáló Burns-vers hűebb fordítása, de szerintem a történet szempontjából teljesen mindegy, hogy melyik változatot olvassa az olvasó, és a Zabhegyező sokkal frappánsabb cím.

 És akkor jöjjön, ami az új fordításban a leginkább zavart. Barna Imre a szövegében a személynevek elé nagyon sok esetben kiteszi a határozott névelőt. A főszereplő fiú, Holden így elég pestiesen fogalmaz: „a Jane”, „az Ed”. Azt, hogy a budapesti barátaim így beszélnek, valahogy csak-csak megszokom, de egy regényben ezt nem szeretném így olvasni. Pláne egy amerikai történet magyar fordításában. Itt egy szövegrész, ami szemlélteti, mennyire zavaró:

„Szóval, hogy van-e valahol cigi, de a Jane nem válaszolt. A csávó erre még egyszer felteszi a kérdést, megint semmi válasz. Fel se nézett a játékból a Jane. Végül visszament a csávó a házba. Mi a fene volt ez, kérdeztem akkor a Jane-től. De nekem se válaszolt.”

Én magam meglennék a Zabhegyező új fordítása nélkül is, de nem bántam meg, hogy egymás után elolvastam a két könyvet. Én a Rozsban a fogó c. regény elolvasásával a Nagy Könyves Kihívás 4. pontját teljesítettem, mert ez a könyv ebben az évben jelent meg. De teljesíthető vele a lista 13. pontja is, mert ez a regény egy másik országban játszódik, a 14. pont, mert ez egy szépirodalmi mű, ha valaki azt hallotta, hogy ez a fordítás rosszabb, mint a régi, akkor választhatja azt a pontot is, hogy ez az a könyv, amelyről rossz véleményeket hallott, vagyis a lista 31. pontját, kipipálható a 41. pont is, ha valaki még semmit nem olvasott Salinger könyvei közül, és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Aki kíváncsi a Zabhegyező új fordítására, az olvassa el a Rozsban a fogót. De, akit érdekel Salinger regénye, én annak továbbra is az eredeti fordítást, a Zabhegyezőt fogom ajánlani.

Zabhegyező

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMINCHATODIK KÖNYVE – J. D. Salinger: Zabhegyező

A Nagy Könyves Kihívás teljesítése során ez az első könyv, amit már nem először olvastam el.(Természetesen kivétel a gyermekkorom egyik könyve, mert azt nyilvánvalóan a gyermekkoromból ismerem.) Igaz, megfogadtam, hogy most, a könyvkihívás listájához kizárólag olyan könyveket választok, amelyeket eddig még nem ismertem, vagy még csak terveztem, hogy elolvasom, de ezzel a könyvvel mégis kivételt tettem. Megjelent ugyanis a Zabhegyező új magyar fordítása, amely ráadásul új címet is kapott, azaz másképp fordították le az amerikai regény The Catcher in the Rye címét, és az új fordításra, a Rozsban a fogó c. könyvre nagyon kíváncsi voltam. De, gondoltam, összehasonlítani a régivel, vagyis megérteni vagy legalábbis elfogadni azt, hogy szükség volt egy új fordításra, csak úgy lehet, ha elolvasom újra az első magyar fordítást, majd utána az újat, és úgy hasonlítom össze a két magyar szöveget. Levettem hát a polcomról újra a Zabhegyezőt.

Még főiskolás voltam, amikor a Zabhegyezőt elolvastam. Angol szakon tanultunk róla, és én nagyon szerettem az amerikai irodalmat, nem volt hát kérdéses, hogy minden regényt elolvasok, amiről csak tanulunk. Tetszett a könyv. A történet egy tizenéves fiúról szól. Holden Caulfield kibukik a középiskolából, még a félév vége előtt csomagolnia kell, és eljön az intézetből. Tart a szüleitől, fél, hogy mit szólnak hozzá, hogy ott kellett hagynia a Pencey-t, ami nem egy rossz iskola, kellemesebbnek tartja hát, ha  a téli szünet kezdetéig nem megy haza, ezért pár napon át csavarog. Barátokkal, haverokkal találkozik, idegenekkel ismerkedik, próbálja elütni az időt. A történetet a fiú saját szemszögéből ismerheti meg az olvasó. A fiú gazdag családból származik, és egyáltalán nem buta, a lustasága, linksége miatt bukott meg, és csapták ki már nem az első iskolából. Holden egyszerűen nem találja a helyét. Jó gondolatai vannak, kíváncsi, gyakran elmélkedik a világról, és érezhetően jóindulatú, sőt, jótékony, és egy-egy helyzetben kimondottan jó fiú. Kamasz srácra egyáltalán nem jellemzően képes például egy kávézóban a reggelijük közben apácákat megszólítani, kedélyesen elbeszélget velük és még adománnyal is megajándékozza őket. Nem mindennapi eset. És a tizenéves fiúknál az sem kimondottan megszokott, amekkora szeretettel Holden gondol a húgára, több boltban is kutat egy olyan lemez után, amit a lány nagyon szeretne, megveszi neki, s amikor személyesen találkoznak, a kamasz srác különösen kedves a húgával. Szóval jólelkű. Csak valahogy nem úgy sikerülnek a dolgai, ahogyan az elfogadott.

A regény most, sok év után újraolvasva is tetszett. Most persze teljesen másképp olvastam, mint egykor, főiskolásként. Figyeltem a fordítást. Az új fordítás indoka az volt, hogy más szavakat kellene használni az amerikai szleng lefordítására, vagyis modernebb, a mai fiatalok számára érthetőbb szavakat kellene használni. Ezt én nem gondolom. Szerintem, ha egy amerikai regény a 60-as években játszódik, akkor nem kell, hogy a fiatalok mai szókincsét tükrözze. Az első fordítás, Gyepes Judit fordítása persze már a regény első megjelenésekor nagy port kavart, elsősorban a szleng használata miatt, másrészt pedig sok vitás kérdés merült fel a fordítással kapcsolatban is. Többek között vitás kérdés volt a cím is. Hogy a „The Catcher int he Rye” miért éppen Zabhegyező. Mert a zabhegyező azt sugallja, hogy ez a fiú nem akar semmit csinálni, legfeljebb „Kukutyinban zabot hegyezni”. Ez persze igaz, a cím tényleg ezt sugallhatná. De attól még nagyon jó cím. Szerintem legalábbis az. És a regénybeli Holden az alatt a pár nap alatt, amikor a regény játszódik, valójában tényleg nem csinál semmit. A regény fordításáról nem akarok most írni, azt majd megteszem a következő bejegyzésemben, amikor a Rozsban a fogó című könyvet veszem górcső alá. A Zabhegyező nyelvezetéről most csupán annyit írnék, hogy úgy, hogy olvasás közben erre is figyeltem, a szöveg néhol „döcögős”. Mondok egy példát (mindjárt az első oldalról): „Ebből úgyse lesz itten életleírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat.” Egyébként nem olvasás közben nem gondoltam, hogy a szöveg megérett az újrafordításra. A fiú szavaiban negatív jelzőként gyakran megjelenik a „tetű” szó, ez nem éppen mai kifejezés, bár, nem tudom, hogy Magyarországon valaha is használták-e a fiatalok, én soha nem hallottam, legfeljebb azt, hogy „tetves”, de, szerintem az olvasó könnyen elfogadja, hogy Holden ezt a jelzőt használja, és ez kortól független. Szóval én nem éreztem annyira elavultnak Gyepes Judit fordítását.

Salinger Zabhegyezőjével én a Nagy Könyves Kihívás 11. pontját teljesítettem, mert ennek a könyvnek a címe csupán egyetlen szóból áll. De teljesíthető vele a lista 14. pontja is, mert ez egy szépirodalmi mű, aki Salingertől még nem olvasott semmit, az teljesítheti a 41. pontot, teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott, és a lista 13. pontja is, mert a történet egy másik országban játszódik.  

A Zabhegyező egy jó regény. Mindenkinek ajánlom. Szerintem nyugodtan kézbe vehető az eredeti fordítás, de ha valaki úgy gondolja, hogy inkább az újat szeretné, keresse a Rozsban a fogót.