Boszorkányok márpedig vannak!

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HUSZONKETTEDIK KÖNYVE – John Updike: Az eastwicki özvegyek

Most nehezen kezdtem az íráshoz. Megint csak Updike könyvéről írok, de, most nem jön könnyedén a mondandóm. Azt egy korábbi bejegyzésemben, sőt, már nem is egy bejegyzésemben írtam, hogy John Updike a kedvenc íróm. Nagyon sok regényét szeretem, leginkább a Nyúl-sorozatát, de kedvencem még a Párok, a Gyere hozzám feleségül, Az eastwicki boszorkányok, az Ilyen boldog se voltam, és most, a könyves kihívás során is olvastam Updike regényeket – ezekről írtam is a blogomban -, ilyen volt a Brazília, és az S. Most pedig itt egy újabb Updike-könyv, Az eastwicki özvegyek.

Aki nem ismeri Updike-ot, annak sem nehéz kitalálni, hogy Az eastwicki özvegyek Az eastwicki boszorkányok című regény folytatása. Az eastwicki boszorkányok tetszett, egy különleges Updike-regény. Egy igazán jó ötlet megvalósítása. Nem véletlen, hogy egy nagysikerű film is készült a regényből, sőt, én olyan szerencsés vagyok, hogy színpadon is láttam a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Az eastwicki boszorkányok mindhárom formában tetszett.

Az eastwicki özvegyek történeténél jó nagyot, több mint 30 évet ugrunk előre az időben, akkor találkozunk újra a három „boszorkánnyal”, és ismerjük meg azt, hogyan él most Alexandra, Jane és Sukie. Az eltelt 30 év alatt a három elvált nő mindegyike újra férjhez ment, már egyikük sem Eastwickben él, és mindhárman elvesztették férjüket, megözvegyültek. Megözvegyülésük a közelmúlt, ekkor találnak újra egymásra. A regényből kiderül, hogy közben persze leveleznek egymással, ha nem is folyamatosan és nem is gyakran, de azért tudnak egymásról. Most, az özvegység pedig jó apropó arra, hogy ismét találkozzanak. A három nő tehát újra egyedülálló és újra magányos. Alexandra tűnik fel először a színen, aki utazgat, a történet kezdetekor éppen Kanadában jár. Alexandrához folyamatosan csatlakoznak a régi barátnők, és az újabb utazási helyszínek, először Egyiptom, aztán Kína, majd jön a nagy ötlet: menjenek el hárman újra régi városukba, boszorkányságaik helyszínére, Eastwickbe. Az ötlet nagyon jó: hát persze, hogy az olvasó a három nővel a régi helyszínen, Eastwickben szeretne találkozni. De, miután elolvastam a regényt, azt mondom: jobb lett volna, ha sokkal több dolog történik velük. Sajnálom, én már csak ilyen vagyok: szeretem, ha a regényekben zajlanak az események.

Egy könyv folytatása – nem könnyű dolog. A második történet általában mindenből, könyvből és filmből is rosszabb, legalábbis nem úgy sikerül, mint az első. A folytatás megkívánja az ismétlést, s ha ugyanaz a séma, már nem újszerű, sőt, gyakran unalmas. Updike eastwicki özvegyeiről sem hallottam túl jó véleményeket, sokan mondták azt, hogy unalmas, és meg sem közelíti az első regényt. Úgyhogy ezt a könyvet a könyves kihívás teljesítésénél kimondottan ahhoz a ponthoz választottam, hogy egy olyan könyv, amelyről rossz véleményeket hallottam. Én mégis bizakodó voltam, méghozzá két ok miatt is. Az egyik, hogy Updike igenis írt már folytatásos regényt, ott a Nyúl-sorozat, ami a kedvencem. Ott nem ugyanarra a sémára írta sorban a könyveket, hanem egyszerűen folytatta a főhőse történetét. Gondoltam, nem lesz ez másképp a boszorkányokkal sem, egyszerűen folytatódik a három nő élete, amit Updike írt meg, hát miért lenne rossz? De, most, hogy elolvastam a könyvet, én is azt mondom: untam.

Különösen a regény első harmada unalmas, amikor az időt előbb csak Alexandra, aztán már a többi nő is utazgatással tölti. A kanadai út még hagyján, mert ott még épp csak bekapcsolódunk a történetbe, ami ugye 30 évvel későbbi, mint ahogyan az olvasó Alexandrát egykor megismerte, és ott még csak tapogatózunk, hogy mi is történhetett azóta a három nővel, vannak utalások a régmúltra, és tényleg kiderül, hogy azóta hogyan élnek, de az egyiptomi útnál nekem már zavaró a sok leírás, egyrészt mert cseppet sem tartozik a cselekményhez olyan részletességgel, amilyen részletességgel az író ecseteli, hogy a turisták számára éppen mi látható, elég lenne a nevezetességeket megemlíteni, másrészt azért zavaró, mert amit Updike leír, azt az ember tudja, mert tanulta történelemből és művészettörténetből, és nem az egyetemen, hanem emlékeim szerint még általános iskolában. Fel is merült bennem, hogy vajon Updike miért nem épít az olvasó Egyiptommal kapcsolatos műveltségére, vajon az amerikaiak mindezt nem tudják? Szóval szerintem teljesen feleslegesek a leírások, amelyek így unalmasak is. Aztán, nagy nehezen (nem véletlenül fogalmazok így, tényleg így éreztem, bár írhatnám, hogy sok felesleges oldalak után) találkozik a három nő és újra ott vannak a régi, megszokott helyszínen, Eastwickben. Ott éppen már történnek dolgok, felbukkannak régi ismerősök, ami rendjén van, mert éppen ezt várjuk a regénytől, de azért nem történnek eget rengető dolgok – írom ezt annak ellenére, hogy a regényben még valaki meg is hal. Ennek ellenére azt mondom: akkor sem történnek olyan dolgok, amelyek igazán lekötnének. Boszorkányság, varázslat? A régen elrontott helyzet helyreállítása miatt van rá kísérlet, amelynek következményeként az történik, amiről Updike azt gondolja, hogy ennyi év után történnie kell. Ezzel nincs gondom. Csak olyan eseménytelen, amíg odáig eljutunk. És egy-egy mondatot leszámítva még olyan igazi, „idős nős”, „özvegyes”, tapasztalatból eredő, nagy „életigazságnak” vélt megállapítások, női vélemények sincsenek, kivétel mondjuk, hogy „A nők végül örökül veszik a világot, a férfiak meg hadd süllyedjenek bele még siralmasabban az erőszakról és hatalomról szőtt ábrándjaikba.”. Ja: és nekem nagyon hiányzik a sztoriból Darryl Van Horne. Azt gondoltam, a boszorkányok legalább újra találkoznak vele. És lesz valamilyen új viszonyrendszer. Éppen amiatt, hogy most már minden más. Mert eltelt 30 év. És mert semmi nem lehet már olyan és úgy, mint ahogyan egykor. De a férfi nem szerepel a regény folytatásában. Nekem hiányzik.

Nem azt mondom, hogy Az eastwicki özvegyek egy igazán rossz könyv, de Updike-tól csalódás, és Az eastwicki boszorkányok folytatásaként sem tudok mást írni, csak azt, hogy szintén csalódás. Valami nagyon jót vártam, amit nem kaptam meg.

John Updike Az eastwicki özvegyek című regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 31. pontját teljesítettem, mert erről a könyvről rossz véleményeket hallottam. De a könyvkihívás több pontja is teljesíthető vele. Köztük a 13. pont, mert ez a regény egy másik országban játszódik, éppen kipipálható a 39. pont is, mely szerint ez egy varázslatos könyv, mert van benne varázslat, de teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott. Ha valaki pedig világ életében el szeretett volna jutni Amerikába, Kanadába, Egyiptomba vagy Kínába, akkor választhatja a lista 29. pontját is, mert ez a regény ezeken a helyszíneken játszódik.

Az eastwicki özvegyek egyébként John Updike 2009-ben, halála évében íródott, utolsó regénye. Ez a könyv nekem csalódást okozott, ennek ellenére nem beszélek róla le senkit, aki olvasta Az eastwicki boszorkányokat, és kíváncsi a folytatásra, vegye a könyvet a kezébe, mert akkor megtudja, hogy mi történik 30 év múlva a három nővel, Updike szerint hogyan alakul Alexandra, Jane és Sukie sorsa. Valójában én sem bántam meg, hogy elolvastam. 

S. mint Sarah

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HARMADIK KÖNYVE – John Updike: S.

Senkit nem szeretnék untatni, és remélem, nem is fogok, de megint csak Updike. Ennek pusztán egyetlen oka van: az idén harmadjára elolvasott könyvet még mindig nem a Nagy Könyves Kihívás feltételei szerint választottam, hiszen akkor még nem tudtam, hogy vállalom ezt a kihívást. De, mint ahogyan szokásom, hogy év elején megállok a könyvespolcom előtt, és kiválasztok egy olyan könyvet az egyik kedvenc szerzőmtől, amit még nem olvastam, az is épp úgy szokásom, hogy amikor a kedvenc szerzőmtől elolvastam azt a bizonyos kiválasztott regényt, azonnal keresek ugyanattól a szerzőtől egy másik olyan könyvet is, amit eddig még nem vettem a kezembe. Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretek ugyanattól az írótól egymás után két könyvet is elolvasni. Nos, így került a kezembe John Updike: S. című könyve.

Ez a könyv is ott állt már egy ideje a polcomon, hamarabb is sort keríthettem volna arra, hogy elolvassam, és éppen ugyanolyan megfontolásból nem tettem, mint ahogyan éveken át Updike Brazília című regényét sem olvastam el (erről a könyvről az előző bejegyzésemben írtam). Az ok pedig az, hogy, mivel tudtam, hogy ez sem az a fajta tipikus Updike-regény, amiket annyira szeretek, tartottam attól, hogy csalódást okoz. Az ember a kedvenc írója könyvéhez „óvatosan” nyúl, ha tudja, hogy eltér attól, amiket a szerzőtől megszokott. Csak úgy, mint a Brazília esetében, most sem attól tartottam, hogy az S. című regény nem tetszik, hanem hogy nem úgy tetszik majd, mint például Updike-tól a kedvencem, a Nyúl-sorozat. Nos, őszintén szólva, tényleg nem úgy tetszett. De nem bánom.

A könyv címét adó egyetlen betű, az S. azt jelenti: Sarah. A történet főszereplője egy nő, aki így, keresztneve kezdőbetűjével írja alá leveleit. Ez a könyv levélregény. A könyv fülszövege szerint – én, amikor egy könyvet a kezembe veszek, mindig elolvasom a fülszöveget – Updike regényének S. betűjéről eszünkbe juthat Hawthorne regényének skarlát betűje, de bevallom, nekem, ha nem olvasom el a fülszöveget, nem jutott volna eszembe. Az S. főszereplője, Sarah Worth egy orvos felesége, Bostonban él, lánya, Pearl egyetemista. A 42 éves nő hirtelen úgy dönt, hogy otthagyja korábbi életét, felkerekedik és Arizonába utazik, hogy új otthonra találjon egy mezőgazdasági kommunában, amelynek vezetője egy addig csupán a televízióból és magnókazettákról ismert hindu vallási vezető, Srí Arhat Mindadali. Sarah letelepszik az arizonai, körbezárt táborban, és beilleszkedik a vallási közösségbe, s onnan tartja a kapcsolatot a külvilággal. Levelezik a volt férjével, a lányával, a barátnőjével, a válóperes ügyvédjével, a bankjával, a diákkori szerelmével, a fogorvosával, a fodrászával és még a fodrásza börtönben ülő fiával is. Sőt, olykor levél helyett magnószalagon továbbítja az üzeneteket. Az olvasó számára érdekes nézőpont. És érdekes a környezet, az ideológia, a levelek eltérő hangneme és stílusa is, és különös az a szexuális szabadság, amit Updike a könyveiben megenged. A naivitás pedig egyenesen megmosolyogtató. Furcsa lapról lapra követni, és rácsodálkozni, hogy, míg a levelezésből kiderül, milyen élet is folyik a vallási közösségben, mik az elvárások, mik a kötelezettségek és mindezért mi jár cserébe, az olvasó már igen, de a történetbeli Sarah még mindig „nem lát át a szitán”.  

Updike S. című regénye nagyon sok szempontból megfelel a Nagy Könyves Kihívás feltételeinek. Aki eddig még nem olvasott Updike-regényt, annak újra ajánlhatom a 41. pontot, teljesíthető a 13. pont, mert a könyv egy másik országban játszódik, aki világ életében el szeretett volna jutni Amerikába (mint például én), az választhatja a 29. pontot, de választható a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott. Én azt hiszem, hogy ezzel a könyvvel a 16. pontot teljesítem, vagyis azt, hogy egy könyv a kedvenc írómtól, amit eddig még nem olvastam.

Erről a könyvről egyébként még az is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne írni egy levélregényt. Mindhárom regényem története a szereplőim visszaemlékezéseire épül, vagy a visszaemlékezéseikkel együtt teljesül ki, de a Napfényes Riviérában, az Incognitóban és a Hepi Börszdéjben is csak a szereplők gondolatait ismerhetik meg az olvasók, levelet egyikük sem ír. Lenne kedvem egy levélregényhez. Bár, ez manapság inkább inkább „e-mail regény” lehetne…

Aki meg tud barátkozni a levélregény formájával, és szeretne bepillantani egy magát hindunak mondó férfi által vezetett, zárt vallási közösség életébe, annak ajánlom a könyvet. Ígérem, nem fog csalódni. Azt viszont biztosan nem ígérhetem, hogy a könyves kihívás hátra lévő 47 könyve között nem szerepel majd újabb Updike-regény! 

Varázslatos szerelem Brazíliában

2015.    NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK MÁSODIK KÖNYVE

John Updike: Brazília

Nem tudom, kinél hogyan kezdődik az új esztendő, azok, akik rendszeresen olvasnak, milyen könyvet vesznek a kezükbe, de nálam ez rendszerint úgy zajlik, hogy év elején megállok a könyvespolcom előtt, és kiválasztok egy olyan könyvet, ami már régen megvan, de még nem olvastam. Jó néhány könyvem van, alig férnek el a polcaimon, és még akad köztük egy-két olyan, amire egyelőre nem került sor. Mivel ebben az évben először Mia March: Meryl Streep filmklub című könyvét olvastam el, amit még decemberben vettem meg magamnak, mert nagyon kíváncsi voltam rá, (erről a könyvről az előző bejegyzésemben írtam), idén csak kicsit később álltam meg nézelődni a könyvespolcom előtt. De azonnal megakadt a szemem John Updike egyik még nem olvasott regényén, amelynek címe Brazília.

Ezt a könyvet pár évvel ezelőtt vettem meg egy antikváriumban. A könyv 1995-ben jelent meg, szóval jó néhány évet váratott magára, amíg hozzám került. A regényt azért vásároltam meg, hogy teljesebb legyen az Updike-könyv gyűjteményem. Mert John Updike a kedvenc íróm. Már hallom is a kérdést: akkor hogyan lehetséges, hogy ezt a könyvét csak úgy pihentettem a könyvespolcon, és még nem olvastam el? Valójában magam sem tudom. Talán azért, mert tudtam, hogy ez a könyv más, mint az általam eddig olvasott és megszeretett Updike-regények. John Updike igen sokoldalú író, úgyhogy, több regényénél előfordul, hogy tartok attól, egy-egy könyve talán, ha nem is nem tetszene, de nem úgy tetszene, mint a kedvenc Updike-könyveim.

De mik a kedvenc könyveim, és hogyan is jött nálam ez az Updike-szerelem? Egyszerűen. Gyermekkoromban megláttam a szüleim könyvespolcain egy egészen hosszú Updike-sorozatot. Ott volt a Nyúl-sorozat, a Gyere hozzám feleségül, az Ilyen boldog sosem voltam és az Eastwicki boszorkányok. Nézegettem, nézegettem, aztán, amikor gimnazista lettem elolvastam a Nyúlcipőt. Nagyon tetszett. Aztán a Nyúlketrecet is. Valószínűleg korban még nem voltam hozzá elég érett, mert itt a sorozat megszakadt. A következő könyvben, a Nyúlhájban a főhős már középkorú, és akkor engem még nem igazán érdekelt egy középkorú ember élete és a problémái. Később elolvastam a Párok című regényt, aztán jött az Eastwicki boszorkányok, a Gyere hozzám feleségül, az Ilyen boldog sosem voltam, és valamikor sokkal később végigolvastam a teljes Nyúl-sorozatot. Azóta persze többször is. Pláne, amikor a Nyúlszív után megjelent a Nyúlfark is. Az igazi apropót adott, hogy egy lendülettel újra végigolvassam a teljes sorozatot.

De most térjünk vissza a Brazília című regényre. Tudtam, hogy egy teljesen más típusú Updike-regényt kapok, de úgy gondoltam, most elolvasom. No, igen, ez a könyv merőben más, mint amiket eddig John Updike-tól olvastam. A szerző valójában Trisztán és Izolda történetét dolgozza fel, írja újra. Tristao a 19 éves néger fiú találkozik Isabellel, az egy évvel fiatalabb fehér lánnyal, megpillantják egymást, és mintha csak varázslat történt volna, azonnal egymásba szeretnek. A lány odaadja a szüzességét a fiúnak, és attól kezdve elválaszthatatlanok. A fiú koldusszegény, a lány dúsgazdag, s bár mindkét család tesz azért, hogy a fiatalok ne lehessenek együtt, ők maguk mindent megtesznek, hogy örökre együtt maradjanak. Tényleg mindent. Szöknek, vándorolnak, menekülnek, szerencsét próbálnak, meggazdagodnak, elszegényednek, embert próbáló helyzeteken mennek keresztül, s amikor helyzetük a legreménytelenebb, már csak a varázslat segíthet rajtuk. És a varázslat bekövetkezik. Nem csoda ez, hanem embert próbáló varázslat. De ők kiállják a próbát. A regény során Tristao és Isabel sorsa érdekes ívet jár be, a strandtól a szülői házon át Brazília őserdejéig, ahonnan az út visszavezet a szülői házhoz, majd megint csak a strandhoz. Érdekes kaland. A szereplőknek és az olvasóknak is. Az, aki a könyvet a kezébe veszi, végigutazhat egész Brazílián, megismerheti a Copacabanát, Rio de Janeiro nyomornegyedét, a brazil ősrengeteget, a tolvajok, a prostituáltak és az aranybányászok életét. Ez az Updike-könyv tényleg más, mint amit eddig a szerzőtől olvastam, de ha nem is úgy, mint a korábban megismert könyveit, a Brazíliát másképp, de szeretem.

Bár még ezt a könyvet sem a Nagy Könyves Kihívás szempontjai szerint választottam ki, John Updike: Brazília című regénye a listán szereplő nagyon sok feltételnek megfelel. Aki még nem olvasott Updike-regényt, az ezzel teljesítheti a 41. pontot, de kipipálható a listáról a 11. pont is, mert a könyv címe egyetlen szóból áll, a 13. pont, mert a történet egy másik országban játszódik, a 29. pont, ha valaki világ életében el szeretett volna jutni Brazíliába, a 44. pont, mert nem az anyanyelvünkön íródott. Számomra megfelelő lehetne a 16. pont is, mivel a kedvenc szerzőm olyan könyve, amit eddig még nem olvastam, és választhatnám a 29. pontot is, mert persze, hogy el szeretnék jutni Brazíliába (na, de hová nem, amikor imádok utazni!), de én mégis úgy gondolom, hogy ezzel a könyvvel a 39. pontot fogom teljesíteni, vagyis hogy egy varázslatos könyvet olvastam el. Mert ebben a regényben a szerelembe esés is varázslatos módon történik, de, ami igazán varázslatos benne, az az, hogy a brazil őserdőben egy indián varázsló, sámán segítségével Tristao és Isabel is egy olyan varázslaton esik át, amely mindkettőjükön egyértelműen látható és maradandó változást okoz.

Akiket vonz az igaz szerelem története, akik szeretik, ha a szereplők tűzön-vízen át, minden nehézség ellenére követik egymást, kedvelik a kalandokat, és meg tudnak barátkozni azzal, hogy egy varázsló hihetetlen dolgot művel, azoknak ajánlom ezt a könyvet!