Szitakötő

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHETEDIK KÖNYVE – Vámos Miklós: Szitakötő

Az, hogy ez a regény nálam felkerült a Nagy Könyves Kihívás listájára, annak köszönhető, hogy alkalmam volt személyesen találkozni Vámos Miklóssal. Televíziós riporteri pályám során sok közismert emberrel, írókkal, művészekkel volt alkalmam találkozni, és persze interjút készíteni, de Vámos Miklóssal eddig még nem hozott össze a sors. Most, az idei Ünnepi Könyvhéten találkoztam, és interjút is készítettem vele. A beszélgetés rövid volt, mégis élmény maradt.

Honnan is ismertem eddig Vámos Miklóst? Egyrészt onnan, ahonnan mindenki: a televízióból. Rendszeresen néztem a Lehetetlen című műsorát. Szeretem azokat a beszélgetős műsorokat, ahová színészeket, művészeket hívnak meg. Imádom a színházat, szeretek sokat tudni magukról a színészekről, a velük megtörtént sztorikról, és a kulisszatitkokról, az pedig külön öröm számomra, ha egy beszélgetés alkalmat ad arra, hogy valakit igazán megismerhessen az ember, nem csupán 3-4 percet szánnak egy vendégre, aztán úgy eresztik szélnek, hogy az égvilágon semmit meg nem tudtunk róla. Vámos Miklós műsorából mindig sok minden kiderült egy-egy vendégről, és kedveltem azt a műsorvezetői stílust is, amit képviselt. Valójában ilyen a stílusa. És nekem tetszett. Aki egykor nem látta az adásokat, nézze az M3-mat, ahol ismétlik a régi műsorokat. Érdemes.

Maradva Vámos Miklósnál: máig egyik kedvenc magyar filmem a „Csók, Anyu!”. Írta: Vámos Miklós. Jó az ötlet, remek a színészi játék (Koltay Róbert, Udvaros Dorottya, Bánsági Ildikó, és még sokan mások). Aki nem látta, nézze meg. Érdemes.

Akkor most Vámos Miklós könyveiről. Tavaly olvastam tőle először regényt, a Zenga zének című könyvet. A történet 1955-56-ban játszódik, s az eseményeket egy kisfiú szemével láthatja az olvasó. Remek könyv. Aki nem olvasta, vegye a kezébe. Érdemes.

Ennyit tudtam Vámos Miklósról az idei Ünnepi Könyvhétig, amikor személyesen találkoztunk. Nyíregyházán a rendezvénysorozat megnyitóján ő volt a díszvendég. Kutyafuttában készítettem vele interjút, még a rendezvény előtt, a fúvósok már játszottak a téren, neki lassan menni kellett a színpadra, hogy elmondja a köszöntőt, mi meg siettünk, mert az anyagot gyorsan vágni kell. Hétköznapi menetrend a televízióban. Az interjú így, kutyafuttában is jól sikerült. És Vámos Miklóst személyesen megismerve is nagyon szimpatikusnak találtam. Akkor határoztam el, hogy keresek tőle egy könyvet, ami illik a Nagy Könyves Kihívás valamelyik pontjához. Sorra vettem a könyveit, és megtetszett a Szitakötő.

Idén úgy alakult, hogy az Ünnepi Könyvhéten Budapesten a Vörösmarty téren én is éppen aznap dedikáltam, amikor Vámos Miklós. A kiadóm sátránál éppen akkor végeztem, amikor kedves íróm, Jókai Anna kezdte a dedikálást, őt, mint minden évben, most is megkerestem, aztán mentem sorba állni Vámos Miklóshoz. Megvettem a Szitakötőt, és dedikáltattam. Amikor elmeséltem neki, hogy eddig egyetlen könyvét olvastam, azt mondta, a Zenga zélet jó kezdés. Én pedig azt mondom: a Szitakötő jó folytatás.

A Szitakötő − az ajánlás szerint − a barátság és a nemzedék regénye. Nyolc ember gyermekkora óta ismeri egymást, a történet során az ő életüket követhetjük végig. Persze, hogy érdekelt a téma. Hepi Börszdéj című regényemben egy hat fős baráti társaság mindennapjaiba pillanthatnak bele az olvasók, úgyhogy éreztem némi párhuzamot. Vámos Miklós regénye, persze, teljesen más, de tényleg jó választás volt. A Szitakötő nyolc főhőse, és ahogyan a szerző fogalmaz, néhány „kültag” a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyermek, a puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. És életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Én magam kicsit később voltam gyermek, de még a szocializmusban, és éppen leérettségiztem, amikor változott a rendszer. De azért tudom, milyen volt, amikor Magyarországon állomásoztak a szovjet katonák, tudom, milyen egy gyermektábor és egy építőtábor, szóval vannak emlékeim a rendszerváltás előtti évekből, és − mivel ezt a korszakot gyermekként éltem át − , nincsenek rossz emlékeim. Érdekes volt hát olvasni ezt a könyvet, és néha kicsit nosztalgikus is. A történet tele hétköznapi sztorival, olyanokkal, amelyek mindenkivel megesnek, s a szereplők éppen úgy élik meg, ahogyan bármelyikünk megéli, akivel megtörténik. Szerelmek, házasságok, gyerekek, válások, betegség, halál. Megélik az érzelmeket, és olvasás közben én is átéltem. Bevallom, a történet végén a betegséget, halált nehezen viseltem. De tudom, ilyen az élet. Jó regény: a történetben a gyerekek igazi gyerekek, a felnőttek emberiek.

Külön öröm volt számomra, hogy a regény egyik helyszíne Szarvas, egyik kedvenc magyar városom. Aki még nem járt ott, menjen el, nézze meg. Érdemes.

És egy érdekesség, ami megmosolyogtatott. A regény egyik szereplője, egy sci-fi író így morfondírozik:

„Lehet, hogy most az egyszer mégis bele kéne fognom egy amolyan „rendes” könyvbe. Hagyományos regénybe, ami róluk szól. (Rólunk?) Adva van egy társaság, évente elutaznak valahová, a könyvben nem találkozunk velük máskor, mint ezeken a közös nyaralásokon. Múlnak az évek, házasságok, gyerekek, válások, öregedés, gondok, bajok, örömök, satöbbi.”

Nevettem egyet: ezek szerint én már írtam egy „rendes” regényt. Aki nem hiszi, olvassa el a Hepi Börszdéjt!

Vámos Miklós Szitakötő című regényének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 14. pontját teljesítettem, mert ez egy szépirodalmi mű. De teljesíthető vele a lista 11. pontja is, mert ennek a könyvnek a címe csupán egy szóból áll, ha pedig valaki Vámos Miklóstól még nem olvasott semmit, választhatja a lista 41. pontját.

Vámos Miklóstól most már két könyvet olvastam. Mindkettő tetszett. Biztos, hogy lesz harmadik és negyedik is.

A rágógumitolvaj

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHATODIK KÖNYVE – Douglas Coupland: A rágógumitolvaj

Ezt a könyvet sem terveztem elolvasni, amikor belevágtam a Nagy Könyves Kihívásba, de egyszer csak „szembe jött”… Egy szombat este Nyíregyházán a NyírPlazában volt dolgom, nem könyvet akartam venni, de nem tudtam megállni, hogy betérjek a könyvesboltba. Szomorú helyzet fogadott: azok voltak az utolsó órák, amikor még az Alexandra Könyvesbolt nyitva volt. Este, a záráskor végleg bezárt. Szerettem azt a könyvesboltot, mindig lehetett ott kapni a könyveimet (Napfényes Riviéra, Incognito, Hepi Börszdéj), s bár tudtam, hogy a helyén egy másik, új könyvesbolt nyílik, akkor is szomorkásan sétáltam a polcok mellett. Megnéztem a könyveimet. Jó volt látni őket, de rossz volt tudni, hogy arról a polcról már senki nem veheti meg őket.

Az utolsó nap nagy kedvezményt adtak a könyvekre, s én, bár tényleg nem készültem könyvet venni, elcsábultam, és úgy döntöttem, ha már annyira olcsón adják, veszek néhányat. Vettem egy útikönyvet Moszkváról, mert oda készülök, megvettem A férj, aki elfelejtette a feleségét című regényt, amit idén a Nagy Könyves Kihívás során olvastam el, és nagyon tetszett (írtam is róla a blogomban, ITT olvashattok róla), és összeszedtem még néhány könyvet, köztük Douglas Coupland: A rágógumitolvaj című regényt is. A címe keltette fel az érdeklődésemet, és, elolvasva a tartalmát, úgy gondoltam, jó könyv. Nem tudtam, hogy mikor kerül rá sor, de tudtam, hogy biztosan elolvasom.

" "Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy?” –kérdezi Roger a naplójában, mert neki aztán tényleg van oka, hogy elege legyen önmagából. Negyvenhárom évesen egy írószer-nagyáruházban dolgozik, rakosgatja a tollakat és a nyomtatópapírokat, vedeli a vodkát, és csak úgy csöpög belőle a bánat, mert valahol, valamikor nagyon elronthatott valamit az életében…” Így kezdődik a könyv tartalmi ismertetője, ami, valljuk be, elég kecsegtető. Sokan gondolják úgy, hogy változtatnának az életükön, mert unják azt, amit csinálnak, aztán vagy adódik rá lehetőségük, vagy nem, s ha adódik, vagy mernek változtatni, vagy nem. Érdekel ez a téma. Én magam is gyakran foglalkozom a regényeimben az élet nagy változásaival, olyanokkal is, amiket a sors produkál, és olyanokkal is, amelyekről az emberek döntenek. Napfényes Riviéra című regényem több szereplője is elégedetlen az életével, az Incognito főszereplője kifejezetten azért utazik el egy határmenti hotelbe, hogy átgondolja, mer-e változtatni az életén, Hepi Börszdéj című regényemben pedig minden szereplőm élete megváltozik. Mert, ahogy mondják, az életben csak egyetlen dolog állandó: a változás. Ezért is érdekelt A rágógumitolvaj című regény.

A regény főszerplője, Roger tényleg elégedetlen az életével. A Staples irodaszer-nagyáruházban dolgozik, amit igencsak unalmasnak talál, és a mindennapjairól naplót vezet. Ebből ismerhetjük meg az életét, a gondolatait. Közben regényt is ír, amelynek címe: Kesztyűk tava. Ebbe is beleolvashatunk. De Roger naplóját az egyik kolléganője, Bethany is olvassa, aki úgy néz ki, mert úgy öltözik, mint egy halott, vagy legalábbis mint aki szeretne meghalni. Nem túl vidám karakter. Nem csoda, hogy Roger és Bethany jól megértik egymást. A kapcsolat közöttük az, hogy olvassák egymás naplóját. Nehéz eldönteni, hogy melyiküké a lehangolóbb. Az olvasó így hol Roger, hol Bethany naplójába pillanthat bele, de beleolvashat Roger regényébe is. A könyvbeli regény legalább némely ponton megmosolyogtató. Amikor Roger kézirata a Staples dolgozói kezébe kerül, a munkatársak remekül szórakoznak rajta, egyenesen kigúnyolják Rogert. Nem túl vidám történet hát A rágógumitolvaj.

A regény elejét érdekesnek találtam. Aztán kicsit unalmassá vált. De, a történet vége felé felpörögtek az események, akkor megint csak tetszett a könyv. Azért összességében jobbra számítottam.

A rágógumitolvaj című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 42. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, ami az enyém, de eddig még nem olvastam el. De teljesíthető vele a lista 13. pontja is, mert a történet egy másik országban játszódik, aki még nem olvasott semmit a regény szerzőjétől, kipipálhatja vele a lista 41. pontját is, és teljesíthető a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A rágógumitolvaj nem lett a kedvenc könyvem. És még azoknak sem kimondottan ezt a könyvet ajánlom, akik úgy érzik, hogy „ki akarnak szállni”, vagyis változtatni szeretnének az életükön. Azokat inkább arra buzdítom, hogy olvassák el Incognito című regényemet. 

Én, a szexmániás

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENÖTÖDIK KÖNYVE – Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás

Ezt a bejegyzést 18 éven felülieknek szánom. Azért, mert így kívánja az illem. Hogy is fogalmazzak: trágár kifejezéseket tartalmaz. Nem magamtól fogalmazok így, Szepesi Nikolett könyvéből idézek. Persze, ha az illendőségre nem gondolnék, akkor a bejegyzésemet ajánlhatnám fiatalabbaknak is. Mondjuk a 16 éveseknek. Lehet, hogy számukra tanulságos lenne. Abban legalábbis biztos vagyok, hogy tanulságosabb, mint a felnőttek számára, akik semmi újat nem tudhatnak meg sem ebből a bejegyzésből, sem Szepesi Nikolett könyvéből. A könyvből maximum annyit, hogy az elmúlt években hogyan alakult Szepesi Nikolett úszó karrierje és ezzel párhuzamosan a szexuális élete, a bejegyzésemből pedig annyit, hogy mi a véleményem a könyvről. Na, de maradjunk a 18-as karikánál. Mert tényleg trágár kifejezéseket használok. Illetve csak idézek. Elolvastam ugyanis Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című könyvét.

Hogy hogyan került a kezembe éppen ez a könyv? A válasz: sehogy. A könyvet a kezembe sem fogtam. A szövegét viszont a közösségi portálon az egyik olvasói csoportban valaki feltöltötte. Én pedig azt mondtam: ha már itt van előttem, na, nézzük! Minden könyvre kíváncsi vagyok, még a botránykönyvekre is, hát lássuk, mivel lehet „hülyíteni” a fiatalokat, mert az ünnepi könyvhéten bizony, sorban álltak a Vörösmarty téri standnál ezért a könyvért. Gondoltam, belenézek, beleolvasok. Majd. Ha lesz időm. Aztán Budapesten járva-kelve, „tömegközlekedve” jól jött volna egy olyan olvasnivaló, ami a tabletemre van töltve, és hát, miután a két feltöltött könyv közül az egyiket már elolvastam, rákényszerültem erre, és a metrón beleolvastam. Miközben olvasgattam, láttam, milyen gyorsan lehet vele haladni, és akkor eszembe jutott, hogy ez egy olyan könyv, amelynek egy nap alatt a végére lehet érni. A Nagy Könyves Kihívás ezen kategóriájához pedig még hiányzott a választott könyvem. Úgyhogy gyorsan ezt választottam. És gyorsan a végére is értem. Nem bántam. Mármint azt, hogy gyorsan. Egyébként mindegy: egy napot bármilyen könyvre rá lehet szánni. Még akár Szepesi Nikolettére is.

A könyv címét látva, semmi kétség: Szepesi Nikolett a szexuális életéről ír. Most mondanánk: kit érdekel? De, látod, kicsit engem is, mert ha pénzt nem is adnék érte, de ha szöveges dokumentumként tálcán kínálják, hát érte nyúlok. Lehet, hogy ez szerzőként nálam szakmai ártalom is, érdekel, mi az a könyv, amiből sokat lehet eladni. Ennek ellenére nem fogok ilyen könyvet írni.  Nem is tudnék, én ugyanis kölcsönös érzelmek nélkül senkivel nem bújok ágyba. Egyszerűen ilyen vagyok. Szóval: Szepesi Nikolett a szexuális életéről ír, és az úszó karrierjéről is. Bevallom, engem az úszó karrierje jobban érdekelt, azokat az oldalakat nagyobb érdeklődéssel olvastam, de azért ez a könyv mégis inkább a szexről szól. Az ő dolga. Én a könyvről írok, arról, hogy abban mit olvastam, és arról mi a véleményem. Nem fogalmazok meg véleményt Szepesi Nikolettről, nem jellemzem, nem ítélkezem. Íme, egy idézet a könyvből, amit ő maga írt, tegezi az olvasót, és egyenesen neki szegezi a kérdést, amit ő maga meg is válaszol:  

„Mit gondolsz rólam, jó nagy kurvának tartasz, nem? A férfifarkak nagy ismerőjének, a baszóbajnokság esélyesének. És igazad is van.”

Ez áll a könyvben. Nem én írtam. Akkor ezt a kérdést tisztáztuk. Léphetünk tovább. A könyvben Szepesi Nikolett ismeretlen és ismert partnereivel való kapcsolatáról ír, jól körülírja a közszereplőket, akikre akár rá is ismerhet a celeb világban tájékozott olvasó. Engem nem érdekelt. A részletesen leírt szexuális aktusok sem. Az sem, hogy mikor, hol és mennyit bulizott, mit ivott, kiket akart felszedni, ami, persze, hogy sikerült neki, mert minden férfi ráhajtott, mert, ahogyan írja, ő volt a legcsinosabb. Lehet. De, csoda, ha egy szórakozóhelyen a férfiak körében az a nő a legnépszerűbb, aki lebarnulva miniszoknyában, a mellén pedig egyetlen vékony hajpánt csíkkal jelenik meg? Szerintem nem csoda, hogy mindenki ágyba akarja vinni. (És akkor még szépen fogalmaztam, a könyv szerzője nem így fogalmaz.) Egy szórakozóhelyen, ha egy férfi skalpot keres, nem hagyja ki a nőt, aki felkínálja magát. Szerintem ezt mindenki tudja, férfiak és nők is. Nincs ebben semmi újdonság. A könyv szerzője szerint attól értékes, hogy a szórakozóhelyen ő, a démon választhatja ki, hogy aznap este ki az, aki megkaphatja. (Megint finoman fogalmaztam, a szerző nem használ ilyen árnyalt kifejezéseket.) És még egy érdekesség, ha már a démon kifejezésnél tartunk (amit viszont kimondottan a könyvből idéztem): Szepesi Nikolett úgy gondolja, létezik a csinos, kívánatos démon és a főzelékszagú, elhízott háziasszony. Más nőtípus nincs. Még szerencse, hogy mi tudjuk, hogy van. Tudják ezt a nők és a férfiak is. Szepesi Nikolett szerint a démon azzal bújik ágyba, akivel csak akar, mert minden férfi őt kívánja, a fakanalat fogó, unalmas háziasszony meg sárgul az irigységtől, mert a kutyának sem kell. Még szerencse, hogy mi tudjuk, hogy ez nem így van. Tudják ezt a nők és a férfiak is. Szerencsére.

Ha már az irigységnél tartunk: Szepesi Nikolett szerint mindenki úgy szeretne élni, ahogyan ő, csak nincs rá lehetősége, vagy, ha lenne, nem mer.

„Én megcsináltam mindent, amiről ti csak álmodtatok. Megcsináltam és bevállaltam.”

Akkor nézzünk a könyvből néhány idézetet, mi is az, amiről mások csak „álmodhatnak”:

„Hány és hány ilyen kudarcélményem volt. Talán ezért is váltogattam olyan gyakran a szeretőimet, mert a legtöbb pasi képtelen volt kielégíteni.”

„Borzalmas volt vele a szex. És a végtelenségig megalázó, nemcsak azért, mert nem akart velem csókolózni, mintha ott se lett volna, az egész hat percig tartott, hat nyavalyás percig. Ennyit kaptam tőle, forgatott, rángatott, s csak magára figyelt. Aztán megfogta, erősen megragadta a fejem, és a számba élvezett. Nem akartam, tiltakoztam, már amennyire képes voltam rá persze, de vasmarokkal szorított. Fuldoklottam, öklendeztem, ő pedig, mint aki jól végezte dolgát, felhúzta a kisgatyáját, a sortját, elköszönt és otthagyott.”

„Ám mielőtt maga is levetkőzött volna, azt kérdezte tőlem: „Volt már igazi orgazmusod?” Én meg csak csóváltam a fejem. Mondtam neki, hogy nem. Azt hiszem, hogy nem.”

S ha a könyvben egy kicsit tovább lapozunk, akkor lehet, hogy az is kiderül, valójában a szerző mire is vágyik:

„Szerelmesen szerelmeskedtem. Nem tudom ezt másként kifejezni. De alighanem te is tisztában vagy vele, mi a különbség, amikor nyersen, érzelmek nélkül jól megbasznak (micsoda mámor az is), és mit jelent, amikor érzelmekkel csordultig telve odabújhatsz valakihez, aki akkor mindennél és mindenkinél fontosabb számodra.”

„Mert erre vágyom, a harmóniára, az átlagos, főzős, popcornos, tévé előtt ülős, befőttes hétköznapokra. „

Ugye, hogy jók is azok a tévés, popcornos percek, amikor oda lehet bújni a másikhoz, és ugye, hogy jó az, amikor szerelmesen lehet szerelmeskedni? És még csak véletlenül sem kell tartani a megaláztatástól, mert miért alázna meg az, akinek nem egy szórakozóhelyen egy szál fejpántban felkínálkozó becsípett nőre van szüksége, hanem egy olyanra, akit szeret és becsül, és aki őt is szereti és becsüli.

Szepesi Nikolett könyvéről ennyi jutott eszembe. Hamar elolvastam, gyorsan összefoglaltam a véleményem. Ennyit ért.

Szepesi Nikolett könyvének elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 27. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, amelynek egy nap alatt a végére lehet érni. De az Én, a szexmániás című könyvvel teljesíthető a lista 9. pontja is, mert a könyvet nő írta, a lista 19. pontja, mert a könyv igaz történeten alapul, és ha valaki még nem olvasta Szepesi Nikolett másik könyvét sem, akkor választhatja a lista 41. pontját is.

Az Én, a szexmániás könyv elolvasása után azt mondom: szerintem mi, olvasók jobban jártunk volna, ha Szepesi Nikolett kizárólag az úszó karrierjéről ír, mert az érdekesebb. Az úszónő persze anyagilag nyilván sokkal jobban járt így, hogy a könyv fő témája a szex. Hogy később az élet hogyan igazolja, nem tudni, ha komoly állást vállalna, akkor gátolhatja a karrierjét. Ha egyszer valamiért mondjuk sportért felelős államtitkárnak jelölnék, jóval több csámcsognivaló lenne rajta, mint azon a sikeres úszónőn, aki sok évvel ezelőtt csupán egyetlen újságban megmutatta bájait.

Sötét jövő

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENNEGYEDIK KÖNYVE – Estelle Brightmore: 13. napon

Ilyen könyvet még soha nem olvastam. Amíg bele nem vágtam a Nagy Könyves Kihívás teljesítésébe - ami határt szab annak, hogy az ember mit olvas, hiszen a kihívás kategóriákat állít fel, és az azokba besorolható könyveket kell választani – elsősorban szépirodalmi könyveket vettem a kezembe. Néha egy-egy krimit. Mást nemigen. De most úgy döntöttem: ha már belevágok a könyvkihívásba, nyitott leszek, és már a kezdetekkor hajlottam arra, hogy más műfajt is a kezembe veszek. A 13. napon című könyv esetében éppen ez történt. Ez ugyanis egy disztópikus regény.

Amikor belevágtam a kihívásba, hamar rájöttem, hogy jól döntöttem, mert ez egy klassz dolog. Írtam is egy korábbi bejegyzésemben, hogy mennyire érdekes mindenféle könyvet olvasni, olyanokat is, amelyek egyébként biztosan nem kerültek volna idén a kezembe, és hogy azért is jó ez a könyves kihívás, mert a közösségi portálokon olvasó csoportok alakultak, s a tagok egymásnak ajánlanak könyveket. Tényleg klassz, mert egy csomó olyan könyvről olvashatok, amelyekről eddig még nem is hallottam.

Egy könyv, amely a jövőben játszódik. Ehhez a kategóriához kerestem könyvet, amikor az egyik ilyen olvasói csoportban valaki ajánlotta Estelle Brightmore: 13. nap című könyvét. Sőt, fel is töltötte. Mivel a könyvhöz rövid tartalmat is írt, az ajánló elolvasása után érdekesnek találtam a regényt. Nyár volt, az az időszak, amikor az ember az utazáshoz nem visz egy rakás könyvet, éppen Budapesten voltam, „szaladgálós” dolgaim voltak, sokat utaztam tömegközlekedésen, ahol jól jön, hogy csak elő kell kapni a tabletet (e-book olvasóm még nincs), és máris el lehet ütni az időt. Gondoltam, elolvasom a 13. nap című könyvet.

A történet szerint 2195-ben járunk, s akkorra a Föld egy elnéptelenedett, összefüggő sivataggá vált. Akik élnek, csupán egyetlen helyen maradhatnak életben, egy falakkal körbevett városban. A várost 12 zsarnok irányítja, az emberek pedig, attól függően, hogy gazdagok vagy szegények, különböző körzetekben, körökben laknak. A körzetek között nincs átjárás, nemcsak hogy nem költözhet át valaki, de még csak át sem mehet. Aki a sajátos törvények ellen vét, az az arénába kerül, ahol meg kell küzdenie ez életéért. A történet főszereplője egy fiatal újságíró lány, Ana, aki hisz az igazságban. S amikor a városban valaki úgy akar igazságot szolgáltatni, hogy sorra öli a város vezetőit, Ana a gyilkos nyomába ered. Mindenképpen meg akarja találni a tettest. A regényben van nyomozás és egy szerelmi szál is, mindkettőt végigkövethetjük, amíg kiderül, ki a gyilkos, és mennyit ér Ana és az alacsonyabb társadalmi körben élő fiú szerelme.

A regény története jó ötlet. Kimondottan jó. De a megírása… Azzal semmi problémám, hogy egyszerű nyelvezetű, nem vártam mást tőle. Legalább könnyű volt olvasni a metrón. De ahogyan a gyilkosságok megtörténtek… A fantáziadús történeteket szeretem, de a hihetetleneket nem. Bármit elhiszek, hogy 2195-re kihalt az emberiség nagy része, hogy egyetlen város van csak, ami nem fertőzött, hogy ott valahogy hirtelen 12 zsarnok magához ragadja a hatalmat, hogy az embereket kordában lehet tartani, hogy elfogadják, hogy körzetekben kell élniük, ezzel semmi gond, éppen elhihetem. De hogy egy gyilkosnak ebben a közegben 12 nap alatt sikerül megölnie 12 szigorúan őrzött vezetőt úgy, hogy a közelükbe kell férkőznie, miközben mindenki tudja, hogy a tettes mindennap gyilkolni fog, újabb és újabb áldozatot szed, és azt is tudják, hogy kik közül választ, na, az már hihetetlen. De, rendben, még azt is elhiszem, ha a szerző el tudja velem hitetni. De az ilyen mondatok, hogy (nem pontosan idézem, mert már nincs meg a regény, úgyhogy nem tudom a pontos szöveget) „Végül sikerült bejutnia…” . Felteszem a kérdést: hogyan? Erre persze már nem kapok választ, mert a regény szerzője nem írja le. Hát… több, mint érdekes. Ezért mondom, hogy a regény története jó ötlet, de a kivitelezés... Valójában ami kisül a történetből (ezt nem írom le, nem akarom lelőni a poént – már ha az poénnak nevezhető −, hátha valaki elolvasná  a könyvet) sem tetszett. De tudom, most divatosak az ilyen könyvek.

A 13. napon című könyv elolvasásával én a Nagy Könyves Kihívás 35. pontját teljesítettem, mert ez a könyv a jövőben játszódik. De teljesíthető vele a lista 5. pontja is, mert a könyv címében szerepelnek számjegyek, a 9. pont, mert ezt a könyvet egy nő írta (aki egyébként a szerzői neve ellenére magyar), kipipálható a könyvvel a kihívás 6. pontja is, mert ennek a könyvnek a szerzője – ha jól olvastam −, még nincs 30 éves.

Jövőben játszódó könyvnek egyébként először egyik kedvenc íróm, John Updike Az idő vége felé című könyvét néztem ki, de azt később is elolvashatom, itt van a polcomon, bármikor levehetem. Egyébként örülök, hogy a könyvkihívás során el kellett olvasni egy jövőben játszódó könyvet, mert rájöttem, hogy érdekelnek az ilyen könyvek − már, ha jól vannak megírva. De a kihívás során már belebotlottam egy ilyen témájú nagyon jó novellába, Kurt Vonnegut kötetében, erről írtam is az egyik korábbi bejegyzésemben. Érdekesnek találom, hogy egy-egy szerző hogyan képzeli el a jövőt. Ilyen történeten én magam még nem gondolkodtam. Incognito c. regényemben persze van egy kis kalandozás a szereplőm jövőjébe, de az mégsem jövőben játszódó regény. Ki tudja: lehet, hogy egyszer írok egy olyan történetet, amelyben én is elképzelem az emberiség jövőjét!

Feketekávé egy kis méreggel

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENHARMADIK KÖNYVE – Agatha Christie: Feketekávé

Ismét egy Agatha Christie – miért is ne, ha egyszer szeretem a krimikirálynő könyveit. Ráadásul ennek a könyvnek a címében szerepel egy szín, ami épp feltétele is a Nagy Könyves Kihívásnak, vagyis el kellett olvasni egy olyan könyvet is, amelynek a címében szerepel egy szín. Agatha Christie-nek nem egy ilyen regénye van, többet is találtam volna a polcomon, de megint csak olyan könyvet szerettem volna elolvasni, amit eddig még nem olvastam. Ilyen volt például a Feketekávé.

Erre a könyvre azért is esett a választásom, mert ez a regény eredetileg színdarabnak íródott. Idén a Nagy Könyves Kihívás keretében már olvastam egy ilyen Agatha Christie-könyvet, a Váratlan vendég című könyvet, amelyről ITT írtam. Nagyon tetszett, lendületesen megírt könyv, amit, többek között annak tudtam be, hogy a színdarab „pörgős” műfaj, tehát könnyű belőle feszes, lendületes regényt írni. Gondoltam, választok újra egy olyan krimit, ami eredetileg színdarabnak készült. Nem csalódtam.

A történet szerint Hercule Poirot, a detektív és barátja Hastings kapitány meghívást kap egy világhírű fizikus házába, mivel a tudós attól tart, hogy valaki el fogja lopni a találmányát, egy olyan robbanószer képletét, amely háború esetén akár Anglia megmentésében is kulcsszerepet játszhat. Nem kérdés: ha Agatha Christie történetében egy szereplő a lopástól tart, és Poirot a helyszínre érkezik, akkor az a lopás meg is történik. És a gyilkosság sem maradhat el. És, persze, az sem kérdés, hogy Poirot megtalálja a tettest. Tényleg nem csalódtam, a Feketekávé jó krimi. És tényleg: olvasás közben az ember mint egy színdarabot, úgy látja maga előtt a történetet.

Agatha Christie Feketekávé című krimijével én a Nagy Könyves Kihívás 37. pontját teljesítettem, mert ez egy olyan könyv, amelynek a címében szerepel egy szín. De teljesíthető vele a lista 10. pontja is, mert a Feketekávé egy krimi, a lista 11. pontja, mert a könyv címe egyetlen szóból áll, a 13. pont, mert ez a könyv egy másik országban játszódik, kipipálható vele a lista 27. pontja is, mert ezt a könyvet egy nap alatt el lehet olvasni és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

Érdekes, izgalmas, lendületes krimi a Feketekávé. A krimi kedvelőinek, nemcsak Agatha Christie rajongóinak ajánlom. Könnyed kikapcsolódás. 

Majomház

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENKETTEDIK KÖNYVE – Kurt Vonnegut: Majomház

Azt, hogy ezt a könyvet megismertem és elolvastam (ahogyan eddig már több könyvet is) a Nagy Könyves Kihívásnak köszönhetem. Korábbi bejegyzésemben már írtam, milyen előnyei vannak annak, hogy belevágtam a könyvkihívás teljesítésébe, most már azt is mondhatom − és, talán ismétlem magam, talán nem, már nem igazán emlékszem −, hogy annak is örülök, hogy a  Nagy Könyves Kihívás, ha csak az interneten is, de összeismertetett olyan emberekkel, akik szintén szeretnek olvasni, és ötleteket adnak ahhoz, mit olvassak. A közösségi portálon írt ugyanis egy könyvbarát Vonnegut egyik művéről, amelynek címe Harrison Bergeron. Ezt az írást eredetileg a könyvkihívás azon pontjához ajánlották, amely egy olyan mű elolvasását írja elő, amely a jövőben játszódik. A tartalmáról csak annyit írtak, hogy ebben a jövőben játszódó történetben az emberek egyenlőek, mégpedig azért, mert a hátrányügyi miniszter erről gondoskodik. Aki például túl okos, annak a fülében gondolkodászavaró készüléket kell viselnie, aki túl jól mozog, annak ólomsúlyokat kell magán hordania, aki pedig túl szép, annak maszkkal kell eltakarnia az arcát. Nos, ennyit tudtam erről a műről, de ennyi is felkeltette az érdeklődésemet. Később kiderült, hogy ez nem regény – sajnos, mert szívesen olvastam volna −, csak egy novella, úgyhogy keresni kezdtem. Meg is találtam a Majomház című kötetben. Gondoltam, akkor ezt a könyvet olvasom el ahhoz a ponthoz, amely szerint el kell olvasni egy novellás kötetet.

A Harrison Bergeron című novella tetszett. És ezen kívül még több novella is. A témák változatosak. Az Ezúttal ki vagyok?, amelyet szintén élmény volt olvasni, például egy színjátszókör tagjairól szól (persze, hogy tetszett, amikor imádom a színházat), de tetszett az Ádám című novella is, amelyben frissen apukává vált férfiak a főszereplők, és nagyon jó volt A hazugság című írás is. A kötet érdekessége, hogy több novella is a jövőben játszódik, a már említett Harrison Bergeronon kívül például a Holnap, holnap, holnap is, amelynek helyszíne a Föld, de azt úgy képzeli el 2158-ban az író, hogy már nincs elég hely és élelem, a túlnépesedés miatt az emberek kis lakásokban zsúfolódnak, nincs intimitás, van viszont olyan szer, ami meghosszabbítja az életet, úgyhogy van, aki 175 évig is él, a 100 éves pedig még igazán fiatalnak számít. De a kötetben vannak olyan novellák is, amelyek elég abszurdak, az egyik történetben például az emberek élő sakkjátszma résztvevői, egy másik írásban pedig a szereplők testeket kölcsönöznek maguknak. Szerintem ebben a kötetben mindenki találhat magának érdekes novellát.

Kurt Vonnegut novellás kötetével én a Nagy Könyves Kihívás 12. pontját teljesítettem, mert ez egy novellás kötet. De a Majomház elolvasásával teljesíthető a lista 11. pontja is, mert a kötet címe egyetlen szóból áll, a 13. pont, mert  minden történet más országban játszódik, mint Magyarország, teljesíthető a 41. pont is, ha valaki még Vonnegut művei közül nem olvasott semmit, és a 44. pont is, mert ez a könyv eredetileg nem az anyanyelvünkön íródott.

A Majomház történetei nem mindennapi sztorik. A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnek elrugaszkodni a valóságtól, mert sok novella olvasása közben bizony ezt kell tennie az olvasónak. 

Őfelsége, a szerelem

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK NEGYVENEGYEDIK KÖNYVE – Robin Polakovsky: Vilmos és Kate (avagy őfelsége, a szerelem)

A Vilmos és Kate című könyv minden kétséget kizáróan illik a Nagy Könyves Kihívás utolsó pontjához, amely így szól: egy könyv, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig. Ez tény. De az is, hogy nem azért hagytam félbe legalább háromszor ezt a könyvet, mert rossz. Egyszerűen csak így alakult. 

Volt úgy, hogy azért kezdtem bele ebbe a könyvbe, mert amit éppen olvastam, túl vaskosnak találtam ahhoz, hogy a táskámba tegyem, ezért ezt pakoltam be, de az út, ami alatt olvastam, nem volt olyan hosszú, hogy a könyv végére jussak, úgyhogy félbe maradt. Aztán amikor legközelebb belekezdtem, már elfelejtettem az elejét, gondoltam, kezdem újra, de akkor sem volt elég időm ahhoz, hogy elolvassam, ezért megint csak abbahagytam, kb. a felénél. Nem véletlen persze, hogy többször is arra gondoltam, ezt a könyvet hurcolom magammal, mindössze 158 oldal, hamar el lehet olvasni, szóval nem volt rossz gondolat, csak mindig kevés volt rá az idő. De most, gondoltam, a kihívás utolsó pontjához passzol, úgyhogy végigolvasom. Meg is tettem.

A könyv Vilmos herceg és Kate Middleton kapcsolatáról szól. A könyvből kiderül, hogyan ismerkedtek meg a fiatalok, milyen volt a kapcsolatuk, és még az is, hogy miért éppen akkor házasodtak össze, amikor megtartották végre az esküvőt. A könyv lapjairól a fiatalok életútja mellett sok érdekesség kiderül a királyi családról is. Szó esik benne a tradíciókról, II. Erzsébetről, Károlyról, Dianáról és Kamilláról is. Sok minden kiderül arról is, hogy mi zajlik a „színfalak” mögött. A könyv 2011-es kiadású, úgyhogy az utolsó lapokon még csak találgatás olvasható arról, hogy Vilmos és Kate esküvője után vajon mikor születik meg a trónörökös. Azóta ez a kérdés már nem kérdés.

A Vilmos és Kate érdekes könyv. Semmi nem indokolja, hogy a könyves kihívás utolsó kategóriájába kerüljön, ez az én esetemben pusztán a véletlen műve.

Számomra azért is érdekes volt ez a könyv, mert jártam Angliában, láttam a Buckingham-palotát és a windsori kastélyt is, újságíróként tudom, hogyan működik a sajtó, mi a szenzáció, mi az, ami eladhatja a lapokat, sőt, Skóciában, St. Andrewsban is jártam, ahol Vilmos és Kate az egyetemi éveit töltötte, és jártam abban a kávéházban is, amelyen a kirakatban nagy betűkkel hirdetik, ez az a hely, ahol Vilmos és Kate randevúzott.

A Vilmos és Kate című könyvvel én a Nagy Könyves Kihívás 50. pontját teljesítettem, mert ezt a könyvet többször elkezdtem, de eddig még soha nem olvastam végig. De teljesíthető vele a lista 27. pontja is, mert ezt a könyvet egy nap alatt el lehet olvasni, ha pedig valaki világ életében el szeretett volna jutni Londonba, akkor teljesítheti a 29. pontot is.  Teljesíthető a 19. pont is, mert ez a könyv igaz történeten alapul, és a 13. pont is, mert a történet egy másik országban játszódik.

A Vilmos és Kate (avagy őfelsége, a szerelem) című könyvet mindenkinek ajánlom, aki meg szeretné tudni, mi zajlik a Buckingham-palota falai között, és kíváncsi Vilmos és Kate szerelmének történetére.