Micsoda színjáték...

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK TIZENHETEDIK KÖNYVE – Karinthy Ferenc: Házszentelő

A Nagy Könyves Kihívás listáján egy dráma is szerepel, az 50 könyv egyikének egy színműnek kell lennie. Az, hogy elolvassak egy drámát, számomra nem nagy kihívás, ezt én évente egy alkalommal biztosan megteszem, sőt, akár többször is. Az egyik korábbi bejegyzésemben, amikor Maugham: Színház című regényéről írtam, már megjegyeztem, hogy nagyon szeretem a színházat. Olyannyira, hogy színjátszó rendezői képesítést szereztem, és hét éven át rendeztem egy színjátszó csoportot. Színházi rendező végül nem lettem, mert időközben elcsábított az újságírás és a televíziózás, de a színház iránti rajongásom természetesen megmaradt. És én bizony az az ember vagyok, aki nemcsak eljár színházba, és a színpadon kedveli a drámákat, hanem azon kevesek közé tartozom − szerintem kevesek közé −, akik olvasni is szeretik a színdarabokat. Én magam nagyon szívesen olvasom őket, mert miközben olvasom a sorokat, a színpadon látom a jelenetet. Szóval: nekem nem okozott gondot, hogy teljesítsem a könyves kihívás 47. pontját, azaz elolvassak egy drámát.

Drámát választanom már sokkal nagyobb kihívás volt. Nem azért, mert nincs honnan válogatnom, két teljes polcnyi könyvem van tele színdarabokkal, úgyhogy éppen ez okozta a kihívást. Vannak igazi kedvenceim, drámák és drámaírók között is. A kedvenc drámám a világirodalomból John Arden: Élnek, mint a disznók című színműve, amit Magyarországon Gyöngyélet címmel több színházban is bemutattak − több színházban láttam is az előadást. A kedvenc magyar drámám Spiró György: Prah című műve, amit láttam is színpadon és olvastam is. Azt a drámát, amit színházban nagyon élvezek, általában el is olvasom. A kedvenc drámaíróm pedig, azt hiszem, Tennessee Williams. Azért írom, hogy „azt hiszem”, mert tényleg nagyon szeretem a drámákat és a színházat, így - akár szerzőről, akár darabról van szó - nehéz kedvenceket választanom. Bőven lett volna olyan dráma, amit örömmel újraolvastam volna, de, mivel van a könyvespolcomon jó néhány olyan kötet, amelyből még nem olvastam el az összes színművet, úgy gondoltam − csak úgy, mint a könyves kihívás többi pontjánál − olyan művet olvasok el, amit még nem ismerek, éppen azért, hogy egy újabb élménnyel gazdagodjak. Nem szerzőt választottam, hanem a köteteket böngésztem át a polcaimon, amikor úgy döntöttem, hogy leveszek néhány Rivaldát, átlapozom őket, és onnan választok magamnak olvasnivalót. A Rivalda című könyveim nem éppen maiak − biztosan sokan ismerik a sorozatot, minden Ünnepi Könyvhétre megjelenik egy-egy drámagyűjtemény − az én köteteim a 70-es, 80-as évekből valók, de, gondoltam, attól még lehetnek érdekesek. Amikor a kezembe vettem ezeket a köteteket, nem is gondoltam, hogy igazi különlegességre bukkanok.

Karinthy Ferenc: Házszentelő. Ezt a drámát választottam. Először is Karinthy miatt. Gondoltam, nem lehet rossz. A kötetből kiderült, hogy a Thália Színház mutatta be a drámát 1978-ban Kazimir Károly rendezésében. Ez is jelentett némi garanciát arra, hogy a darab jó lehet. És persze a cím: Házszentelő. Az első oldalon a helyszín leírásából kiderül, hogy ez az épület egy présház. Hétvégi telek, nyaraló. Oda gyűlnek össze a vendégek a házavatóra. Ez pedig nagyon hasonlít az én egyik könyvemre. Éppen ez a Hepi Börszdéj című regényem alaphelyzete is. Ekkor már nem volt kérdés, hogy ezt a drámát választom. Mit mondjak: még akkor sem tudtam, milyen különös műre találtam.

A Házszentelő története a már említett présházban illetve annak kertjében kezdődik. A házigazda vendégeket hív, összegyűlnek a telken az elvtársak − 1978-ban járunk −: igazgató, vezérigazgató, a kisváros gazdasági és politikai hatalmasságai. László napot ünnepelnek, iszogatnak. Míg tart a házban az ünneplés, az olvasó számára sok minden kiderül. Például az, hogy az egyik férfi, aki egy gyár igazgatója, tiltja a lányát egy fiútól, de a fiatalok ebbe nem törődnek bele. Odamennek hát a kertbe, hogy ott beszéljenek a szigorú apával. És ekkor megtörténik a tragédia: az apa dühében egy vadászfegyverrel meglövi a fiút. Botrány. Amit jó lenne elkerülni. Amit el kellene tussolni. A magas beosztású jó barátok meg is próbálják. A történteket balesetnek állítják be, amit egyikük a másik helyett bevállal. A cél az, hogy minél kisebb hűhóval záruljon le az ügy. Csakhogy egy fiatal újságírónő nyomozni kezd… Megpróbálják leállítani, elhallgattatni, de a nő kellőképpen elszánt. A történetet nem fejezem be. Aki el szeretné olvasni a drámát, annak legyen meglepetés. Mint ahogy nekem is az volt. Nem is igazán a történet vége. Sokkal inkább az, hogy ezt a drámát megírták, megjelent és be is mutatták. Magyarországon, a 70-es években.

Az egyik bejegyzésemben már írtam, hogy ha egy művet elolvasok, nem ritka, hogy, miután letettem a könyvet, utána olvasok az interneten, hátha találok róla valami érdekességet. Elárulom: gyakran szoktam is. A Házszentelő után olvasgatva azt tapasztaltam, hogy rajtam kívül van más is, aki csak mostanság jutott hozzá ehhez a műhöz. Ugyan kicsit más formában: filmen. Mert Karinthy Ferenc drámájából film is készült, "Gyertek el a névnapomra" címmel, ráadásul Fábri Zoltán rendezésében. Ez is kíváncsivá tett, úgyhogy kicsit utána keresgeettem az interneten. Véleményre és egyben kulisszatitokra is bukkantam.

nkei Bence tavaly nyáron a filmről a cink.hu weboldalon többek között ezt írta:

„Tegnap este láttam először ezt a filmet, és azóta nem jutok szóhoz. A Gyertek el a névnapomra nem akkora remekmű, mint Fábri leghíresebb filmjei – mondjuk Az ötödik pecsét –, de talán mindegyiknél merészebb. Kőkemény társadalomkritika, a rongyrázó káderekről és a nekik falazó hatalomról, és van néhány párbeszéd, amelyek megdöbbentően aktuálisnak hatnak ma is (a film alapjául Karinthy Ferenc Házszentelő című műve szolgált). 

Nagynéném standfotósként dolgozott a filmben, tőle tudom, hogy bár nem tiltották be, de a korszak másik kedvelt technikájához nyúlva inkább agyonhallgatták: reklámozni nem lehetett, alig játszották, és rövid idő alatt eltűnt a mozikból, anélkül, hogy komolyabb visszhangja lehetett volna. Nyilván Karinthy és Fábri tekintélyének köszönhetően juthatott el egyáltalán odáig, hogy elkészüljön. Fábri viszont már nem is rendezett több filmet, pedig csak 66 éves volt.”

Láttam tehát, hogy másban is felmerült: ez a darab a 70-es években bizony elég merész volt. És még film is készült belőle… Örülök, hogy megtaláltam ezt a különleges bejegyzést, ami arról tanúskodik, hogy az ebből készült filmet reklámozni nem lehetett, alig játszották, és hamar el is tűnt a mozikból. S ahogy tovább kutattam a darab után, találtam egy másik, korabeli levéltári dokumentumot, amelyből kiderült, hogy azért a darab megjelentetése nem ment olyan simán. Érdemes elolvasni. A linken található dokumentumban ráadásul más filmek véleményezéséről, engedélyezéséről is megtudható néhány érdekesség, köztük a Tanú c. filmről is.

A dokumentum ajánló szövege:

„Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya, becenevén TKKO, a kultúra irányításának és ellenőrzésének, közelebbrűl a cenzúrának egyik központi szervezete volt a Kádár-korszakban. Az alábbi szemelvényeket találomra válogattuk a hatalmas, és jórészt még feltáratlan levéltári anyagból. Senkit sem akartunk kipellengérezni. E sorok egy letűnt kor jellegzetes dokumentumai. E szomorú szövegekből az is világosan látszik, hogy abban az időben a politikát legalábbis érdekelte a kultúra.”

Mindez itt olvasható:

http://beszelo.c3.hu/03/04/31tkko.htm

Karinthy Ferenc Házszentelő című drámájának elolvasásával én a könyves kihívás 47. pontját teljesítettem. A leginkább a lista ezen pontja teljesíthető ezzel a művel, mert ez egy dráma. De éppen választható a lista 3. pontja is, mert ebből a műből film is készült.

 Ezt a drámát ma olvasni igazi érdekesség. Nekem tetszett. Azt hiszem, a színdarabból készült filmet is megnézem majd.